Békés Megyei Népújság, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-05 / 156. szám
/ KOROS TAJ ___________KULTURÁLIS MELLÉKLET___________ Ú j fellendülés korszakához érkezett a szovjet filmművészet Sülé István: Háztetők (tusrajz) Tóth Sándor kiállítása Gyulán A szovjet játékfilmek jegyzéke fekszik előttem: tavaly nyolcvankettőt mutattak be a mozik. Egyszer egy moszkvai im- túrparkban előadást tartottam a szovjet filmről. Felsoroltam néhány szovjet filmrendezőt és megkérdeztem hallgatóimat, is- merik-e ezeket a neveket. Legtöbb esetben tagadóén válaszoltak. De amikor a filmeket kezdtem felsorolni, amelyeket ezek a rendezők forgattak, kiderült, hogy a jelenlevők csaknem var lamennyien látták ezeket, Mit bizonyít ez? Azt-e, hogy a közönséget nem érdekli, kik csinálják a filmeket? Sző se róla. A filmművészet rendkívül népszerű; az okot nyilván máshol kell keresnünk. Megpróbálom példával megvilágítani. Itt van például a Kasekról és hőséről, Svejléről, a derék katonáról szóló film: „A nagy út”. A heroikus vígjáték nehéz és éppen ezért ritka műfajához tartozik; megérdemelt közönségsikert aratott és a kritika is kedvezően fogadta. Ozerov, a film rendezője még nem tűi sok műre tekinthet vissza; neve csak mostanában kezd „keringeni“ a közönség között. A két fiatal rendezőnek, Krasznopolsz- kijnak és Uszkovnak is mindössze egy-egy film a „művészi múltja”. Az Állami Filmművészeti Főiskola két diplomásának első — és véleményem szerint sikerült — alkotása „A leglassúbb vonat”. A közönség szívesen emlékszik vissza a filmre, de talán még nem jegyezte meg a két fiatal rendező nevét. De térjünk vissza a nyolcvankettes számhoz, amelyet cikkünk elején említettünk. A tavalyi filmekről nem mondhatjuk el, mint Puskin Szál tán cárról szólő meséjének harminchárom daliájáról, hogy tett mindegyiket * sikerültnek, még kevésbé tökéletesnek mondani. Én azonban inkább azokról a filmekről szeretnék beszélni, amelyekben a szovjet filmgyártás legjellegzetesebb és legtermékenyebb irányzatai mutatkoztak meg. A nép mai élete egyre szélesebb körűen bonukozikki a mozivásznon. Azok a művek vonják legjobban magukra a közönség figyelmét, amelyeknek alkotói közvetlenül napjaink eseményei felé fordulnak, alaposan szemügyre veszik kortársaink alakját és igyekeznek megörökíteni eleven és vonzó vonásaikat: V áltozatlanul a figyelem központjában marad a pozitív hős alakjának megformálása. Kik a tavalyi filmek pozitív hősei? Szamszonov „Optimista tragédiá"-jában a népbiztos-nő, akinek erő6, egész ember jellemét a forradalmi harc egyik legdrámaibb pillanatában ragadták meg. Natan- szon rendező „Minden az embereké marad" c. filmjében Dronov akadémikus, a kiváló tudós, akinek szerepét Cserka- szov oly pompásan alakította; és vajon Talankin Belépés c, filmjének gyermekei, akik kemény harci megpróbáltatások idején serdülnek fel, s lesznek hazájuk méltó állampolgárai, talán nem vették ki a részüket annak a sokrétű hős-arcnak megformálásából, amely a mozilátogatók millióinak képzeletében az elmúlt év folyamán kialakult? Nincs és nem is lehetséges itt valamilyen átfogó és egységes recept. Az új társadalom képviselőjének jellemvonásai egyaránt alakulnak a harcmezőn, a tudományos kutatás laboratóriumainak csendjében, a termelésben- vagy a családi, mindenének rendezőinek stílusa, a múlt évben bemutatott filmek hőseinek mégiscsak vannak közös vonásaik: az erős jellem, a forradalom ügye iránt érzett határtalan odaadás. És még valami: az éberség, a megbízhatóság és a gyengédség! Sok-sok új szovjet film képszerűen erősíti azt a gondolatot, hogy a kommunizmus a legemberségesebb rendszer, hogy a magatartás erkölcsi normáit igen magasra kell szabni, s hogy a lelki visszahatás bőkezűsége, határtalan. Ö rvendetes, hogy az új filmek egész sorában a szereplők nem előirt elemi igazságok megszemélyesítői, nem holmi desztillált eszményi hősök, hanem élő emberek, akiknek életében varrnak tragédiák, bonyodalmak és gyenge pillanatok is. Szeretjük őket lelki tisztaságukért és céltudatosságukért, amelyet megőriztek a kemény megpróbáltatások közepette; szeretjük őket, mert önzetlenül hisznek a kommunizmus ragyogó eszményeiben. Hogyha csak futólag végigpil- lantjuk mindazokat a Címszereplőket, akiket a múlt évben jó barátaink közé soroltunk, nem feledkezhetünk meg az „Uresjánat“-ban főszerepet játszó fiatal újságíróról, Szása Ze- lenyinről, a Kollégák című film rokonszenves kezdő orvosáról, „A rendőrségen történt” éltes Szazonov őrnagyáról és a Rek- kenő hŐ6ég című kirgiz film forróvérű, ifjú Kenneljéről. A szovjet fHmművészet megerősítette a szocialista társadalom történelmi igazságát azzal, hogy megalkotta Csapa jev és a bolsevik Makszim, Polezsajev professzor és Sahov, a nagy hazafi alakját. Persze méreteit és nagyszabású témáját tekintve nem lehet minden filmet a Csa- pajevhez hasonlítani. De a szovjet filmművészet legsikerültebb alkotásai mindenkor megőrizték korunk heroikus jegyeit, akkor is, ha „magánjellegű” és „helyi” eseményékről szólnak, Az 1964-es évben készült és most forgatott filmekből ítélve, az új termés is igen érdekesnek ígérkezik. A munkába bekapcsolódtak az Idősebb nemzedék kiváló mesterei is: Jut- kevics, Pirjev, Petrov és Rosal. Kozineev most fejezi be legújabb filmjét, Csuhnaj most kezd forgatni. Sok fiatal rendező dolgozik új filmeken. Az .SZKP KB ideológiai bizottságának legutóbb megtartott ülésén — amelyen a művészet kiváló képviselői is részt vettek — szó esett az 1964 januárjában bemutatott filmekről: A csend című kétrészes filmről, amelyet Bászov a hasonló című Bondarjov-regényből rendezett, valamint a Szimonov-regény nyomán készült Élők és holtak című filmről; rendezte Sztol- per. Mindkettő nagyszabású mű, amely a háború és az azt követő első évek rettenetes és keserves eseményeiről, a szovjet emberek törhetetlen akaratáról, bátorságáról és hősiességéről szól, É filmek sikere azt mutatja, hogy a szovjet filmművészet a virágzás, az új fellendülés korszakához érkezett. Borisz Galanov Tóth Sándor szegedi művész gyulai kiállítását nagy érdeklődés előzte meg. A megnyitó mégsem sikerült, mert az éppen akkor keletkezett hatalmas vihar elmosta az ünnepséget. Alig néhányan jelentek meg ekkor, de annál többen nézték meg aztán másnap és azóta is, a kiállítás minden napján. Érthető is a nagy érdeklődés. Hiszen nemcsak egy vidéki, méghozzá nagyvárosi művész kiállításáról van szó, hanem arról is, hogy művészünk egy új, szokatlan műfajjal jelentkezett: a rézdomborítással. Tóth Sándor szobrász. A pl'aszticitás mutatkozik meg a rézdomborításokkal együtt bemutatott rajzain is. Ezek is majdnem szobrok, merevek, domborúaknak hatnak, egyáltalán nem elmo- sottak. Éppen ezért, mint rajzok, nem is hatnak újaknak, moderneknek, formabontásról például szó sincsen náluk. Ezek a rajzok voltaképpen előtanulmányok a rézdomborításokhoz. A kalapáccsal kiverendő alakok, formák előrajzolásai; s mint ilyenek értékelendők. Nagy jelentőségük az is, hogy közelebb visznek a művész rézdomborílási műhelytitkaihoz; láthatjuk a domborítást megelőző problémafelvetéseket, a formák plaszticitásának fokozatosságát, a művész mérlegelő vonásait, a próbálgatás nyomait. A rézdomborítás nem új műfaj, nálunk azonban nem vált általánossá. Szobrászaink, ha csináltak is egyet-kettőt, azokat domborművek előtanulmányainak tekintették vagy keretbe építve domborműként kezelték. Tóth Sándor rézdomborításaiban az az új, hogy képként jelennek meg. Keretezetlenül, falra függesztve a kép funkcióját töltik be, nemcsak hivatalokban, közhelyeken, hanem magánlakásokban is; szobákban, gyerekszobákban, mindenütt. Tóth Sándor hétköznapivá tette ezt a nagy pátoszú műfajt, beiktatta a lakáskultúra elemei közé. Természetesen úgy iktatta be, hogy a rézdomborítás semmit sem vesztett nemes művészi, nagyratörő mivoltából. Ezt nemcsak nemesen klasszikus technikájával érte el, hanem azzal is, hogy a rézdomborításain ábrázolt, régről jól ismert, de éppen ezért el is koptatott témáknak; mint például a szerelem, a nyugalom, a családi béke, az összhang, az öröm stb. új értéket adott. Igen szépen, szinte költői szintű megfogalmazással mondta el magáról a meghívóban közölt önéletíájzában; „a szobrok a nekem legkedvesebbeket ábrázolják, és a sok örömet adó érzéseket, gondolatokat fejezik ki. Igaz, ezek magánügyek, de meggyőződésem, hogy ha a legkisebb közösség, a csillád öröme találkozik társadalmunk céljával, az egész emberiség harmóniáját szolgálja. Szeretném hinni, hogy a békéről, szerelemről szoborban megfogalmazott véleményem megegyezik mindnyájunk boldogságvágyával.” Tóth Sándor művészetét az itt idézett szavak jellemzik legjobban. A béke, a boldogság énekese ő. Nagy érdeme, hogy a megtalált boldogságot nem zárja el, nem tekinti csak a magáénak, nem igyekszik kisajátítani, hanem közre adja, mindenkiének tekinti. Az igaz, hogy minden művésznek ez volna a feladata, ez lenne a művészet általános célja is; csak életünk differenciáltságából, az eredeti célok, rendeltetések, tartalmak szem elől tévesztése miatt hatnak ezek újaknak, nagyszerűeknek, forradalmiaknak. Tóth Sándor visszatért művészetével az ősforráshoz: a széphez, jóhoz, igazhoz; ezt nézzük, lássuk, tiszteljük kiállításában. Dankó Imre napi élet területén. De bármi- „mind válogatott, derék légé- lyen sokféle a mozivásznon be- nyek”. Akadtak a filmek kö- ’ mutatott élet és érzékel te tésé- zött művészi szempontból gyen- nek konkrét formája, bárminek és unalmasak is: Nem lehe- lyen különböző az egyes filNyolcvan esztendeje született Szép Ernő Nyolcvan esztendeje született a tíz éve eltávozott költő és író, Szép Ernő. A század eleji főváros, a világvárossá fejlődő Budapest egyik énekese ő, aki finoman érzelmes és finoman gunyoros. Kárpáti Aurél mondotta róla, hogy „üveg csengésű, de gyakran karcoló” verseiben arról az élményről írt, ami a vidéki fiatalember számára a titkokat, ismeretlen lehetőségeket rejtő metropolis jelentette. De mint érett költő — és prózaíró — újra felidézte gyermekkora észak-magyarországi és hajdúsági tájait, a csendes, az álomba dermedt Tisza-partot, „azt az elevenné lett rajzot, amelyet mintha egy gyermek követett volna el”. Szép Ernő — bár a „Nyugat” egyik alapítója volt és Ady Endre is sokra becsülte tehetségét — nem tartozott nemzedéke legmarkánsabb egyéniségei közé. De sajátos hangulatú versei, sanzonjai, olyan regényei, mint „A lila akác”, és a „Dali-dali dal”, s legjobb színdarabjai, a „Május” és az „Egyszeri királyfi” megőrzik nevét. Szép Ern5: TISZA- PART Ül egy szegény halászember Kettesben a néma csenddel, Ott ül füst nélkül pipázva, A tolvaj a hálót vigyázza. Kezdi a hálót emelni, Halat nem tud benne lelni. Póklábak megint leszállnak, Kút, kazal, fa alva állnak. Áll a nap fenn, áll a felhő, Nem jön fecske, nincs egy szellő, A víz nem látszik, hogy folyna, Isten mintha bóbiskolna. Talán el is felejtette, Hogy a Földet teremtette, A Tiszát is beletette, A halászt is leültette. A csend című film főszereplője Vitalij Konya jev.
