Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1931–1937

1932. október

8 Ez a diadal és dicsőség oszlopa. Az örökkévalóságba forduló út kezdeténél pedig egy kis kápolna áll a lützeni csatatéren, ahol 1632 november 6-án a nemes király hősi halált halt. De beteljesült rajta az Űr szava: „A győzőt oszloppá teszem az Istenem templomában és nem megy ki többé. És felírom reá az én Istenem nevét és az Isten városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely le fog szállni az égből az én Istenemtől. Meg az én nevemet, az újat." (Jel. 3., 12.) Gusztáv Adolf csakugyan oszloppá lett az Isten templomában. És nem megy ki többé onnét. Fel is van rá írva cselekedetekben élő betűkkel az égből leszálló új Jeruzsálem neve. A béke városáé, a segítő szeretet városáé. És fel van rá írva az Űr Jézus neve is, akinek a lelkével a nagy király nevét viselő egyesület könnyeket törül, terheket enyhít, gyengéket emel föl, halódókban támaszt új életet, szegényeknek hirdetteti az evangéliumot és tettekre buzdítja azokat, akik szolgálni akarják az Istent. Mi is ezek közé tartozunk. Ma is azért gyülekeztünk össze, hogy végzett munkánkról beszámoljunk és építsük az evangélium egyházát. Jószándékú munkánkra az aradi vértanúk emléknapján és Gusztáv Adolf hősi halála 300. évfordulóján az életáldozó szolgálat dicsőséges emlékezetéből hull alá a vezérlő fény és a biztató sugár. És buzdít áldozatos munkára, nemes versenyre, magafelejtő megtagadásra és építő egyházszeretetre. Mert ezekre van a mi egyházunknak szüksége, hiszen még mindig lenézettek vagyunk. Elsőül a mi országunkban iktatták törvénybe a teljes vallásszabadságot, s ma mégis csak elméletben van meg nálunk a vallások egyenlősége. A hatalmasabb és erősebb egyház papjai s ma már hívei is nyíltan és a kormány elnézésével gyalázhatnak bennünket. A közélet terén a vallásuk és nem a megfelelő voltuk szerint válogatják ki és alkalmazzák az embereket. Hogy mi itt, mint kisebbség, minden téren hátrányban vagyunk, mindenikünk tudja és látja. Ennek a reánk és nemzetünkre nézve is szégyenletes állapotnak azonban részben a tulajdon tétlenségünk és lagymatagságunk az oka. Az evangélium aktivitásra kötelez és mi lassanként egészen belerögződünk a passzivitásba. Persze a türelem és a béke tisztes jelszavával. A türelem azonban nem terjedhet az öngyilkosságig. A békéről pedig azt mondja az apostol: „Amennyire rajtatok áll, lehetőleg minden emberrel békességben éljetek." (Róm. 12., 18.) Sajnos azonban, hogy a békesség nem rajtunk áll és nem a mi türelmünkön fordul meg. Sőt úgy nézem, hogy túlzott türelmünk a békességet csak mégjobban veszti. Hát ha kell, ezen is tudunk mi változtatni! Előbb azonban más kötelesség teljesítése várakozik ránk. Előbb a belső egységet kell kiépítenünk. Mert ez köztünk veszendőben van. Az egymás bírálgatása és a belső ügyeknek is piacravitele betegesen elharapódzott. Némelyek azt hiszik, hogy ennek makacs gyakorlása valami nagy hősiesség. Pedig csak ártalmas balgatagság. Mert bent oktalan keserűséget és elidegenedést, körön kívül pedig káros megítélést terem. Nem volna-e jobb megtartani az Üdvözítő tanácsát: „Ha vétkezik atyádfia, eredj és fedd meg őt négyszemközt, ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magadhoz egy vagy két társat, hogy minden szó két vagy három tanú által bizonyíttassék. Ha pedig azokra sem hallgat, jelentsd be a gyülekezetnek." (Mt. 18., 15—17.)