Békés Megyei Népújság, 1963. március (18. évfolyam, 50-76. szám)
1963-03-17 / 64. szám
Mesejáték a Jókai Színházban •..Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl vagy csak itt a kék Duna partján esett meg e mese, mese, mese, mátka, pillangós batárba... Mátyás király üldögélt magas Budavárba ... Nagyon szép volt! Valahogy annyira szép, hogy ez a kis golyóstoll, amivel most írok, sehogy- sem akar csak kéken fogni, olyan színes betűket rajzol az a kezemben, amilyen százszínű me sevilág elevenedett meg pénteken este a Jókai Színház színpadán. Mert ami most, ezen a színházi estén a színpadról áradt, hogy rabul ejtse a felnőttek gyermekké válni annyira szerető szivét, az a régi emlékek, a mesélőkedvű esték hangulatát idézte. Daljáték —Írja a színlap, s valóban az, de meghintve a mese hímporával és tiszta tekintetű, fényes lelkű mesealakok kelnek életre, hogy eljátsszák, mondják, énekeljék Móra Ferenc nemes humorral ötvözött történetét a szegény juhászlegényröl és a királylányról, Igazságos Mátyásról, a bolondos kedvű Burkus királyról és a csengő-bongó kiscsengővel ékesített aranyszőrű bárányká ról... Higgyék el: kényszeríteni kell magam, hogy lehámozzam gondolataimról azt a hangulatot, mely fenntartás nélkül átadja az embert az élmény hatásának, — hiszen másról is szólni kell itt. Máté Lajos rendezte az előadást. Mesét játszatott, egyetlen, különösebben észrevehető disszonáns hang nélkül. A játék szereplőit sikerült együttessé formálnia, stílusa ezért töretlen. Az együttes játszik ezen az előadáson, kiugró, nagy egyéni teljesítmény ezért nem született. Ez azonban korántsem azt jelenti, mintha a művészi színvonal kifogás alá esnék. Szó sincs erről! Az együttes — mint egység — ért el közösen olyan színvonalat, amelynél jobbat elérni, már igazán nem könnyű dolog. A szereplők: Perényi László, Mátray Mária, Székely Tamás, Barcza Éva, Győry Emil, Körösztös István, Dénes Piroska, Ste- fanik Irén, Darabos Ferenc és a többiek jókedvűen, felszabadultan játszották-me- sélték el — bizonyára önmaguk gyönyörűségére is — ezt a kedves mese-mese mátkái arról az aranyszörű Tcisbá- rányról A zenekar Németh László vezényletével jól igazodott az előadás stílusához, Suki Antal, a díszlettervező nem engedett a Marion de Lorme díszleteinek magas színvonalából, kitűnőek Schaffer Judit jelmezei, viszont nem éreztük eléggé gazdagnak Boross István koreográfiáját. És ezzel: ... így esett meg ez a mese, a kék Duna partját idézve a csabai színház színpadán. Sass Ervin Szeberényi Lehel: O A3 MÓPé 1 ' volt tanár büszke a maganevelte fácskára. Most már kezdett a kis jelleme is lombot hajtani. Móré tanárnak kedvére való lombocs- kát. A kislány egyáltalán nem hasonlított a mai if jón. cokra, kis kortársaira, az apró huligánokra. Nemhiába, Móré tanár hermetikusan elzárta őt a korszellemtől, melytől mint kétségbeejtőtől, valósággal reszketett. Be nem engedett házába semmi olyat, amin csak a el magától, s csak a felnőttek társaságát kedvelte. így nevelték Emőkét * négy tömör fal között, légmentesen elzárva a külvilágtól, mint ama egyszeri szülők, kiket a példabeszédből ismerünk, és akik a jóslattól rettegvén, hogy leányukat virágjában magához veszi az úr, vasajtó mögött, vasházban őrizték, melynek még ablaka se volt. Emőkének se nyílott ablaka a külvilágra, annyira nem nyílott, hogy már maga se zaga is érzett a mai hóbortoknak. Félt tőle, mint ördög a szentelt víztől. Ártatlan semmiségnek látszó dolgok nyomában — akár egy divatos szájbiggyesztés, nem is szólva holmi köszön.tés- "ormulákról — a romlás 2gész felhői tódulhatnak be a ház résein és lyukain. Halásznadrág és bugi frizura — huh! Ezek még csak az ősz ágába se tehették be a lábukat. A kis Emőke, a Hatodik általános színjeles és példás magaviseletű tanulója rakott szoknyácskát és tisztességes nyakig érő hajat hordott, csattal. I ám — mondta magá“ ban Móré tanár déled elten —, most mutatkozik meg pedagógiai módszeigényelte, eszébe se jutott a vaspántos ajtót feszegetni, de az is lehet, hogy egyszerűen csak apja természetét örökölte. Törtért azonban, hogy az iskolában, ahová Emőke járt, és ahol apja is tanított, farsangi bált rendeztek. Ez alól p>edig nem volt kibúvó. Móré tanár kézen fogta hát Emőke lányát, s kivezette a négy fal közül — a bálba. Hanem még ilyen lányt ki látott? Ez bizony nem táncolt az égadta világon senkivel. Csak ült az apja nadrágja mellett feszesen, a rakott szoknyácskában, és csattal a nyaltig érő hajában. Igaz, a fiúk se igen mertek odajönni, hogy felkéris riasztóan hatott, mintha madárijesztőnek szúrták volna a féltett kukoricacső mellé, mely aranysárgán virít rá a szemtelen madarakra. Egy csőnadrágos em_ “ berke mégis kísérletet tett. Amolyan rockisan odacsellengett, s a lány felé hajította a kezét. — Csau! — vihogott; az egészséges fogazatát, melynek sűrű bokrában úgylehet még tejfogak is kerülköz. tek, mind kiterítette a leányra. S Emőke — apja nagy rő- könyödtére — amolyan bu- gi-vugis közönnyel végigmérte a legénykét, mutatóujjával blúzocskája anyagát vakargatva a válla táján, mint ki azt a portól tisztogatja, ekként szólt cseresznye szájának csücskéből; — Kopj le. kiajd hogy a legényke ' még tétovázott a vi- gyori fogazatával, tett egy elbocsátó legyintést is e szó kíséretében; — Olaj. A fiú távozott, s az apa ott ült, mint egy összeszaladt harmonika. UMXi yfff A hét dada Magyarul beszélő színes szovjet filmvígjáték Gogol KÖPENY* ének szovjet filmváltozatában felejthetetlen alakítást nyújtott Iiolan Bikov színész, Akakij Akakijevlcs kiváló tolmácsolásával. Most új oldaláról mutatkozik be — mint filmrendező. A hét dada című vígjátéka egy ifjúsági brigádról mesél. Tagjai elhatározták, hogy adaptálnak egy fiatalkorú bűnözőt, és embert faragnak belőle. A kamasz Afanaszlj az első találkozáskor meglepi „dadáit’* szelídségével. Mindent megköszön, mindennel egyetért — és hazudik, ügyesen, ravaszul és mindig másképpen hazudik csaladjáról, szüleiről, elzüllésé- nek okairól. Sok kedves, mulatságos jelenet után végül is Afanaszlj jó útra tér. A kamasz szerepét ragyogóan játssza Szenya Morozov. Arckifejezése majdnem mindig szomorú, melankólikus, és minél elkeseredettebb arcot vág, annál komikusabban hat a nézőre. Alakítása kiemelkedik a többi közül. (Bemutatja a békéscsabai Brigád mozi március 14—18-ig). cA izanej'úkős mibw £Tgy fehér és egy fekete szakállú aggastyán ellesett beszélgetéséből hallottam róla, véletlenül. A két öreg egy ,pádon ült a vasútállomás várótermében, én meg a vonatra várva valahogy mögéjük keveredtem. — Este — így a fekete szakállú aggastyán — mindig az ő gondolataival alszom ei. Nagyon okos. Azt mondják, ahol megfordul, szavaival száműzetésbe kerget minden jék. Már maga a tanárpapa butaságot. Szinte forr, sistereg körülötte a levegő. — De kár, hogy csak egyetlen példány van belőle — mondja a fehér szakállú. — Kár? Tragédia! — Két hónapja nem láttam — sóhajt a másik. — Én mindennap találkozom vele. Hidd el, egyetlen mondata felér egy jogi diplomával. — Azt hallottam, hogy néhány hete egy tervet tettek elébe. Gigantikus helyessége. Itt van ez a ' ■ ..........~.................’ terv volt. Hattagú l eány. Példás jellem, köte- ességtudó, szorgalmas, jó magaviseletű, csendes gyerek. S az erkölcseivel se lesz baj, rá se néz a fiúkra. Mindez pedig — folytatta a gondolatot — annak az eredménye, hogy a holmi ,ártatlan apróságokban” sem engedtem a hetvennyolcból! Hogy az én házamban se szia, se csau nem megy, de még hula-hula se. Való igaz, Emőke még barátnőkhöz se járt. Ha leckéjét elvégezte, kézimunkázott, komoly könyveket olvasott vagy édesanyja körül sürgött: eltörölgette a konyhaedónyeket, a szobában letörölte a port, zongorázott. A tanárnő, ki tanította, házhoz járt A kis Ernőikének csak két útja vezetett a házon kívül: egyik az iskolába, másik a templomba, hol a kórusnak tagja volt. De egyik útja után se maradt el soha. A fiúkat szinte hideglelősen zavarta MŰTEREMSAROKBÓL Hajdik Antal: Egzotikus nő (olaj) mérnökcsoport dolgozott rajta hónapokon át. És képzeld... •— Mondd kérlek. Mit tett? — Alig tették elébe a tervet, végignézett rajta és egyetlen kézmozdulattal elutasította. — És mi lett a tervvel? — Átdolgozták. Űjabb három hónap. — És volt benne hiba? — Igen. Az utolsó oldal — a 162-ik — rosszul volt számozva. — Istenem. Ilyen ő. Még az asztalára sem tették, már meglátta benne a hibát — mondja a fekete szakállú —, és nem fél senkitől. Nemrégen egyik főnökét bírálta meg. Egyetlen szót mondott csak, de az... az... az olyan szó volt... — Mit mondott? —kérdezi a fehér szakállú. — Simismafu. Csak ennyit. Röviden csak eny- nyit. — És mi lett? — Majdnem leváltották. — Őt? — kérdezi szívdobogva a fehér szakállú. — Hogy képzeled? A főnökét. Felhívatták a minisztériumba. Ott aztán megkapta a magáét. — Én azt hallottam, hogy a főnökét nem azért hívatták. Magasabb beosztásba akarják helyezni. — Ezzel csak őt akarják bosszantani. A haragosai. Tudod? —> Haragosai? Egy ilyen embernek? — Félnek tőle — súgja a fekete szakállú. Ismerik kivételes kénességeit meg hát irigyellik is. — És miért van mégis ilyen alacsony beosztásban? — Azért, mert... mert... mert tulajdonképpen nem is tudom. Ő azt mondja, hogy egyszerűen áldozat- készségből. — Hogy-hogy áldozat...? —Tudod, egyszer hallottam tőle, hogv bírálni csak alulról lehet igazán. Ő pedig az élő áldozatkész bírálat. Igaz, azt is hallottam, hogy... De azt nem hiszem el róla. — Mit? — Azt suttogják mögötte, hogy tulajdonképpen semmihez nincs érzéke, egyedül csak a bírálathoz ért, csak abban specialista. Kollárik János
