Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-25 / 356. szám

92 oldal

BÁCSMEGYEI NAPLÓ

1927 december 25

Emmynek azt mondta, hogy a megmaradt ékszerekből adott el. Emmy könnyekig megvolt hatva.

— Visszaadom, anyám! Biztosan visszaadom! Kamatostul.

Felkészült hát a berlini útra. Brand irt öccsének, hogy várja Emmyt az anhalti pályaudvaron. (A fénykép után meg fogja ismerni.) Elhozta Emmynek is öcscse arcképét. Intelligens, markáns arc.

És igy történt, hogy egy nappal Karancs Károly karlsbadi utazása előtt Molnár Emmy ugyanazzal a vonattal Berlinbe utazott. A csáttogó kerekek neki is ugyanazt az ütemet verték ki és vele is úgy szaladt bele a vonat az éjszakába, mint ahogy az ember nekimegy a jövőjének.

m.

Két hét alatt Karlsbadban pénze és gyomorégése rohamosan fogyott, rossz hangulata azonban és a regényembrió változatlan állapotban maradt Magányos sétái alkalmával magára eszmélve néha, szinte megdöbbent lelki állapotán, ö, aki azelőtt nyugodt hűvösséggel és csaknem személytelen tárgyilagossággal figyelte a világ külső dolgait, most csak gyűlölködő irigységgel tudja nézni ennek a világfürdőnek az életét. A gazdagoknak gondtalan, fényűző, csupa mulatságra beállított életét, mig odahaza, vagy másutt és mindenütt százezrek és milliók, egészséges emberek, belebetegednek a nyomorúságba és a betegek elpusztulnak, mert nincs pénzük orvosra, orvosságra, levegőre, táplálékra.

... Nem igaz. Nem is ez bántja. Karancs Károly kegyetlenül őszinte önmagával szemben. Nem szociális felháborodás, amit érez. Közönséges, aljas irigység. Nem az éhező, nyomorgó koldusmilliókra gondol, hanem a boldog kevesekre, a gazdagokra. Irigyli tőlük az előkelő, finom hoteleket, a csillogó éttermeket, a virágdiszes, hófehérabroszos asztalokat, a pompás ételeket, az autójukat, a levegőt, a társaságot, ami körülveszi őket. És undorral gondol penészszagu, kopott, hátsó szobájára ott a periférián, olcsó vendéglőjére, ahol állandóan az étlap jobb oldala fölött kell seregszemlét tartania és a vendéglője lármás közönségére gondol, amelyről leordit a közönségesség.

Dacos elkeseredettséggel beült egy napon a legelőkelőbb étterembe és nagyszerű ebédet rendelt Nem Ízlett. A beléje gyökerezett megszokás, hogy a pénzzel mindig számolni és mindig takarékoskodni kell, megrontotta élvezetét. Nem találta meg az illúziót, amit rövid időre meg akart szerezni.

— Két nappal hamarabb kell hazamennem e miatt az ebéd miatt! — ez kalapált a fejében.

— Két nappal l.f ETAONI SHRDLU CMFWA

De a hazamenés gondolata, azutált-gyülölt szerkesztőség feltolakodó képe is egészen beteggé tette. Ma ismerőst látott ezekben a napokban, messze elkerülte. ... így ez nem üdülés, nem gyógyulás és pláne nem mulatság. Már nem birja tovább, össze fog csomagolni és el fog utazni. A vonaton jobb. Ott gondolatlanul — ami olyan kellemes — tekintgethet az ember a szétnyíló, majd összecsukódó völgyekre, az elsuhanó falvakra, a körbenforgó sokszínűén zöld hegyoldalakra. És ha az ember utazik, annyi mindenféle történhetik vele.

*

... Az egyik kisebb állomáson is az unatkozó utas érdeklődésével nézi a tipikus képet. Most egy gömbölyű ur zötyögös sportruhában és utisapkájában, meg egy csinos autófátyolos hölgy jön az állomásfőnök kiséretében a kocsija felé. A forgalmi hivatalnok és a kalauz is hozzájuk csatlakozott. Valamiről nagyon tárgyalnak.

Amikor közelebb jönnek, hallja, hogy csak akarnak tárgyalni. Az ur angolul beszél, a hölgy franciául. A vasutasok egyik nyelven sem, csak csehül és németül. Mindegyik beszél és mindegyik nagyon bosszankodik, hogy nem értik meg.

— Vienne ... automobil... my luggage ... — magyarázza a gömbölyű és a lány segít neki franciául.

Erre kihajol az ablakon.

— What do you want Sir? — kérdezi.

A kis kövér arcán boldog mosolygás derül. Sietősen elmondja, hogy autón jött a lányával Bécsből. A közelben itt defektust kapott az autó és most vonaton menne vissza Bécsbe. Azt kéri, hogy ha majd ideér az autó, vagy bevontatják, küldjék a poggyászát utána Bécsbe és a feladóvevényt a címére, ö tolmácsol és az ügy rendbe jön. A kis ember ötven dollárt ad át a főnöknek költségekre és felírja a hotele címét. A főnök csak nagynehezen tudja megérteni, még tolmácsolás után is, hogy neki ebből a pénzből nem kell visszaadni és hogy az, ami marad, a fáradságáért van. Szerencse, hogy a vonat indul és véget vet a főnök áradozásának.

Az uj utasok az ő fülkéjébe szállnak.

— Sam Dickson Newyorkból — mutatkozik be a sportruhás. — Ez a lányom, Harriette.

A társalgás nagyon furcsán kezdődik. Miss Harriette pötömnyi kis útitáskából egy magazint vesz elő, kalapját, fátyolát leveszi, leül. Lábait egymásra rakja és olvasni kezd. Rózsás arca, világosszőke haja és formás lába van. De nem jut sok ideje, hogy a fiatal nő szépségeit analizálja. Mr. Dickson vastag fekete szivarra gyújt, kényelmesen elhelyezkedik és akárcsak valami vizsgálóbíró vallatni kezdi. Hogy mi a neve, foglalkozása, lakóhelye, hány éves, nős-e, hol tanúit meg angolul, milyen nyelveket beszél még és hogy mennyi a jövedelme. Erre a kérdésre Miss Harriette részben restelkedő, részben bocsánatkérő mozdulatot tett. (Ugylátszik, a Magazin nem kötötte le annyira, hogy

oda ne figyelhetett volna.) ö maga is zavarba jön erre az utolsó kérdésre, de az amerikai elfogulatlanul néz rá tiszta, kissé mosolygós szemével. Végre is mond egy összeget, amely ha a valóságnak nem is, de annak az értéknek mindenesetre megfelelt, amennyire saját képességeit becsülte. Mr. Dickson nem szód semmit, csak csúf fekete szivarját szopja.

— Mr. Karancs — mondja aztán rövid szünet után, lehetetlenül eltorzítva ezt a nevet — nekem többféle ügyem van itt Európában. Szükségem volna valakire, egy intelligens emberre, egy gentlemanre, aki lehetségessé tenné nekem az itteni népekkel vadó érintkezést. Nemcsak az állomásokon — teszi hozzá nevetve. — Hiszen tolmácsot lehet kapni és minden jobb helyen beszélnek angolul, de nekem ez nem elég. Nekem az kell, hogy a saját emberem legyen az, aki tolmácsol.

Kis csend. Némi feszültség. Miss Harriet is leteszi a Magazint.

— Én nagy emberismerő vagyok — folytatja Mr. Dickson. — Sokféle emberrel sokfelé volt dolgom. Az az érzésem, hogy maga becsületes ember. Nem szeretem a kertelést és ajánlatommal nem akarnám megbántani. Nálunk amerikaiaknál az ilyesmi nem sértés. Lépjen a szolgálatomba mint tolmács. Ezer dollárt fizetek havonta, amig kedve lesz nálam maradni.

A számtan sohasem volt erős oldala, de most villámgyorsan szorzásoka tvégez felvillanyozott agyában, ahová minden vére áramlott és ott nagy sebességgel kerengeni kezdett. Szinte öntudatlanul mondja: — Elfogadom!

Majd mikor tisztulni kezd a feje: — És ml lesz a dolgom?

— Mindenüvé elkísér és ha kell, tolmácsol. Kívánságomra levelezést is végez. Délelőtt három, délután

Vonat szaladt bele az éjszakába . . ,

két órára veszem igénybe. Többi idejével szabadon rendelkezhetik. Lakását, élelmezését és utazási költségét persze én fizetem. Esetleges tulidőt díjazok. Szeretem a világos feltételeket. A cégemet ismeri?

— Nem — vallja be és szégyenkezik, mert érzi, hogy ezzel műveltségének nagy hiányosságáról tesz tanúságot az amerikai előtt.

— Nem tesz semmit Dickson and Dickson. Gyár. Vállalat. Bank. Minden ilyenféle. Európában telepeket akaroK létesíteni.

Nem volt soha nagy gazdász. De az mégis szöget ütött a fejébe, hogy gyárakat mégsem szoktak egy fiatal hölgy kiséretében alapítani és az sem egészen szokásos, hogy közbeeső állomásokon fogadjanak fel erre a célra titkárokat, vagy akár tolmácsokat is. Kissé bizalmatlanul néz hát Mr. Dickson frissen beretvált arcába és előbbi szorzási műveletinek elbűvölő eredménye tekintetében némi kételyek támadják meg, amelyek a reális számszögéből alaposan lehűtik forrongó lelkesedését

— Nem jönne az étkezőkocsiba egy pohár sörre? — szól most Dickson ur.

Készséggel feláll. Gondolja, hogy uj főnöke négyszemközt akar vele valamit közölni, ami majd megvilágítja ezt az ügyet.

— Mr. Karancs — kínlódik a névvel a kis gömbölyű — ön tehát e perctől a hivatalnokom. A titkárom. Hát nézze... van nekem itt irodám Nizzában, ahol a yachtommaló kikötöttem. Az ott dolgozik. Üzleti ügyeket ott intéznek. Nekem itt magántitkár kell. A hivatalnokaimat mindet magam találtam. A legtöbbet véletlenül úgy mint magát. Ez nálam szinte üzleti elv. Aki nekem megtetszik. No de mindegy. Családi ügyeim vannak itt. Most visszamegyünk Bécsbe. Odadirigáltam táviratilag az autómat Nizzából. Az én autómot. Az nem marad fekve az ut közepén mint ez itt. Ha ugyan véletlen volt . . .

Hozzák a sört Isznak.

— Megjárja — mondja Mr. Dickson és leteszi az üres poharat. Tudja, nem szeretem a vasutat, mert az rendelkezik velem és az időmmel, nem pedig én vele. Az autó: szabadság, függetlenség. És én ezt megszoktam- Nehezen mondok le róla. Az autómmal tehát majd 1

szétnézünk Németországban. Most elmondom, miért hívtam ki a fülkéből. A lányommal most némi differenciáim vannak. Családiak. Szerelmi história. De nem bolondság. Egyelőre annyit, hogy Harriette megismerkedett egy német úrral, akinek azelőtt igen előkelő állása volt, de most semmi. Csinos, jólnevelt úriember. Állandóan a lányom körül forgolódott és Harriette azt mondja, hogy szerelmes belé és a felesége akar lenni. Én demokrata vagyok. A lányomnak is minden szeszélyét teljesíteni szoktam. De itt magasabb szempontokat kell figyelembe venni.

Dickson elhallgat, elborult szemmel néz ki az ablakon.

— Amit mondok, Mr. Karancs, az magánbeszélgetés. Nem a hivatalnokomnak, a gentlemannek szól. Harriette egyetlen gyermekem. És nekem utódról keil gondoskodnom, aki halálom után, vagy munkaképtelenségem esetére az üzemet átvegye és az én szellememben, vagyis inkább az üzlet által diktált szellemben tovább vezesse. Nem hiszem, hogy az az ur erre képes lesz. Nem is egyéni kvalitásai miatt, hanem . . . Hát ez nem olyan egyszerű dolog. Majd beszélünk még róla. Aztán az is lehet, hogy csak múló ábránd Harriette részéről. De ha csak erről volna szó! Házasodjanak össze és ha elég volt, váljanak el. Vcát már « lányomnak sok olyan játéka, amire, ha megkapta, hamarosan ráunt és eldobta. Sem értéke, sem társadalmi állása nem szenvedne ezzel kárt. De ki biztosit, hogy ebből a házasságból nem lesz gyerek? Gyerek ebből a két össze nem illő emberfajtából. Ez a probléma . . .

Megint elgondolkodik.

— Ettől félek Ezért próbálom ezt a dolgot, ha nem is megakadályozni, de legalább elodázni, amig valami jobb nem jut eszembe. Arra akarom kérni, Mr. Karancs, ne engedje magát a lányom által megpuhitanL ö majd igyekezni fog, hogy magát az ő pártjára megnyerje. Legyen az én szövetségesem. Nehéz lesz a lányomnak ellenállni, de maga komoly embernek látszik. És ne felejtse d, hogy nekem van igazam, nem neki. És ha valamire kémé, ne tegye addig, amig nekem nem szól. Megígéri?

— Igen. És meg is teszem!

Kissé azonban szédüL Saját helyzetének különö« alakulásán még nem is volt ideje gondolkodni, csak tudata alatt zakatol, berreg, mint valami elindítóit motor, amely azonban üresen jár. Dickson beszéde alatt villámgyorsan többféle kalandos szerelmi regényt termel ki a képzelete. Majd ennek az amerikainak a belső struktúráját a »fajtáját« — mint ő maga mondta — próbálja elképzelni. Konzervgyáros, iparkirály, olyan yankee business-man, amilyenekről olvasott. És olyan határozottan beszél. Mintha kész szöveget diktálna. És ugylátszik, hozzászokott a diktáláshoz.

— Most kiutalványozom egy havi fizetését — szól Dickson.

Csekkönyvet vesz elő, kitölti, aláírja, kitépi a lapot és átadja. Aztán visszamennek a fülkébe. Az amerikai ott lepedőnagyságu újságba temetkezik. Harriette valami könyvben lapozgat.

Udvariasan érdeklődik a könyv iránt H. G. Wells. Beszélgetni kezdenek. Wells és Shaw iránya fölött vitáznak. A lány Wells hive. Azután France életfilozófiája kerül sorra. Csodálja Dickson Harriette olvasottságát, széleskörű műveltségét, nagy intelligenciáját, határozott nézeteit, aranyfényü szőke haját, rózsás arcát, mélységesen kék sugárzó szemét és most megérti, hogy az a bizonyos előkelő állásából kipottyant német fiatalember miért is akarja olyan nagyon elvenni ezt a bájos, okos és minden jel szerint amerikaiasan gazdag lányt, akihez külsőleg és belsőleg hasonló még nem fordult elő az ő, egyébként elég gyenge prakszisában. (Emmy körülbelül úgy viszonylik hozzá ... de nem Emmy nem tűr összehasonlítást).

A papa nem vesz részt és tudomást beszélgetésükről. A lányához sem szól az egész idő alatt. Újságja mögött rejtezik, olvas, alszik, vagy a problémájáról elmélkedik. A vonat befut a bécsi állomásra. Felkészülődnek. Harriette most apja elé áll.

— Tévedsz papa. Véletlen volt. Nem az én müvem.

Mr. Dickson átható, vizsgáló szemmel a lányára

néz. Aztán elmosolyodik.

— A! right! — mondja. Kezet ad neki és homlokon csókolja. Látszik rajta, hogy nagyon örül

Amikor a szálloda előtt az autóból kiszállnak, a kirohanó személyzet buzgó sürgölödéséből, a maitra d’hotel mélységes hajlongásáből látni, hogy Mr. Dickson nem lehet közönséges hotelvendég. Mire az első emeletre érnek, négy ember várja őket, akik nem tartoznak a szálloda alkalmazottai közé: Miss Harriette francia szobalánya és angol társalkodónője, Mr. Dickson inasa és egy méltósággal teljes ur, akinek közjogi állását előkelő körökről szóló regényolvasmányai nyomán főkomórnyik, udvarmester, vagy utimarsall rangjára becsüli. Mr. Dicksonnak hét szobája van az első emeleten. Ebből három jut Harriettenek és a társalkodónőnek, kettő Dickson urnák, egy a közös szalon és egy a titkáré: Karancs Károlyé.

Még sohasem lakott ilyen elegáns szobában. Amikor egyedül marad, apróra megnéz mindent. Különösen a fürdőszobájától van elragadtatva.

— Furcsa — gondolja — még tegnap éppen ezt irigyeltem kétségbeesett dühösséggel és ma részem van benfte. A Véletlen . . .

Mosolygó reggelre mosolyogva ébred. És valóság minden. Kiugrik az ágyból, be egyenesen a fürdőkádba. Elnyúlik a langyos vízben. No most gondolkodhatunk