Békés Megyei Népújság, 1966. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-17 / 90. szám
Fiiadéi fi Mihály: 111 • r presszio (Bartók: Cantata profana) A hegyi szellem lányának dala ez. A hegyi pásztor sípjának szava ez. A favágó baltája csattog a szélben, ha megcsap a tejszagú el lágyul ás. A paripák forró vágtatása, szügyek vad görcsölő rángása s az apokalipszis réme mind mind a húrokon táncol. S perzselt szárnyú elmerengések remegnek finom kristálylevelek szirmain, csak a hegyek tölgyes« visszhangozzák a fúló bánatot.., r Vajnai László: Ha az Alkony a Tengert betakarja í. Ha a szemek ködfoltja megfeketül és megbénulnak az idegek. Ha az é- let többé nem hiteget. Ha az ember a múló időbe belehal. — Megőr- zi-e emlékét a dal — ez a kristálypörgettyű, a kettős tükörből kipörögve, pörög-e mindörökre? 2. Vajon a kártyalapokból épített falak ha leomlanak, a mesepalotából mi marad ? 3. Földi kóroktól mentes, szárnyaló, örökifjúság! Szférák határain túlra mit üzenhetnek a régi éjszakák? 4. Gyűrt arcú évek, régi kölyökemlékezet. Ütkereső utam, az úttalan út — merre vezet, ha majd lépteim befedi a por. — Ha az Alkony a Tengert betakarja — megszűnhet-e a vers hatalma? Vajon e hitet e lázat megőrzi a holnapi nemzedék? 5. Milyen könnyedéin lebeg s milyen remémytkeJtőan keik az ég. Lészkó András: SZONETT Könnyedén írom most ezt a verset, bolyduljon gondom mint hangyaboly, madarak között bölcs a bagoly, pedig a fénytől félénken reszket'. Hetvenhét fátyol rejti a titkot melyet úgy hívnak, hogy szeretet, fagyot olvaszt meg, jéghegyeket s amikor elmegy megtudod, itt volt. Asszonyt szívben keresed gyakran s miként a galamb elsuhan halkan a zúgó lombú vén fák között, A férfiszívben szertelen lobban s mivel titok volt, marad titokban, bearanyozza a földi rögöt. Brackó István: Hiányod szavai — Részlet — Homok-tengerben egy szem mag, nem hajt virágot, úgy marad. Ki őrzi még első kezed? Víz csöndjeként tekinteted? S megcsörren számon az üveg. Befelé nőnek jószagú füvek. Moha-gyöngy nyugszik arcomon. Kiáltanék: nem akarom. Agyamban összesül a csend — Mindig hiányzol, ma nem. Hazudsz, mikor így gyötörsz — kezed simogat, most ököl. Ujjamon fémes ür-hideg. Enyém vagyok nem tied. Lenyírom vérem bokrait, felégetem a pázsitot. De hiába őrjöngök magam, Visszhangtalan kong a szavam. Arcom kirakat üvegén Rámmered zöldes-feketén. Én most egyetlenként várlak. Segíts nekem s megtalállak. Molnár Antal VÁZLAT EZÜST GYÖRGY KAMARAKIÁLLÍTÁSAI /M művészet mindenkor csak alkotó, mű és kö- /B zönség hármas egységében létezhet. Ezért f / M kell örömmel üdvözölnünk minden olyan kezdeményezést, amely közönség és művész az utóbbi években oly fájdalmassá vált eltávolodása ellen munkál. Ezekhez a kezdeményezésekhez tartozik Ezüst Györgynek Békéscsabán, az Értelmiségi Klubban és a színház előterében rendezett két kamarakiállítása. Mindkét kiállítás közös sajátossága, hogy ellentétben a múzeumi és képtári kiállításokkal — az adott helyhez és a várható közönséghez való bizonyos fokú alkalmazkodás eredménye. Ez az alkalmazkodás — amely egyáltalán nem megalkuvás, a színvonal rovására tett engedmény! — ebben az esetben azt jelenti, hogy a színház előterében kiállított képek egyik csoportja a témaválasztásban (Mediterrán tájak) és a színhasználatban megnyilvánuló könnyed, s mégis emelkedett ünnepélyességével, másik csoportja pedig gondolati komolyságával (Színészportré), illetve halk bensőséges líraiságával (Lány a tanyán, Halárus lány) mintegy az alapvető színházi miliő kiegészítését, a művészi élmény teljessé tételét szolgálja. Az Értelmiségi Klub jellege, s az ott megforduló többé-kevésbé egységes közönség viszont önként kínálta a lehetőséget vázlatok, rögtönzések, kísérletek bemutatására. S a hivatalos kiállítások szorgalmas látogatói meglepetéssel tapasztalhatják, hogy e vázlatok és rögtönzések legtöbbje frisseségével, a rendszeres és következetes alkotói munka során gyakran megfoghatatlanná és megfogalmazhatatlanná váló pillanatnyi érzéssel és beleéléssel mily maradéktalan művészi élményt nyújt, s mily sokoldalúan állítja elénk Ezüst György mély emberábrázoló tehetségét. S a szép és igaz művészi élménynek szóló elismerés megismétlése mellett mit is lehetne befejezésül mást kívánni: bárcsak érné el ez a kezdeményezés a kívánt hatást a vizuális kultúra fejlesztése terén! Bárcsak elősegítené, hogy a művészet mindennapi életünk nélkülözhetetlen részévé váljon. Vass István jßeoelek a JUa ry ihjtuyetr 'ól... (Emlékezés Szép Ernőről) „Hotel Palatínus Budapest, Margitsziget. Margaret Island He Marguerite”. Ez áll a borítókon és a levélpapíron, amelyeket hozzám címzett Szép Ernő, a költő. Örökös és tiszteletbeli lakója volt ő az előkelő Palatínus Szállodának, szerény pénztárcájából hogyan telhetett volna másképpen ilyen fényűzésre! Pedig ezekben az éveikben (1939-et mutat a postai bélyegző) még a befutott, országszerte isment költő dolgozhatott a lapoknak, színdarabjait előadhatták a fővárosi színházak. Én meg akkor akartam kezdeni irodalmi pályafutásomat. Szőkébb hazámban, Békéscsabán már megnyertem a Békés megyei Közlöny téhet- ségkutató versenyének első díját, egy fésű lködőkészle- tet a „Ragozzunk” című versemmel. Nagyravágyó tekintetem a fővárosi lapokra függesztettem, budapesti újságíró akartam lenni. Optimista fiatalságom nem akarta észrevenni az Európa felett tornyosuló végzetes vihar felhőit. Pesti rokonaimnál töltögettem az időt, keres- ve-kutatva az utat az áhított szerkesztőségi íróasztal felé. Egyik apai nagybátyám meglehetősen bejáratos volt az akkori művész-bohém világba s először Heltai Jenővel ismertetett meg egy lóversenyen. Heltai barátságosan szivarozgatott s az „Est” lapokat emlegette, ahol sok jó ismerőse van, de azok mind az „Őrségváltás” áldozatai lettek és nem ajánlotta, hogy ezekben a zavaros időkben ott próbálkozzam. Nagybátyám ezután Szép Ernőt hívta fel telefonon, aki megjelölt egy időpontot, amikor várni fog a szigeten. Várt, és olyan volt, mint a fényképeken. Kis alacsony, kopaszodó emberke, fejét leginkább féloldalra tartotta és szemét, a szép nagy, tiszta barna gyermekszemét mintha egy kedves régi rokonának nézne, sok-sok szeretettel függesztette rajtam. Verseim 1931-től című kockás fedelű füzetemben nagy türelemmel olvasgatta gyermekkori zsengéimet és lila tintával töltött tollával be- le-bele javítgatott. A füzet most is itt van előttem, kóstolgatom a szavakat, amiket akkor írtam, és amelyek helyett ő jobbakat talált. Mert csupán erről volt szó, egy árnyalatról, egy szebben hangzó szóról. Nem adott nagyképű tanácsokat, nem festette le az írói pálya várható nehézségeit. Csak bólogatott, ha valami tetszett, ízlelgetett egy verssort és írt helyette egymásakat; válasszak, melyik tetszik nékem jobban: Tegnap még tél volt Ma mér tavasz van Azután nyár lesz Ez csodás £n etfelejtlek Te elfelejtesz S már jöhet az új Almod ás .,. — írtam a Ragozzunk című versemben. Szép Ernő az „Ez csodás”-! „Jaj, ez csodás”-ra javította s az „Álmodás” helyett „Álmodozás”-t írt. A „Zöldborsótestvérek”-ben két egész sort cserélt ki. A gond a baj úgy' fáj Eliramlik a nyár Nektek szólt az ének ZöMborsótestvérek — fejeztem be én a verset. Szép Ernő így javított: „Ügy fái a baj, a gond Kárt, kárt, a varjú mond” Azután pihenésképpen elkísért a szigeten a téli álmukat alvó fák között. Verseim és beszélgetéseink megláttatták vele, hogy én is úgy szeretem az állatokat, a virágokat, mint ő, és én ugyanolyan „vidéki” vagyok a nagyvárosban, mint amelyben „vidéki” maradt mindig ő is hosszú fővárosi tartózkodása alatt. Még egyszer találkoztunk ismét a szigeten, újabb kéz- iratköteggel hónom alatt sétáltam hozzá, s ezután megkaptam az ígéretet, szól Pethő Sándornak, a Magyar Nemzet főszerkesztőjének, vegyen fel a laphoz Érthető, izgalommal drukkoltam idehaza, mikor kapom a „behívót” s egyben igyekeztem eleget tenni a költő kérésének, hogy Békéscsabán élő Ilonka húgát felkeressem. Erről tanúskodik az első levél: „Éppen, ma kaptam a húgomtól levelet, szó sincs benne Sándor Magda felől, azt kellett képzelnem, hogy influenzás lett az a szép, nagy derék lány, különben akármennyi dolga van is, már meglátogatta volna testvéremet. Annál jobban esett most a maga postája, örülök, hogy nem beteg s így örömet fog okozni az én Ilonka húgomnak. Igen, magam is. olvastam a főszerkesztő úr szabadsága felől, első gondolatom S. ÍVJ. volt, mondok, ha hazajön és kinéz á szigetre, eszébe juttatom majd az ígéretét. Higgyük, hogy nem felejtette el, pláne ha levelét kézbe veszi majd, mindenesetre kicsit türelmesebbnek kell lennie, talán nem a legelső nap ad majd hírt Magának vagy Magdának. özek, fák, fácánok hálásan köszönik az üdvözletét s a nyulak is megköszönnék, sajnálják, hogy nem tehetik, amennyiben, ők a szigeten nem szerepelnek. Ezt azért is hangsúlyozom, kedves poétatársam, mert jó tanácsaim közt az is előfordult, hogy az ember arról írjon, amit a maga szemével látott már t. i. ha újságba valót is. Ugye értesít majd, ha megkapta a behívást, tudja, hogy avval nagy örömöt fog nekem szerezni. Köszönöm, hogy húgomat el nem felejtette, s kívánok jó egészséget édes Mindenkijének és kezét csókolom: Szép Ernő.” A második levél rövid. Megköszöni a „kedves, aranyos leánynak” a húgánál tett látogatást. Értesít Pethő főszerkesztő megérkezéséről, a „behívóról” és várja az új irodalmi portékát, amit batyumban magammal viszek Pestre. Ezután már vége is van az idilli hangú levelezésnek. Én a legrosszabb időben indulok meg a kívánt pályán. Bármilyen értékeket is rejtegetett volna „irodalmi batyum”, nem kellett volna senkinek. Az újságokat a második világháború hírei töltötték meg. Szép Ernőnek el kellett költözni a szigetről, sok híres író, művész és tudós indult a halálba. A sziget pázsitját német csizmák taposták, őzeket, fácánokat fegyverropogás ijesztgette, s a karcsú Margit-híd elsőnek dőlt holtan a Dunába. Olvastam később, hogy a költő túlélte a vihart, de Ilonka húga családostól odaveszett valamelyik haláltáborban. Mi már sajnos, többé nem találkoztunk, pár évvel a felszabadulás után Szép Ernő is örökre letette az ibc- lyaszín tintás töltőtollat... Huszár Istvánnc
