Békés Megyei Népújság, 1961. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-29 / 281. szám
19*1. november 29., szerda H É P ÚJ S A G 5 A csabai képcsarnok két aukciójáról Temérdek írás jelent meg és a különböző népművelési értekezleteken sok beszéd hangzott el, rengeteg vita alakult ki a giccs-„mű- vészet” káros voltáról, a giccs elleni harc szükségességéről. Arról sem árt most már írni és beszólni, hogy ez az állandóan folyó küzdelem hol tart és változatos harci fegyvereivel milyen részsikereket ért el, mert teljesről, sajnos, még nem szólhatunk. A képzőművészeti alkotások terjesztői a megmondhatói annak, hogy e harc szervezetté tételének a kezdete óta hány helyen tört meg az átkos „varázs”, hány futószalagon gyártott mázolmány, émelygős színekkel és tartalommal megtöltött kép. rettenet és hány „gipszalkotás” helyére került igazi képzőművészeti érték vagy annak művészi mása. Nyilvánvaló, hogy Rubens, Rembrandt, Van Dyck vagy a nagy magyar mester, Munkácsy klasz- szikus alkotásait akkor sem vihet, né senki sem otthonába, ha sorozatosan öt találata lenne a lottón, mert egyetlen remekművet nem lehet ezerfelé osztogatni. Viszont mind jobban él az emberekben a vágy: közelről gyönyörködni a világhírű klasszikusok remekműveiben. Erre igen olcsó lehetőséget ad a reprodukció. Ez ma már világszerte elterjedt okos, szép művészeti „sport”, olyan, akár a szál. véta vagy gyufacímke-gyűjtés, csak hát éppen „valamivel” tartalmasabb. „Van tíz Lotz képem” büszkélkedik valamelyik gyűjtő. „Nekem sikerült megszereznem Leonardo da Vinci Mona Lisa-ját!” —örvendezik a másik. És mindazt a csodát a reprodukciós képek létezése teszi lehetővé. A legnagyobb mesterek művészete is házhoz jön ily módon. Ennek megkönnyítésére és elősegítésére, s nem utolsósorban eme művészi élvezetet nyújtó gyűjtési ág megked- veltetése érdekében Békéscsabán, a Képzőművészeti Alap csabai képcsarnokának kiállító termében reprodukciós kiállítás nyílt. Meglepően szép számmal szerepelnek a „repró” anyagban magyar klasszikusok. Többek közt találkoztunk Deák-Ébner, Lotz Károly, Szinnyei Merse Pál, Munkácsy, Iványi Grünwald Béla és a külfoL diek közül sok neves alkotó képének hű reprodukciójával. Még egy ipari tanuló vagy diák is megengedheti magának azt a fényűzést, hogy olcsón megszerezhessen és gyönyörködhessen pénzben ki sem fejezhető művészi alkotásokban és így kedvet kapjon igazi kiállítások megtekintésére és idővel igazi, mai alkotások, képzőművészeti értékek vásárlására is. Saj. nos, a kiállítás csak december 6-ig tart, ám, aki nem sajnálja a fáradságot, még szakíthat időt magának e szép élmény megszerzésére, miként eddig már annyian megcselekedték. A reprodukciós kiállítást a képcsarnok galériájában december 9- én másik érdekes és értékes képzőművészeti kiállítás követi. Mai neves magyar iparművészek mutatkoznak be eredeti kerámiáikkal. Néhány a művészek névsorából: Kovács Margit, Berkovits, Kertész Klára, a Kossuth-díjas Gorka Géza és a Csabára való Tevan Margit ötvösművész. Mindegyik művész zsűrizett darabokat, külföldön is keresett alkotásait küldte el a kiállításra. Huszár Rezső Büntetés: iVe/n mehettek moziba...! Manapság nemegyszer sor kerül arra, hogy a pedagógus az iskolai fegyelem fenntartásáért kénytelen a büntetés eszközéhez nyúlni. Egyetértek és szükségesnek tartom, az iskolákban bizonyos szankciók alkalmazását. A minap azonban egyik iskolai ellenőrző könyvecskében meglepetéssel olvastam, hogy a tanulót arra büntették (egy egész osztályt), hogy december 20-ig nem mehet moziba. Nálunk a film nemcsak szórakozás, hanem a jó nevelésnek igen hatékony eszköze is. Büntetésből elzárni a fiatalok elől a művelődésnek egyik útját, helytelen. Az ilyen büntetést még az sem indokolhatja, hogy a tanulók szeretnek moziba járni, és ha nem mehetnek, fáj nekik. B—Z. „SZERETLEK, MAGYARORSZÁG!” — Egy görög tanárnő vallomásai hazánkról — Méhkerék dolgos hétköznapok képét tárja elénk. Az utcákon kukoricás kocsik, iskolás gyerekek, kútra igyekvő fiatal- asszonyok. Barna és lila színű nép. művészeti díszítésű lakások között vezetett utunk. Nem kis izgalommal nyitottunk be a vörösre festett óvoda-épület egyik ajtaján, ahol a keresett görög származású tanárnő lakik. A szobában fekete hajú lány — bocsánat, Beült Rodanti tanárnő — ült a rózsás takarás ágyon könyv fölé hajolva. A bemutatkozás ismert esetlen percei után feloldódott a hangulat. Rodi — mert csak így szólítják, és utólagos engedelmével én is! ■— gyakran nevetett, valami szokatlan, délies nevetéssel. — Hét éve vagyok Magyarországon. Azelőtt néhány évig Romániában tanultam... Mosolyogva beszél kifogástalan magyarsággal. Mozgalmas gyermekévek Valahol Görögország déli részén, az egyik kis hegyi faluban délutánonként fekete hajú csöpp kislány nézegette a hegyoldalban legelésző nyájat. A kolomp egyenletesen csengett a vezérkos nyakán. Fel-f elkacagva gyönyörködött a látványban, ö még nem is gondolhatta, hogy csúnyább élet is van a világon. Pedig akkor már javában tombolt a háború. Nemsokára azonban a gondtalan csöppség is megismerkedett a borzalmas rémmel. Hosszú volt a háború, hosszú a rettegés s a sírás... Később a hegyekben újra szóltak a fegyverek: a görög nép szállt síkra szabadságáért. Hősi harc kezdődött az idegen betola-» ködök ellen. Egyenlőtlen, de igazságos harc a függetlenségért. A bosszú elől békés családok vettek vándorbotot kezükbe — élni akartak. A szocialista országok befogadták a menekülteket. A kis Rodika Romániába került, édesanyja Magyarországra. A román emberek megszerették az elhagyott gyermeket, nyugodt életet biztosítottak neki. De az édesanyákat senki és semmi sem pótolhatta. Esténként sírva feküdtek ágyba az árvák, édesanyjukat em. legelve. Évek teltek el, de az anya utáni vágy csak tovább erősödött. — Hadd mondjak el egy feledhetetlen emléket ebből a korból! — folytatta az emlékezést a tanár_ nő. — A bukaresti VIT-en mi görögök is részt vettünk. A zárónapon a stadionban szorongtunk a román—magyar döntő mérkőzésen. Édesanyánkra gondoltunk, az ismeretlen Magyarországra, s a magyaroknak szurkoltunk. A mérkőzés végén örömkönnyekkel szemünkben borultunk egymás nyakába, mintha a magyar győzelem kivívásában nekünk is részünk lett volna. (A mérkőzést a magyar csapat 0:3-as félidő után nyerte 4:3-ra.) Amint emlékezik, megélénkül az arca. Hosszú, fekete haján csendesen ül a fény. Közben barátnők érkeznek. Románul folyik a szó. Milyen rossz is nem érteni az idegen beszédet! — Aztán végre sikerült Magyarországra kerülnöm, édesanyámhoz, testvéreimhez. Egyetemre iratkoztam Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem román—görög szakán tanultam. Számtalan kedves ismerőst, barát. É. H. Békés megyei Állami Építőipari Vállalat építész-, épületgépészvagy gépészmérnököket felvesz vezető állásba. Jelentkezés mindennap a vállalat személyzeti osztályán, Békéscsaba, Kazinczy u. 4. 52914 nőt szereztem. Testvérként szerettek mindenütt. — Budapest! Budapest talán a világ legszebb fővárosa. Sokat sétáltam utcáin, hídjain, hegyein. — Szeretem nagyon ezt az országot. Ez a második hazám! Majd csendesen hozzáteszi: — Ki tudja, meddig? Az új otthon, Méhkerék... Az óvoda tágas udvarán néhány apró gyermek játszik a homokban. A román szavak fel-felcsendülnek ajkukról. Tarka ruhájukkal jól beleillenek a békés, őszi tájba. A szoba famennyezetéről mozdulatlanul csüng a lámpa. Megvilágítja arcunkat, Pálinka is kerül az asztalra. — Osztályfőnök vagyok a VI, osztályban. Jól esik tanítani, visz. szaadni azt, amit értem tettek, A gyermekek engedelmesek, vidámak. Szeretem őket. — A gyakorló heteket is itt töl. töttem a tavasszal. Ezért kértem ide magam. Bár lehetséges, hogy visszamegyek Beloianniszba, ahol anyanyelvemen taníthatok majd. S közben ábrándos szemével nagyon messzire néz. — Képzelje csak el, milyen öröm volt a faluban, amikor diplomával tértem haza! Én voltam az első „magyar diplomás”! — teszi hozzá huncűtkodó büszkeséggel. Én közben egy cigaretta mellett gondolataimba merültem. Görögország ma még a könnyeken túl van, Magyarország pedig a mosolyon innen. De egyszer oda is eljut a szabadság, s a világ örök békéje. Mert az emberek mindenütt békére és boldogságra vágynak és ezért mindent megtesznek. Az idő azalatt lejárt a barátságos kis szobában. Motorhiba miatt vonathoz kellett igyekeznünk. Rodi tanárnő készségesen kisért az állomásra. Az úton mindenki köszöntötte a már hozzájuk tartó, zó tanárnőt. Megállították egy- egy szóra. Nagyon szeretik ezt a kedves görög leányt — nem véletlenül. A vonat lépcsőjéről büszkén visszakiáltottam: „Buna sara!” (Jó éjszakát!) Aztán füttyszó hallatszott, távolabb egy zseblámpa zöld fénye csillant. Gulyás Sándor tök. Ernő azt mondja: körülbelül 2300 éve helyezték el itt, a dombon ezt a kis, jellegzetesen kelta edényt, mellé pedig a babérlevél-formájú vaslándzsahegyet. Huszonnyolc cen timéteres az a lándzsahegy és hét centiméter széles, és huszonhárom évszázaddal ezelőtt kovácsolta egy kelta fegyverműves. Ritka, szép példány, nem is került elő ehhez fogható sehol a megyében. Néhány gyors felvétel, és máris „leszállunk” a feltisztításra kerülő sírba, ahol Ernő finom mozdulatokkal söpri le a homokos földet a már jól látható nagy edény oldaláról és az éppen e pillanatban kibukkanó koponyatetőről... Lassan, óvatosan, morzsolja le a csontokról azt a földet, melyet a történelmi idők hajnalán forgatott meg utoljára a halottsiratók ásója... Vajon mit rejt még ez a néhány centiméternyi földréteg, mely a csontvázat takarja? A kutatóárok szélén embergyűrű. Itt van az egyik tsz agronómusa, egy csomó asszony, iskolából jött gyerekek, a dűlőűton végigpöfögő traktor ifjonc masinisztája is leugrik kicsit, és idekíváncsiskodik: nem mindennap történik ilyesmi a sámsoni határban! Hát nem is! Sokszor hosszú percekig senki sem szól’ pedig gyorsan pergő nyelvű asszonyok is kucorognak odafenn, a földhányás szélén, és nyakukat nyújtogatva leskelődnek lefelé. A nagy, szürké edény kibontakozik. Ernő meglepődik. No lám, egy régész is megdöbben néha? — Ez az edény bütyökfüles!... Szkíta!... Kelta sírban szkíta edény... Ez aztán érdekest Rejtély, amelyet meg kell fejteni. Egy azonban biztos: a sámsoni Erdőházi-halom kelta temetője az eddig feltárt legrégibb (Sopron Bécsi-domb, Ordód-Babőt) kelta temetőkkel egy idős. A szkíta edény jelzi ezt: hiszen' a szkíták 1. e. 550-től uralkodtak ezen a vidéken, a kelták pedlk 300-tól. Nos tehát: a két nép találkozásának Idején siratták el ezt a menyecskét, mert ahogy Ernő mondja: nem lehetett több 30 évesnél... A rejtély azonban még mindig rejtély: szkíta volt-e vagy kelta? Csak ő tudna felelni erre, csak ő. — Csak én. Senki sem szólt. Vagy talán mégis?... — Csak én... Csengő, lágy, kellemes hang rezdül. És szomorú is, szomorú. — Csak nem?! — mintha villanyáram futna végig rajtam. Még látom, hogy Ernő apró, erősszárú ecsetjével már a gyönyörű, ép fogsort tisztogatja, aztán... aztán csak a Hang él. Minden más megszűnik mellette. * — Őseim a nagy, keleti pusztáról jöttek... Akit megszerettem, arról, amerre lebukik a Nap... Legyőztek minket és ő is legyőzött engem. Az övé lett az életem... mert jobban szerettem, mint felhő a Nap ölelését, mint víz a benne fürdőző ezüstös holdsugárt... Tudod, ki volt ö? Hős! Igazi hős! A törzs bátra! A törzs vezére! Véres csatákat megjárt harcos... És egyszer... egyszer nem jött vissza többé... Sok holdtölte időt vártam rá, nem jött. Akkor temettem el azt a kis edényt és azt a csillogó, éles lándzsahegyet, melyre a ti kíváncsiságotok bocsátott napfényt évezredek után... * — Művész kartársi Ide azt a fo- toapparátot! — rikkant egyet Tóth Gyurka —, nézze, ezüstgyűrű van az egyik ujján, a másikon meg csavartmintás bronz! Ernő kis spaknija és ecsetje megállás nélkül dolgozik. Pillanatok múlva kibontakozik á sárga földből egy gyönyörű bronzkarperec is. Tíz perc múlva pedig olyan bronzból készült „bokaperecek”, amilyent még soha se láttam. Az embergyű- rű, odafenn, ámuldozik. — Gazdag lehetett a lelköm — mondja egy idősebb asszonyság, miközben egyik térdéről a másikra ereszkedik: birizgálja a zsibbadás, de a kíváncsiság, mindent látni, még jobban. * A Hang megint™ — Gazdag voltam, mert békességben éltünk... Szegény lettem, mert a tusakodás elrabolta tőlem... Amikor a kicsikénk született, akkor kaptam tőle ezt a szép, ezüst- gyűrűt... Mégis megölt utána a bánat... Azóta keresem, de nem találom meg, érzem. Miért?... Nem tudod, különös idegen?... Nem tudsz valamit a kisfiámról?... Göndör hajú volt és mindig kacagott. . Nem láttad itt, valahol?... * — Pihenünk kicsit — adja ki az „ukázt” Ernő, aztán bemérünk mindent, és feljegyezzük a naplóba. Ez volt az 57. sir. De a domb nagy része még mindig hallgat. — No, viszlát! — búcsúzik a traktoros-legény. De nincs szíve hozzá, hogy ne szóljon oda az asszonyoknak: — Vigyázzanak, ha sokat nézik, este elmegy magukhoz! Azok se mennek a szomszédba éles nyelvet kérni. — Ez? Még, ha legény vóna, hallod-e! ... De asszony volt... Szkíta ,asz- szony, és boldog is volt valamikor, ha békesség csendesült a zúgó nádasok, a feneketlen puszták felett. (Folytatjuk) Ezt rejtettel A szkíta asszonyt..
