Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)

1927-05-01 / 110. szám

1927. május I. _____________________ BÄCSMEGYH NAPLÖ _____________________________21. oldal

Gyászos emlékeztető

Gyónt halálának évfordulójára

A költő legjobb barátja halt meg a tizedik évfordulón — Rácz Ernő dr. volt sztaribecseji ügyvéd tragi&us halála Turkesztánban

1927: Oyóni Géza halálának tizedik évfordulója. Most tíz éve érkezett Szuboticára a hir, hogy a neves költő a kraszn-jarszki fogolytáborban, két évi szenvedés után meghalt. Ma talán már kevesen vannak Szuboticán, akik emlékezetükbe tudják idézni a széles vátlu, kálvinista nyakú Gyóhi jellegzetes alakját. Annakidején barátai emléktáblát állítottak neki — nem szülőházára, mert ide csak u vándorbot hozta, hanem arra a földszintes Vlrág-uccai házra, a melynek egyik bútorozott szobájában lakott, mint az egykori Bácskai llirlap munkatársit. Aztárí jött a háború, amely Gyónit is magával sodorta és az első hir, már mint Przemysl hőséről érkezett felőle. Kettős életet élt. Katona volt és ■újságíró Przemyslben is, ahol a Przemysli Tábori Újságot szerkesztette és kötetszámra irta verseit, amelyek csv része még az ostromolt várban jelent meg, 1914-ben. A következő évben esett hadifogságba és nem is tért többé viszsza onnan. Ekkor jelent meg a przcmysli verskötet emlék-kiadása Budapesten, amelyhez Rákosi Jenő irt előszót és néhai Braun Henrik, a Bácskai Hírlap akkori szerkesztője életrajzszerü bevezetési.

»... Tél volt — Írja Braun Henrik — És az ifjú emebr testén egy kávébarna, térdig érő, béleletlen tavaszi kabát lógott.

— Gyónt Géza ...

— Isten hozta kolléga ur. Foglaljon helyet... és már néhány óra múlva az ő szép, kerek betűit öntötte ólomba a szedögép.

A lírai költőt uj városba hozta sorsa, és az »Utón uj város felé« sok gondolat, százféle kérdés, aggódás, félelem fogta meg lelkét:

Város, város, ahova most Fagyos tájrul ajándékul Hozom forró szivemet:

Olyan vagy-e amilyennek Lelkem a vén álompiktor Vonat utján feste get?

És attól a téli naptól kezdve a vidéki redakció szűk határai között irta a közigazgatási, a rendőri riportokat, a nagy és apró történetek rövidéletü krónikáját, a világeseményekről, kulturtörekvésekről, a gazdag televényü Bácska bunyevác fővárosának számtalan kívánságairól a vezércikket...«

»És néhány nap múlva üyóni Géza levágatta selymes, hossza szőke haját, bejött hozzám a szerkesztőségbe és azt mondta:

— Ma csináld meg te az újságot, én reggel megyek Przemyslibe!

Könnyekkel teltek meg a szemeim és eszembe jutott az »Utón uj város fele« ciinü költeményének utolsó versszaka: Város büszke Bácska szive Neved hallom és megtorpun Paripám a gyorsvonut:

Babérral vagy könnyeséivel jöjjön immár: büszke íövel Én bevárom sorsomat...«

Elébe vágott sorsának.

#

Vájjon a sors szeszélyes játéka-e, hogy Gyóni Géza halálának tizedik évfordulóján érkezett egy másik szomorú hir a Bácskáha Turkesztánból, hogy ott meghalt Gyóni Géza egyik legjobb barátja, egykori kenyeres pajtása az orosz rabságban: dr. Rácz Ernő sztaribecseji ügyvéd. Talán az egyetlen, aki ott volt a katona-költő halálos ágyánál, aki tudta hol, merre emelkedik az a kis sirdomb, amely Gyóni földi maradványait rejtegeti.

Rácz Ernő dr. együtt volt Przemyslben Gyónival, együtt kerültek hadifogságba és 1921-ig élt Krasznojarszkban. Ekkor feloszlatták a fogolytábort és mindenki mehetett amerre akart. Százegy bajtársa volt, akik valamennyien haza akartak jutni. Öt bizták meg a karaván vezetésével, de rossz előérzete

visszatartotta. A karaván nélküle indult útnak. — egyenesen a halálnak: útközben rablóbanda támadta meg a fegyvertelen csapatot és kilencvennyolc haza igyekvő vándort a száz közül, — felkoncolt. Rácz a turkesztáni Ósban telepedett le, ott elvette egy orvos özvegyét, de nem élhetett sokáig zavartalanul. A vörösök ismét fogságba vetették és az újabb rabságból csak 1925-ben szabadulhatott meg. Hamarosan népszerűvé vált a fehér kirgizeknél, egészségügyi főnöke, majd állantügyésze lett Ösnak, később pedig jogtanácsosa Fcrgana-tartománynak.

A Szuboticán lakó rokonokkal tudatta

először az özvegy a tragikus hirt.

7. IV 27. Os. Drága, kedves "Irena 1 a aucevna! — közli a levél — Bizonyára nagyon csodálkozik, hogy én Ilona irom u levelet, nem pedig fivére. Ernő. Igen, drága, nagyon szomorú hirt kell közölnöm Magával, fivére Emészt Erancevics Rácz 1927. március 7-ikén reggel 0 órakor meghalt toroktuberkolózisban, öt hónapig betegeskedett. Egész betegsége alatt gyógykezeltette magát. Elutazott a Kaukázusba. SzuChum városba, a Fekete-tenger partjára. De semmi sem használt. Nagyon nagyon sokat szenvedett, enni semmit sem tudott. Öli! ha tudná mennyire akart élni. Úgy félt a haláltói Osban temettettem el és minden nap- a kis Erocskával kimegyek a sirhoz. Mindennap sírok és a lelkem úgy fáj. fáj, Erócska egyre várja az apát és azt mondja, ha a papa megunja a sirt, visszajön hozzá...

*

Dr. Rácz régebbi leveleiben többször említést tesz Gvóniról. Az egyik levelében megirju. hogy ö kutatta fel a költő

A férfi leverte a hamut a cigarettájáról, közelebb húzta tauteuillejét az aszszonyéhoz és tovább beszélt:

— Nézze, Margit, én nem fogok itt magának nagy szavakat mondani, már minden szavam elkopott, hidegen cseng és úgy érzem, hogy mikor beszélek, a szó úgy tör ki belőlem, mint a tűzzel háborgó vulkánból a láva, de aztán szétfolyik, megkérgesedik és hideggé dermed. Már nincsenek uj Kifejezéseim, szétszórtam, elpazaroltam őket, kidobtam az érzéseim minden gyöngyét maga elé, — rátaposott, nevetve széttörte őket. Annyiszor mondta, hogy ez mind frázis, hogy már nem merek semmi szépet mondani magának, mert félek a rázáporozó kacagásától, félek, hogy egyszer. ha igy fog felelni az én véreskönnyes vallomásaimra, — meg fogom a szép torkát és beléfojtom a kacagást.

Az asszony pillanatra behunyta a szemét, aztán szemplMi sátra alól huncut koboldok szabadultak el, hogy a férfin átzugott a szenvedély vérhulláma, a fejében riadtan motoszkált a háborodottság és odaküldte hírnökeit az arcára, mintha pillanatok alatt kialudt volna a józanság végső öntudata benne. Most már csak a férfi-állat ösztönös ereje, a kulturális megkötöttségéből meztelen őszinteségbe hullott vad akarás csinált vérrel-sápadtsággal jegyeket az arcán — a leheletéből beteg forróság szállt föl, a hangja tompa csuklásokkal gurgulázott. a halálos vágy befurakodott a mellébe és földobta-visszahuzta, mint az agonizálóét.

— Nézze, Margit, — két év óta mondom magának ugyanazt, most már nincs tovább. Amig egyetlen uj szavam volt, amiben kiélhettem az Őrjöngésemet, addig nem féltem. Most már ki,öccsét. Achim Mihályt, akit bátyja hónapokon keresztül hasztalan keresett a nagy világfelfordulásban.

»Mint a Sidllcska-erőd parancsnoka — irja Rácz egyik 'levelében — éjjeli körutamra indultam. Már az állások közelében voltam, amikor elém ugrott egy közlegény:

— Hadnagy ur!

— Ki vagy?

— Gyóni Géza pionír — hangzott a válasz — öcsémet keresem, Achimot, merre van?

Achim Mihály tartalékos főhadnagy. Tudtam merre van. És öccsét másnap elvezettem hozzá, a legnagyobb golyózáporban.«

Erői a találkozásról Gyóni is irt a Bácskai Hírlap szerkesztőségének:

»Három hónpp minőim küzdelméért, véres és sáros éjszakák hajszoltságáért, az ostromlott városban átélt halálra készülésért és a háború ezen veszett nyomorúságáért kárpótolt a tegnapi nap, a tmelyen végre megtaláltam az én lelkemtől lelkezett hős testvéremet. Mihály főhadnagyot, akiről csak annyit tudtam, hogy kilenc vagy hány napig állott tűzben a lembergi harcon. Tegnapelőtt aztán félnapi kiesés után rámtalált egyik nagyszerű hadnagya, aki igy üdvözölt:

— Megfogadtam magamban, hogy addig nem megyek vissza a táboromba, mig azt nem jelenthetem az öcsédnek, hogy megtaláltam a bátyját. Hamar mond, mit adhatok?

— Valami nagyot is kérhetek — kérdeztem Rácz hadnagyot. ,

— Kérhétsz.

— Hát altkor adj egy cigarettát.

Másnap keblemre ölelhettem öcsémet,

Achim Mihály főhadnagyot...«

Gyóni emléktábláját, a Vlrág-uccai földszintes házról leverte a foradalom. de azok, akik szerették és becsülték, továbbra is megőrzik emlékét, ha pedig az évek során már elfelejtették Gyónit, a márványtábla helyett bizonyára eszükbe juttatja Rácz dr. tragikus halála, a legjobb b'arát elmúlása, amely ép a tizedik évfordulóra következett be — emlékeztetőül.

md.

fogytam mindenből, maga kifosztott.— Tudja maga. mi az, amikor az asszony a férfitől, aki szereli, elvette az utolsó szót is, amiben ezt a szerelmet fel lehet oldani? Tudja maga, mi a szenvedélynek, a szenvedésnek a szó? — Én két év óta mindig úgy éreztem, hogy akik szenvedélyből ölnek, akkor teszik, mikor már nincs egy szavuk sem, mikor már elvesztették az utolsó jajkiáltásukat, mikor már nem tudnak bele« kábulni, belemámorosodni egyetlen felhördülésbe és nem nyugodhatnak meg íj végső sóhajtásba. Vigyázzon, — vigyázzon, maga ezt vette el tőlem.

Az asszony rést keresett, melyen kiszabadíthatná magái és e bolondot az őrület önkívületéből.

— Ne, ne, ne, ne ,ne, — ne igy. Ezt hagyjuk. Mondtam már, ezzel nem megy semmire. Tudja jól, nekem éppen a szavai kellenek. Tudja. Megmondtam elégszer. Langyos fürdőt akarok, nem azt, hogy égő sebekkel kerüljek ki.

— Akarom, hogy az enyém legyen

— Soha, — soha. Azt mondhatnám, amit oly sokszor mondtam: tisztességes asszony vagyok. Nem mondom ezt sem. A szavai kellenek. — hangokkal simogasson, édes szókkal ringasson, találjon ki uj képeket és azokkal gyönyörködtessen, ragyogó színekkel kápráztasson, — a lelkem vegye meg, — a testem nem adom, mert akkor elvesztem a szavait Apropos, — azt mondta tegnap, eb mondja, mit álmodott rólam. Mondja.

A férfi hallgatott. A téboly konokságával szorította zárttá a száját, hogy ne szólhasson. A kezét görcsösre merevítette a féktelenség és a fauteuille puha karja ropogva panaszkodott a szorításától. De beszélni kezdett:

— .Velencében voltam, .a Giardini

Publici olasz pavilonjában. Cataldi »Nudo di Donnáját« néztem. Nagyon meglepett, hogy az egész habfehér márványtestet — a homloktól a lábfejig — vékony fátyol takarta, megvártam egy szabad pillanatot, mig a tíz nyelven beszélő népség kiivonult a teremből, lihegő gyorsasággal letéptem a szoborról a fátyolt. Rémült gyönyörűséggel láttam, hogy a szobor-arc a magáé. Ájulásig tomboló reszketéssel álltam a feilebbentett titok előtt, mig meg nem szólalt a szobor: — Csókold meg a vállam! — Fölkusztam és belevájtam a vállába, huskeménységéhez odatapasztottam a szájam és a gránátalma édes-savannyká$ zamatja nedvesítette ajkamat. A fogaim helyén rózsaszín szederjes foltokat hagytam. — Csókold meg a mellemet! — parancsolt halk sziszegéssel és én rátapadtam a két édes veszedelemre. Csodálattal láttam, mikor lefejtődtem róluk, hogy csókom helyén piros ciklámen virágok nyíltak. Akkor eszembe jutott az a hiedelem, hogy a ciklámen azt szereti, ha simogatják. Ujjaim hegyével alig érintve, dédelgetve simogattam a levélszirmok bársonyát, aztán rájuk csókoltam eszelős vágyam, mig a szirmok széffoszlottak részeg ajkam terhe alatt és a meggyötört mellekről vércsöppek folytak le a fehér márványtesten. Odahulltam elé és mire szemeim megtisztultak az égő mámortakarótól és föltekim tetem, ott meredt a szobor, a Nudo dj Donna márvány keménysége, ráhanyatlott kezemet égette a kő hidegsége, hogy éberségre eszméltem és csak mint boldog valószínűtlenség sugárzott bele megindult életembe az álomkép.

Az asszony ökölre hanyatlott fejjel etőresüppedt és tág szemeivel átfonta a beszélőt. Rózsaszín fülcimpái megreszkettek, ahogy beitták a zsongó szavakat. Fekete hajfürtjeire rátáncolt a napsugár, aztán kiszökött az ablakon, hogy tovább folytassa áldott útját házak tetején, mezők pázsitján, koldus-tarisznyán és aranykelyhen, — a nagy mindenség pórusaiba.

— Szép volt. —• mondta az asszony.

— Isteni volt. — felelte a férfi.

— Legyen az enyém! — akaratoskodott ez.

—• Soha, — soha. — csilingelte az és a férfi fülébe úgy jutott, mint az utolsó ítélet halálharangja.

— Nem mondtam még magának, — rázta tel — holnap elutazom Velencébe. Három hétig a Lidón leszek.

A Stabilimento terraszán nyüzsgött az élet. A zenekar finom melódiákat szórt szét a tömegbe és a nyári est tiszta, derűs hangulatában egységbe sodorta a kollektiv lelkeket. Idegen emberek szégyenlős szerelemmel nézték egymást, föltarajasodott bennük a dús életösztön és lázas taktust diktált a szívverésükre. Otthon házipapucsos, potrohos nyárspol-. gárok grand-seigneuri allűrökben élték itt ki keshedt énjüket. A házasságba beletört, fakult reményeken megtorpant feleségek mondain táncokban rázták ki kényelmetlen áporodottságukat és tisztes polgári lecsuszottságukat átértékelték gondosan titkolt hetérasággá. Agyalágyult, vérvesztett öregek dandykká erősödtek és pelyhes szájú kölykök ajka éhesen vonaglott meg a sok ragyogó nő látására.

Az asszony hatodik napos egyedülvalóságát pihentette a terrasznak vízbe ugró szélén és nézte a tengert.

A Hold aranytálat ragyogott a viz színére, a villanylámpák fénysugarai ezüst szallagokat futtattak köréje és az asszony e pillanatban arra gondolt, hogy a tengernek és könynek sós az ize. És nézte a vizen úszó aranytálat, képzeletével kezébe fogta az ezüst szallagokat, az aranytál hattyúvá változott, ő rajta ült kezében az ezüst gyeplőkkel és hajtotta a gyönyörű madarat a viz végtelenségén a mesebeli kristálypalota felé. Mikor megérkezett oda — a Giardini Publici olasz pavillonjában áll, a Nudo d; Donna előtt — amelynek mellére vértől csepegő ciklámenek voltak lehelve.

— Kezét csókolom,

A férfi állt előtte.

— Jaj! — csöndes sikoly, benne a meglepetés kínos öröme és aztán mindjárt:

— Üljön le-És már kergeti lelkűket a muzsika a

A TENGER

IRTA: HAVAS EMIL