Békés Megyei Népújság, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-10 / 82. szám
" 1963. április 9. 5 Kedd Szükségletté vált... A televízióról beszélgettünk. Arról, hogy sokan rabjává váltak. Néhány család már a gyermekeit sem tudja elparancsolni a készülék elöl, még este nyolc után sem. Vagyis sok a haszna a tv-nek, de sok helyen okozott problémát is. Mondom, a televízióról beszélgettünk, amikor az egyik vitatársunk a következőket mondotta: — Nem szeretem a tv-t, én még az újságnak vagyok a rabja. Ugyanolyan szenvedélyemmé vált, mint másoknak a televízió. Haragszom is magamra miatta. Egyszerűen nem érzem jól magam, ha nem futom át a napilapokat. Mert hát jár elég. Népszabadság, Népújság, Ország-Világ, Nők Lapja és legalább havi száz forint értékű sajtóterméket szedett gyorsan csokorba. Az asszony is morog, amikor fizetni kell, de a magáéból ő sem enged. Ö az enyémet akarja lemondatni, én az övét, mert hát sok ez. Dehát mit tegyek. Akármelyiket rendelném vissza, hiányozna. Olyan ez már, mint a vacsora, szükségletté vált, mindennapi szükségletté. Azóta sokat gondolkoztam ezeken a szavakon. Előbb azt mondta, hogy szenvedélye, aztán közelebb járva a valósághoz, úgy fejezte ki magát, szükségletévé vált. Neki is meg a családjának is. És jó ezt hallani. Ez az ember már nem tud lepihenni anélkül, hogy ne tudná az a néhány tíezer bányász ott Franciaországban folytatja-e a sztrájkját. Bírják-e még. Dacolnak-e még a terrorral, a pénztelenséggel. Mert nem kerestek, míg állt a harc és a munkásemberek éléskamráit szűkre méretezték a kapitalista világban. Sztrá jktörőnek érezné magát, ha csak egyszer is közömbösen dobná félre az újságot. Igaza van. Csak együttérzését tudja adni, de abból lelkiismereti kérdést csinál. Vajon nem vagyunk-e magunk is így, azok persze, akiknek — és sokan vannak ilyenek — valóban szükségletévé vált a sajtó, akik megszokták, hogy hírt kapjanak a nagyvilágból, az országból, megyéjükből, városukból. Hányán izgultuk végig a venezuelai hazafiak útját, amikor az ellenállás zászlajaként ragadták magukhoz azt a tengerjáró hajót, amelyen Brazíliába menekültek, mögöttük az üldöző rombolókkal és fejük felett köröző amerikai repülőgépekkel. Vagy nemrég, az ország jó néhány községének, tízezreknek a küzdelmét izgultuk végig az árral, a romboló vizekkel. És ha nálunk lenne baj a rakoncátlan Körössel? Nemcsak éreznénk, tudnánk, hogy nem állunk egyedül a gáton. Egy másik beszélgetés alkalmával egy akták között megőszült idős tisztviselő mondotta, hogy: — Ma a városi embereket is érdekli a mezőgazdaság. Hisz, ha rossz a termés, a város is megérzi. Együtt drukkol a város a tavasznak, a jó időnek, a szövetkezeti gazdákkal. Ez így van rendjén. A mi nagy családunk tagjai érdeklődnek egymás élete felől, hisz a jót, a többet csak együtt tudják megteremteni. Az újítók serege csak akkor viheti előre óriási szekerünket, ha a búza is jót ígér, ha a tsz gazdák is nyugodtan alszanak, mert ők sem akarnak lemaradni. Egymásért dolgozunk. Ez vált a szükségletünkké. Az egymásért való munka. A közös ügy iránti érdeklődés. Hisz mit tesz a sajtó, csupán tájékoztat erről, segíti, táplálja ezeket a gazdag érzéseket Kollárik János Hömpölyögve zúg a Mississippi Paul Robeson 65 éves „Hömpölyögve zúg a Mississippi Róla annyi ősi nóta száll Négereknek tenger könnyét viszi Századoknak végtelenjén át.” Zúg a folyam. Sárgán sistergő habjai harsogva dalolnak. Hullámai az élet és a munika ritmusát görgetik. A víz valószerűtlen látomásait csodálatosnak tűnő harmóniával töri meg a vízparton dolgozó négereik feltörő éneke. Creg néger tisztetetes áll a vízparton. Mellette kisfia. A kis Paul. És az ősz hajú néger pap mesél a kisfiúnak. Igaz mesét mond. A népéről, a négerekről, a szenvedésről, a reményről és a hitről, hogy egyszer a néger is emberként élhet. „Mennyi jaj és szenvedés Árad feléd te vén folyó Mennyi gyász és szenvedés Felett repül a sok hajó.” Igaz mesét mond az ősökről, akik egy igazságosabb és szebb világ reményében fogtak fegyvert, hogy harcoljanak Észak igazáért Dél ellen, hogy megszűnjön a rabszolgaság, hogy a néger is egyenrangú emberként élhessen azon a földön, amelyért vérét ontotta. Beszél a be nem teljesedett reményekről, a levegő semmijébe belekiabált ígéretekről és a négerbe mai szenvedéséről. A kis Paul némán hallgat. S közben zúg a vén folyó. ,JPartja mentén kócos gyapot [terem Fehér ember ott a gőgös úr De a munkás mindig barna [legyen, És a korbács két vállára hull.” A éted döbbenten hull a kisfiú szívére. Ez a jelen! De ez lenne a jövő is? — Nem! — A néger is ember! Ugyanúgy érez, szenved és örül, mint fehér társa. Ugyanolyan szívvel és értelemmel rendelkezik. Küzdeni kell, tanulni, bebizonyítani, hogy a néger mindarra képes, amire a fehér ember. Mint orvos, mérnök, jogász, mint művész is megállja a helyét. Ezekkel a gondolatokkal a szívében érlelődik a kis Paul: Paid Robeson-ná. Vasakarattal képezi magát, ösztöndíjjal jut be az egyetemre, majd énekelni tamil. Körülötte forrong a századbeli Amerika új eszmékkel terhes boszorkányüstje. A világháborúban néger katonák ezrei áldozzák életüket Amerikáért. Ugyanakkor a Ku-Kux-Klan fehércsuküyás szadistád örömttizeket gyújtanak egy- egy néger bestiális linchelésekor. Paul Robeson megtalálja a helyét. Népének szenvedése művész- szé érleli és népe fájdalmának tolmácsolójává válik. Borongó basszusán a négy világtáj felé szárnyal a néger fájdalom: • „Mint rozsdás levél a bőröm [ragyog, A szivem mélyén a bánat [zokog, Én bűnös vagyok, mert. Én csak néger vagyok.” Csak négernek lenni! Mit jelent ez egy olyan államban, ahol a néger gyerek nem ülhet a fehér mellé az iskolában?! Milyen érzés lehet egy parányi gyermek, lelkében rádöbbenni arra, hogy ő másmilyen gyermek, mint a többi. Kirekesztve élni és félnő- ná egy társadalomban, amely elvileg az egyenjogúságot hirdeti alkotmányában, gyakorlatban pedig külön éttermekbe és villamosokra utasítja színes bőrű gyermekeit. Paul mindert átérezte, átélte. És harcot hirdet. Művészetét, népszerűségét, tudását egyaránt harcba veti, hogy megszűnjön az emberek faji megkülönböztetése. A Mississippi fáradt négere még így dalolt a fülledt éjszakák reményt nem árasztó vigasztalanságában: „Ha bántanak nem szólhatok Ha ütnek én csak hallgatok, Az én népem száz szent dala Az a jazz csupán nem kultúra.” De Paul Robeson szól, mert bántják. Szól és hangja végigzeng a világon, mert a népét ütik. Azt a népet, amelynek a dalai az ő tolmácsolásában a kultúra gyöngyszemeivé váltak. Hangja túlharsogja a folyókat és tengereket. Hangja népek közötti testvériség hangjává lett. Nemzetközi békedíjat kapott. Stratfordban, Shakespeare szülővárosában a legnagyobb művészek részvételével játszotta Othellót. A néger kultúrát és művészetet az egyetemes emberi műveltség közkincsévé tette. Élete harcos élet. És most 85. születésnapján tisztelegjünk előtte. Áradjon, zengjen dala még ceszeren volt János a szomszéd községben,vidáman jöttek lefelé a hordón s ott összeakadt az az öreg Javós házaspárral. — Nem ismered meg anyja? — kérdezte az öreg Javós. Az asz- szony csak nézte Jánost: — Dehogynem! A Kati ura. Barátai akkor nevettek és velük nevetett ő is, semmi bántót nem érzett az öregasszony szavában. A Kati ura. A jó barátok néha még most is fölemlegetik, persze csak tréfálkozva. Mintha neki neve se lenne itthon. Hát ebből elég! Hogy mindig ő lágyuljon él, ő kérlelje ezt a makacs asszonyt, Mert eddig így volt. Legelőször talán a vadászaton vesztek össze komolyabban. Eny- nyit csak megengedhet magának. ősszel, szarvasbőgés idején vagy télen néha két napra is elcsavargott. Szereti az erdőt és kell ez a magánosság. Órákig tud mozdulatlanul ülni egy-egy váltónál, nézi a levelek rajzát, figyeli az erdő lélegzését, apró zajait. A kis bogarakat, ahogy fontoskodva sürgölődnek, a játékos madarakat, ahogy élik a maguk külön világát. Mennyi élet és mind olyan egyedülvalóan biztos a maga dolgában, teszi a kötelességét, mintha nélküle rwjm is volna világ a világ. És a kis csenevész bokrok az öreg fák ale^t! Hogy tudják éppen odanyújtani leveles ágaikat, ahova a lomb tenyérnyi résein órákra beszűrődik a napsugár? Jók voltak ezek a férfipróbák, a hajsza a vad után, amikor egyszer két napig űzte a sebzett vaddisznót, holdvilágnál lőtte a Tölgyes-tetőn egy tisztáson, akkor hamar elvesztette a nyomot, csak hajnalban tudott utánaindulni és egyre beljebb a sűrű bozótba. Szívós állat, végül még egy golyó kellett neki. De nemcsak ezek voltak a szépek, a vadász-izgalom meg a zsákmány öröme. Sose felejti el art a fiatal szarvasbikát, amelyik ott ivott a Bálványkútnál. Nem tudott rálőni, csak nézte percekig, ahogy föloldódik az állat izgatott figyelése és iszik, játszadozik a vélt szabadságban. El lehet ezt mondani valakinek? Ö megpróbálta és éppen Katinak, de csak dara. bős beszámoló lett belőle, önigazolás, hogy itt voltam, evvel töltöttem a napot és Kati nem értett meg belőle semmit. Csak a gyanúját éreztette meg a présházról faggatózott: kivel találkoztál, hol aludtál? Hát ennyire maga van végül is az ember? Ha egy asszony vele él, vele hál esztendőkig, ismerik egymás minden külső mozdulatát, hangámyalatát és mégis alig tudnak valamit abból, mi van a másik lelkében! Igaz, vadászat után mindig a szőlő felől jött haza. sárosán, tépetten, néha borosán is, de so. hasem garázdán. Egy jó szó, si- mogatás, az kellett volna ilyenkor, asszonyi gyöngédség, de Kati már az első eset után napokig nem szólt hozzá. Mikor az ágyban békülni akart, az asz- szony megrázkódott, mintha álmából ébredt volna valami kellemetlen érintésre. Pedig talán nem is aludt. János legalábbis nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ilyenkor nem alszik, lehetetlen, hogy valaki nyugtalan lélekkel ilyen hamar él tudjon aludni. Csak teteti magát. Hazudik. Mégis mindig ő alázkodott meg előtte, ő, a férfi, nem álszentségből, a békesség kedvéért, hanem szív.e szerint is. En nek már vége. Jöhet a hangoskodás, a „mért csak most szólsz?”, a „hová mész?”, kiket vársz?” vagy a gúnyos hidegség, „hát csak tartsd jól a vendégeidet”, vagy akár az ajtócsapkodás, Jánoö úgy állt, mintha búra volna körülötte, s ezen a burán belül ő már sérthetetlen. Ügy nézett az asszonyra, szánalommal, mint valami idegenre. Hát nincs ennek szíve? Mikor fiatal házasók voltak, egyszer ebédnél leesett a kanál, ketten nyúltak érte, még a fejük is összekoccant az asztal lapjánál. Milyen jót nevettek ak. kor! így kellene lenni mindenben. De azóta Kati art várja, ő hajoljon, akármelyiküik is ejtette le a kanalat. Ez az asszony tizenkét év alatt egyetlen egyszer se mondta, hogy ezt rosz- szui csináltam vagy: neked van igazad. — Most mit akarsz? — kérdezte János, de Kati csak állt szótlanul, a szeme sarkából kibugy- gyant két könnycseppé, végigfolyt arcán és pergett lefelé. [Folytatjuk) Vádirat ez! Odakiáltva egy olyan népnek, amely éppen a demokráciájára büszke. Egy olyan népnek, amely fennen hirdeti, hogy állama eszméjének Franklin, Lincoln és Washington szelleme az alapja. „Ha fáradt vagyok, a lelkem Izökog Ha izzó szívvel egy csókért [dobog Én bűnös vagyok, Mert én csak néger vagyok.1" sokáig, egészen addig, amíg ember és ember között fajtája miatt különbséget tesznek ezen a világon. „És mégis dalol a szivem [tovább És zengi tovább a jognak dalát A néger jogát Az ember örök dalát!” Beck György a Békés megyei Jókai Színház művésze, a TIT művészeti szakosztályának tagja. A Békés megyei Tanács 4. sz. Sütőipari Vállalat Orosháza a dolgozók szolgalatéban Rendeljen az ünnepekre Unom kalácsíéleségeket, vásároljon péksüteményeket, reggelihez friss kiflit, brióst és orosházi banánt. ___________________________________________ 38047
