Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
90. oldal BÁCSívfEOTRI NAPLÓ 1927. december 23 ZSETONOK KIS REGÉNY L Puha, óvatos simogatással, vágyakozó, de kissé bátortalanul tétova kézzel érintette a selyeniliarisnyás lábat, amely — ahogy ott ültek — közvetlenül előtte fénylett, mint valami biztató reménység. Majd hirtelen lendülettel átkarolta a leány derekát, magáihoz húzta és megakarta csókolni a száját. A lány biztos mozdulattal a férfi vállára támasztotta két tenyerét, fejét hátrafeszitette és nyugodt hangon monda: — Károly, legyen esze! Mire való ez? Károly lihegett. Keze finoman remegett, amikor ösztönösen mohó tapogatással megizlelte a lány kemény testét, de a hűvös szótól gyáván, szárnyszegetten lehullt a két karja. Felállt és az ablakhoz ment — Szeretem! — mondta. — Szeretem Emmy — ismételte gépiesen. — Tudom Károly. Tudom. Én is szeretem magát. Karancs Károly elboruló szemében uj indulat tüze éledt és felgyulladva megint a lány felé fordult. — Emmy! Édes! Emmy megfogta a kezét. — Jöjjön, üljön le. Beszéljünk komolyan. Szeret, tudom. El akar venni, tudom. De nézze ... élet lenne az? Nem, ne szóljon közbe! Hagyja, hogy egyszer kimondjam. Magamon kezdem. Gazdag lánynak születtem. Dgy is neveltek. Most.. hát most nagyon szegények vagyunk. Amit itt lát, az a régi jómód szemfényvesztő romja. Nem is tudom, kit akarunk vele ámítani. Másokat? Magunkat? De talán mégis inkább magunkat Szegény apám, tudja, orvos volt. Jó ember, akit mindenki magasztalt — tehát nem vagyongyüjtő. Amikor az eltévedt gránát a kötőzőhelyre becsapott és megölte — ez az, amit talán nem tud — minden vagyon, pénz nélkül hagyott itt minket. Akkor hat szobánk volt ma három van. És ez a három is... De mindegy! Anyáin nem tud beleszokni a szegénységbe, én meg nem akarok! Mi marad hát? Vagy egy jó házasság... — Vagy? Arra is rátérek. Előbb magáról. Károly, maga is nagyon szegény ember. Legyünk őszinték kedves barátom! Maga nem tud annyit keresni, hogy a saját igényeit... Nem, legyünk még őszintébbek! Maga nyomorog. Ez igy van. Ne is feleljen! így van. Én tisztán látok. Hát most, ezek után, képzelje el az életünket együtt! Kell ide több szó? Karancs Károly világosan érezte, hogy nem kell. Hiszen mondani tudott volna sokat. Szerelemről tudott volna beszélni, csöndes boldogságról, szerény megelégedésről és más mindenről, amit annyi és olyan szép szóval lehet kifesteni. De az igazság, amit ez a lány olyan pontosan, hűvösen, mondhatni: száraz tárgyilagossággal dobott feléje, úgy rázuhant a lelkére, hogy elzsibbasztotta minden akaratát. Hallgatott. Szinte a szemével látta a józan, sivár valóságot, amit nem lehet «zódrapériával elleplezni. A lány folytatta. Okosan, nyugodtan. — Tehát vagy egy jó házasság, ami annyit jelent, hogy el kell adnom magamat, vagy — ez a másik és nekem rokonszenvesebb — a szépségemet kell értékesítenem. Ne, ne fortyanjon fel! Lássa, én egészen nyugodtan beszélek a szépségemről. Mint valami tehetségről, vagy, ha úgy tetszik, adományról. Amilyen, mondjuk, a szép hang. Kaptam, megvan és érték. Egyebet nem tudok. Se varrni, se zongorázni, se gépírást, se könyvelést. Az a kis nyelvtudásom semmi. Én csak szép vagyok. Csak ezt tudom. Miért ne értékesítsem okosan ezt a tehetségemet, ha lehet? — Emmy! — Ugyan! Csak nem akar moralizálni! Különben is nem kell mindjárt arra gondolni, ami ellen maga prédikálni akar. Hogy csak egyet említsek, ott van a film,' mint a szépség értékesítésének nem utolsó módja. — Nem... — De. így van, Károly. — De maga is szeret. Mondta. — Úgy van. De én sok egyebet is szeretek, amiről le kell mondanom. — És most engem is ezek közé sorol... — Megint úgy van. Mert okosnak kell lennem. Nekem'kel! az okosnak lennem kettőnk közül. A kettőnk' érdekében. — Milyen szívtelen! — Ne mondja ezt. Mondjon csak okosnak. Ez elég. j És igazabb. Ismételjek itt magának ezerszer tudott, j ezerszer hallott, ezerszer leirt dolgokat? Hogy a mámor elszáll és marad a szegénység, ami megöli, megfojtja, elpusztítja a szerelmet? Hogy a szerelem ragyogása idővel még jólétben is elfakul és hogy a szegénységben megvakul, mint az igazgyöngy, ha abba a nemtudommicsodába mártják? — így tud beszélni róla? — Maga is tudja ezt. Csak nem akar rágondolni, mert a szenvedély hajtja... — A szerelem"... — Amit maga nem érez. — Amit én érzek, de nem ergrdem, hgy utjrá legyen az eszemen. — A szivén ... — Igen, a szivemen. Elhallgattak. Karancs Károly most már igazán nem tudta, hogy mit mondjon. Nagyon boldogtalannak érezte magát. És mert a nőket mindig meghatja a boldogtalanság, pláne amelyet ők okoznak tudatosan, Molnár Emmy is anyásán megsimogatta Karancs Károly gyérülő haját. A férfi elkapta a simogató kezet és boldogtalansága kárpótlásául forró csókkal borította. Majd beleesve a férfinak abba a hibás feltevésébe, hogy a szenvedély mindig ragályos és feltétlenül gyújt, megint megpróbálta, hogy Emmyt magával sodorja és a kézcsókok alapján lángra lobbantsa. Megint kísérletet tett, hogy szájával az ajkához férjen. És megint nem sikerült. A lány hideg maradt, józan és okos. A boldogtalan Károly erre durván-dühösen elszaladt és az uccára érve, kegyetlen primvágásokkal szabdalta botjával a friss tavaszi levegőt — Szívtelen! Kigyó! Lelketlen teremtés! — így szidta magában ideális szerelmesét, akivel úgy szerette volna magát boldogítani. És elkeseredve ment, rohant és egyszerre azon vette észre magát, hogy ott van Liliké előtt a kissé szegényszagu, de nagyon Ízléstelen szobában és Liliké felugorva a varrógép mellől, már is ott csüng a nyakán és csókok közt gügyögi: — Te rossz! Te rossz ember! Hol voltál ilyen sokáig? És Karancs Károly behunyja a szemét. Erős akarással azt képzeli, hogy Emmyt tartja karjában, hogy öt öleli, őt csókolja. És szilaj karolással magához rántja és szívja a száját. Emmy száját Liliké ajkán. De végre is ki kell nyitnia szemét és látta Liliké boldogan áléit arcát, amely cseppet sem hasonlított Emmyhez. És rászedett teste-lelke súlyos bánatpénzt követelt a csalásért. Most már bánta, nagyon bánta, hogy ide-Eíkapfa a simogat! kezet . , . lőtt. Már előre borzongott attól a sok kétségbeejtő ostobaságtól, amit Liliké formás szájával feltétlenül el fog mondani. És nagyon leszerette volna dobni Lilikét, aki pedig az ölébe kuporodott, két karjával átfogta a nyakát, szőke fejét meg macskamódjára az arcához dörzsölte. És fogalma sem volt, hogy mi megy végbe a férfi lelkében. Liliké beváltotta a hozzája fűzött aggodalmakat. Sugott-bugott a fülébe és csókokkal csiklandozta. Karancs Károly pedig ezalatt végiggondolta kettejük kis regényét. Félév előtt ismerkedett meg vele boszszus-üres órán. Bosszús volt, mert Emmy akkor is éppen rosszul bánt vele és üres volt az óra, mert bosszúságában nem tudott mihez kezdeni. Liliké varrónő volt és amikor Károly ur felbukkant életében, egyik régi álma testesedett meg. Örömtelen, munkás életében az úri osztály, az előkelő férfi érkezett meg, akiről szép és olcsó regényekben annyit olvasott és aki után áthatóan rösszagu emberek társaságából annyira vágyódott. És szerelmet adott neki. Maga adta neki, Károly szívesen és kegyesen elfogadta. Tetszett neki a csinos fiatal leány, akiért nem is kellett küzdenie, akivel nem is kellett sokat vesződnie. Csak a kezét nem szerette, mert rontotta illúzióit. Nem szerette, mert az ujjak össze voltak szurkálva tü nyomától és mert a tenyere érdes volt a varrógéptől és kemény a vasalótól. Különben jól érezte magát nála-vele, különösen csók előtt mindig. Beszélgetni nem vágyott, nem is tudott vele. Pedig a lány boldog volt, hogy amikor odaadta magát, ki is önthette sok gonddal, sok szomorúsággal teli buta kis szivét Szélütött öreg anyja volt, aki a lakás másik szobájában ült naphosszat és elborult elmével szótlanul gubbasztott a kopott karosszékben, amelynek nyitott sebhelyeiből kibuggyant a tengerifü. Volt még Lilikének dologtalan, részeges bátyja is. aki elszedett tőle minden pénzt, amit keresett és amit nem sikerült eldugnia előle. Emiatt folyton kínozta a lányt, sőt nem egy-Jelmondat: „DALOL A MÚLT" ] szer meg is verte. Ezeket szokta Liliké elpanaszkodni. Ilyenkor Károly ur mindig nagyon félszegen viselkedett, mert olyan kényelmetlenül érezte magát. Nem ! azért, mintha nem lett volna jó szive, hanem azért, mert érezte, hogy most elő kellene-illene venni a tárcáját és Lilikét ezektől a bajoktól elegáns gesztussal megszabadítani. Ezt nagyon szívesen meg is tette volna, különösen az elegáns gesztus miatt, amelyet nagyon szeretett. De amint azt Emmy bölcsen tudta és okosan megmondta, Karancs Károly pénzügyei nagyon rosszul álltak. Liliké pedig egyre beszélt: — Félretettem nagynehezen annyit, hogy majd nyári ruhát csinálok magamnak. Hát nem kikutatta és elszedte! Most megint részeg lesz, amig a pénzben tart, én meg ruha nélkül maradok. Pedig most már munka sincs sok. Aki akarta, már megcsináltatta a nyári ruháit. Ilyen gazember! Károly hallgatott. Tudta, hogy ez nem volt burkolt célzás, mert Liliké sohasem kért pénzt, tőle, de azért mégis csak tövisnek érezte és szégyelte magát, hogy hallgatnia kell. De átszaladt rajta a gondolat: — Pénz! Mindig a pénz! A nőknek minden gondolatát, érzését úgy átszövi a pénz, mint kézimunkájukat a selyemszál. (De legyünk igazságosak: vájjon csak a nőkét-e? Bizony mindenkiét. Az egész életet.) Tehetetlen dühösség feszült benne, mint túlfűtött kazánban a gőz. Rövid pár búcsúszó után otthagyta I Ilikét, aki mint a fejbeütött, bután és pityergő szájjal bámult utána. Karancs Károly újra az uccán volt. Hirtelen utálatos émelygést érzett. Valami nagyon kellemetlen gomolyagot a gyomrában, amely mintha odalent és odabent gyorsult mozgással forogna és határozottan fölfelé törekednék. Nagyokat nyelt. Betért egy kávéházba és pálinkát kért. Az alkohol égetése kellemesen melegítette gyomrát és azt a rossz érzést eloszlatta. A késő délutáni órában alig pár ember volt a kávéházban, csak a terem hátsó részében kártyáztak konokul néhány asztalnál. Károly igen alkalmasnak találta ezt a helyet, hogy belső parancsoló érzésének engedjen és a pamlagon hátradőlve nagytakarítást végezzen a lelkében, ahol egy idő óta minden nagyon összevissza volt hányva-dobálva. Módszeresen gondolkodó ember volt, tehát ott kezdte, ahonnan az életét számította. Onnan, amikor érettségi után feljött a vidékről a fővárosba, hogy meghódítsa a világot. Jeles bizonyítványán kívül csak szellemi javai voltak. Anyagiakban — nyugdíjas özvegyasszony fia — már akkor is igen gyöngén állott Jogásznak készült, nem hajlamból, csak azért, mert ez volt az a pálya, amelyen a diplomáig a legszegényebb fiú is legjobban átvergődhetett ügyvédi irodákban, dijnoki és egyéb — jövedelmezőség szempontjából hasonló — állások elfoglalása révén. Véletlenség folytán egy napilap kiadóhivatalába került, ahol — az összefüggést nem nehéz kimutatni — írói tehetség megmozdulását érezte magában. Sikerült — szintén véletlenség folytán — egy-két versét, majd egy novelláját elhelyeznie, azután — de ez már nem volt véletlenség — a lap kiadóhivatalából bejutott a szerkesztőségbe. Akkor úgy érezte, hogy no most nyitva áll előtte az ut az érvényesülés, a hir, a vagyon felé. Érintkezésbe került a dicsőség kapuőreivel és mármár darabot is készült írni, hogy egy csapással hódolatra kényszerítse a világot, amikor... amikor beleütött mindenbe az istennyila: kitört a háború. Huszonegy éves volt akkor. Katona lett és három évet töltött a fronton. Testében-lelkében végigkinlódta a háborút. A világőrület egyik rohamában, pontosabban: ezrede egyik rohama alkalmával fogságba került. Elvitték Ázsiába, ahol újabb három évi poklot szenvedett végig, amig majdnem az egész földgömb megkerülésével hazajutott a tombolás fináléjához. Elkábulva hányolódott ide-oda és mire az uj egyensúlyi helyzet kialakult, minden hely be volt töltve és ő állástalanul kívül rekedt. Harminc év felé járt már akkor és még mindig nem volt semmi. Félbemaradt jogász és félbemaradt újságíró, vagy ami még semmibb: iró. Végre is nagynehezen helyet kapott régi szerkesztőségében csupa uj ember között. És látta, tudta, hallotta, hogy a fiatalok — az uj nemzedék — vén szamárnak nevezték. Néha hülyének, de mindig vénnek. Már maga is elhitte, hogy kiöregedett a küzdők, a törtetők sorából. Úgy érezte, hogy fiatalos ereje, teremtő tehetsége ott veszett a lövészárokban és a mandzsuriai piszokban. Idegennek jött haza idegenek közé. Belátta, hogy ami vér, könny, szenvedés, gondolat és érzés a háborúban ömlött-gyült leikébe, hogy betűben életre keljen, arra most már senki se kiváncsi. Újat akar mindenki, vagy akár régit is, csak mást, csak mást, csak nem azt és nem olyat, aminek háborús szagaize van. Mintha az emberek szégyelték volna azt a sok-nagy aljasságot. És mintha meg nem történtté lehetne tenni azzal, ha nem beszélnek, nem Írnak róla. Mindegy. Álláshoz jutott. De lélektelenül végezte napi robotját, mint napszámos a munkáját. Az is volt.' Napszámosmunka, jelentéktelen. A fizetése alig volt elég, hogy koldusán eltengődjék elsejétől elsejéig. És
