Bácsmegyei Napló, 1923. március (24. évfolyam, 77-89. szám)
1923-03-25 / 83. szám
ÍÖ23 március 25. BÁCSMEGYE1 NAPLÓ 9. oldal Emlékezés Lányi Ernőről A szombathelyi dalos-ünnep ' Megindultan olvastam »Bdcsme- Ínyei Napló-bél Lányi Ernő haldiának szomorú hírét. Elment tehát ö is... Elnémult ajakán örökre a magyar dal az édes-busán zengő magyar nóta s a szárnyaló, zenei gondolatok-, kai teli szubtílis finomságú magyar ftiücial. A Bácsmegyei Napló szép nekrológjából s a subotieai közönség nagy részvétéből látom, hogy e nemes város érdeme szerint gyászolta a kiváló dalköltőt. Az ő emlékezetére font koszorúba' szeretnék élűkkel a sorokkal egy virágszálat fűzni. Lányi Ernő a magyar müda! hivatott mestere és a legjobb magyar dalárda-karmester zenei pályafutásának egyik legszebb sikerét aratta Szombathelyen az 1905. év nyarán rendezett országos dalárverseny alkalmából. Ennek a szép ünnepnek ma már 18 éve van s bár a Lányi Ernő nevéhez és szerepléséhez fűződő esemény élénken emlékezetemben van a részletek mégis elmosódtak már s igy egyik-másik adatom hiányoságáért az olvasó szives élnézését kérem. A régi jó időkben két évenként megtartatni szokott országos dalos verseny 1905. aug. vége felé Szombathelyen zajlott le. Az országos Magyar Daláregylet kötelékébe tartozó dalos testületek sereglettek össze az ország minden részéből s keltek egymással nemes versenyre a minden daiárdista egyetlen vágyát képező aranyéremért. Sok más egyesülettel együt megjelent itt á Miskolci Dalárda is, amelynek karmestere Lányi Ernő volt. A versenyrend szerint az ünnepély első napján a résztvevő dalárdák ^valamennyien az Országos Egyesület által megszabott dalt tartoztak elénekelni. Ez volt az úgynevezett kötött verseny. Az előadandó darabra már jó eleve pályázatot hirdetett az 0. M. D. E. s a pályázaton első dijat nyert darabot kellett a kötött versenyen előadni. Az akkori. Budapesten működő juri szerencsétlenül döntött a pályamüvekről. mert a szombathelyi versenyre egy igen nehéz, tökéletlenül hangszerelt és teljesen dallamtalan müdalt fogadott el. Nem emlékszem már sem a szerző, sem a dal nevére — ez em is fontos már — de mint a Szombathelyi Dalosegyesület akkori elnöke és a dalünnep egyik rendezője eléggé be voltám avatva a kulisszák mögötti eseményekbe is s hallottam, hogy gyengéd rokoni összeköttetések révén jutott a sikerületlen darab a pályadij nyertességhez, dacára, hogy jelentékenyen jobb müvek — közöttük Lányi Ernőnek is egy darabja — vetek részt a pályázaton. . A pályanyertes dalnak volt a közepe felé egy különösen szerencsétlenül hangszerelt taktusa amelyen az összes dalárdák — műnyelven szólva — »felborultak«. ,kivéve a Lányi Ernő által dirigált Miskolci Dalárdát. Az a Lányi, akinek munkáját — mint az alábbiakból majd látjuk — méltatlanul mellőzték, egyedül volt képes az ő karmesteri virtouzitásával annak a darabnak a tökéletlenségét élvezhető formába önteni, amely darab egyenesen az ő rovására lett páiyadij nyertes. ■ A dalos versenyt egy fedett . lovardának dalcsarnokká átalakított óriási helyiségében, a Bécs szom széds?gában lévő nyugoti határszél kultur vármegyéjének közönsége hallgatta végig. Ez a mintegy háromezer főnyi müértő közönség már a harmadik-negyedik dalárda énekénél észre vette, hogy ugyanazon helyen mindig baj van. Eta iól emlékszem. 22 dalárda pályázott s a sors húzás szerint a Miskolci Dalárda majdnem a végére került. A meglepetés halk moraja zúgott végig a közönségen a mikor Lányi a kritikus taktuson genialisan átsegítette dalárdáját. Az eddig dissonans hangok határozottan szénen csengtek az előadásban a hogy azt Lányi betanította. Hatalmas tapssal jutalmazták a már akkor ismert nevű , dalköltőt. S Az szinte természetes volt. hogy annyi dalos és zenész között az .első napi verseny után sok szó esett a kötött verseny darabról, annak kritikus taktusáról, a miskolciak bravúrjáról is csakhamar hire terjedt, hogy Lányi Ernő dalárdája a verseny második napján, amikor szabadon választott darabokat adnak elő, kiváló karmesterének azt a szerzeményét fogja elénekelni, amellyel Lányi Ernő a kötött verseny darabra pályázott s a melyet a juri még figyelemre sem méltatott író és politikus Irta: Baedeker- Az irót nem ismerik el jó politikusnak még akkor se, ha kiváló politikai érzéke és előérzése van, ínig a politikust könnyen ismerik el jeles írónak, ha csak egy hajszálhyival ir jobban, mint egy nem egészen tehetségtelen gimnazista. Oka ennek a különös — s az íróra nézve sértő, a politikusra ellenben igen hizeigő — jelenségnek az, hogy az irót ritkán tartják okos embernek •(hiszen rendszerint tehetséges!), a politikust pedig mindig annak tartják, — hiszen olyan dolgot csinál, amihez nagy okosság, sőt kivételes ravaszság szükséges: völitizdi! Már most, — gondolja a técé közönség — ha az iró ur nem okos, hogy’ legyen őkelme ügyes politikus? Ellenben a politikus, aki notórius okos férfiú, hogyne tudna jól írni, amit minden tehetséges iró is tud? A valóság természetesen egészen másképpen fest, főleg in foro interno. Az igazság az, hogy az iró — sőt a költő is — tulajdonképpen született politikus s igy hivatott, ha nem is hivatásos politikus. Nem pusztán azért, mert ö is elég okos ember (kivéve azokat az ostobákat, akik az Írói társadalomban is megteremnek), de mert azok a tulajdonságok, amelyek a jó politikusnak legnagyobb ékességei: • emberismeret, helyzetfelismerés, gyors gondoikpz'ás és a ffifoiezés plaszticitása. sőt bizonyos. fokú műveltség is, rendesen megvannak. benne. Ellenben hány politizáló egyéniséget ismerünk, akiknél ezeknek a kvalitásoknak egynémelyike teljesen hiányzik s a többi is csak kicsi mértékben van meg! Azt hinné hát az ember, hogy; a politikai arénán szívesen látják a tehetséges irót, s hogy erre ott fényes karriér'vár. Szó sincs róla. A politika irtózik a művészettől s nem szereti a lege artis megkonstruált mondatokat s a zsenialitás és intuíció által sugallt akciókat. Az a Példa, hogy Disraeli befolyásos politikus és vezető államférfin lett, nem hazudtolja meg ezt a szabályt, sőt még kivétel se tőle, mert a jeles férfiú nem volt valami - kiválóan tehetséges iró s ha nem lett volna belőle lord Beacorlsiield. a nem éppen mulatságos regényeit sokkal kevesebben olvasnák. A parlamentekben és egyéb politikai testületekben mindenütt másodrendű alakoknak nézik az írókat, s nem bíznak olyan feladatokat rájuk, amelyekhez nagyobbiaku okosság kell. Legfeljebb kulturügyekben hallgatják meg őket, amelyekhez — a vérbeli politikusok állítása szerint — hivatalból kell érteniök valamit. A parlamentek története és egyéb közdolgokkal foglalkozó testületeké más megállapításra vezethetné a t. politikusokat. Annak a beismerésére például, hogy majdnem mindég irök voltak azok (sőt néha lírai költők), akik megjósolták, hogy;mi lesz és, sohasem a vérbeli »országiárok«. azzal a darabbal szemben, amely 22 elsőrangú dalárda előadásában igen jelentéktelen alkotásnak bizonyult. A dal verseny második napja hozta azután meg Lányi Ernőnek az óriási sikert és a nagy elégtételt. A Miskolci Dalárda tényleg Lányi »bukott« darabjával lépett fel. A már három nap óta tartó ünnepségekbe kissé belefáradt közönség már az első taktusok után élénken ’figyelni kezdett., Kár. hogy ennek a dalnak ä nevét is elfelejtettem, de ott Önöknél a Lányi Ernő környezetében biztosan tudják melyik volt az... Csak arra emlékszem, hogy még a szivünk verése is megállt és lélegzet visszafojtva hallgattuk azokat a csodálatosan szép hangokat és arra emlékszem, hogy amikor vége volt áz éneknek mennyire tombolt, éljenzett, tapsolt az a rengeteg ember és hogyan kiabálták — elibe vágva a jurinek — éljen az aranyérmes Lányi Ernő! — Nagyobb sikere lehetett művész embernek már, de ennél csattanósabb elégtételt nem kapott még méltatlanul mellőzött komponista. Az a majd tiz percig tartó viharzása a tetszésnek, mely ü »bukott« Lányi dal előadása után harsogott, pozdorjává törte a pesti pályabirák Ítéletét. Nagyrészük bennt ült a dalos verseny jurijében is. Mit tehettek egyebet, a verseny első diját az O.M.D.E. nagy aranyérmét kénytelenek voltak Lányi Ernőnek oda Ítélni. • Pár évvel később a Fiume és Abbázia között közlekedő vözös fedél-* zetén találkoztam vele. Aznap reggelén érkezett Velencéből a Lagúnák kellemetlen szúnyogjainak csípéseivel arcán. Nagyon megörültünk egymásnak s miközben a kis hajó vígan szelte a Kvamero kék vizét. Lányi Ernő lelkesülten beszélt szombathelyi feledhetetlen sikeréről. Dr. Cz. J. Harcok a fiumei kikötő kihasználási jogáért Horvát fakereskedők akciója A fiumei kikötő mikénti kihasználása a legnagyobb ütközőpont az olasz-jugoszláv tárgyalásokon. Aíiissolini legutóbbi parlamenti - beszédében is kijelentette, hogy addig nem ürítik ki az olaszok a Baross kikötőt. amig a fiumei kikötők kihasználása ügyében létre nem jön a megegyezés. Olasz szempontból érthető ez az idegenkedés a Baross kikötő feltétel nélküli átadásától. Az olaszok ugyanis joggal tarthatnak attól, hogy az S. H. S. állam idővel Szusákot a Baross-kikötő továbbfejlesztésével és a vasúti vonal kiépítésével elsőrangú kikötővé iogja fejleszteni és 'így az önálló Fiume kikötőjéből átterelhetné a forgalmat Szusákra. Különösen a horvátországi közvélemény az, amely ellenez minden megegyezést az olaszokkal, mert etetői a szusaki kikötő hatalmas felvirágzását remélik, az összes többi adriai kikötők- rovására. Azók a horvát közgazdasági körök azonban, amelyek súlyosan érzik a fiumei kikötő idestova tíz éves elzárását, elsősorban a nagy fakiviteti cégek, melyeknek legjobb piaca mindig is Olaszország volt — most szembehelyezkedve a horvát közvéleménnyel. Már pedig bölcs államigazgatást csak úgy tudok elképzelni, ha a kormányzók nemcsak a múltat ismerik, de tisztában vannak a jelennel és — amennyire emberi elmével lehetséges — előrelátják a jövőt. A métier-politikusoknak a íuríangja, ravaszsága és józan emberi esze (ami tagadhatatlanul megvan e jó urakban) nem tudja pótolni ezt az írói készséget. így hát, amikor az országot igazgatják, szemben áll nemcsak néhány párt egymással, de szemben áll a kormány és a parlamenti közvélemény korlátoltsága is a politizálni vágyó irók nagyobb szellemével, amely a nagy többségnek ránehezedő súlyánál fogva a szárnyait se képes kibontani. Világos, hogy ez tudattalanul azért van így, mert a politikus irigyli a nála tehetségesebb iró íelsőbbségét, s. mert a politikusok többségben vannak az irók fölött, könnyen sikerül nekik háttérbe szoritani ez utóbbiakat. Megint példával élek. Poincaré, miután megszűnt köztársasági elnök lenni és mielőtt miniszterelnök lett, a legismertebb irói közé tartozott a hazájának. Franciaországban legalább harmincezer francia van, aki elegánsabb mondatokat alkot, mint Poincaré, és legalább is ötszáz újságíró találkozik, aki jobb vezércikkeket ir, mint ez az igazándi politikus, aki a feje búbjától a cipője talpáig csupapolitika. Mégse kapott senki, annyi .honoráriumot az utóbbi években a cikkeiért mint ő, és senkinek a Premier, Paris-ii se olvasták a kompromisszumos megoldás megvalósításán fáradoznak. A horvát faexportőrök már érintkezésbe is léptek fiumei gazdasági körökkel és egy konzorciumot készítenek elő a fiumei kikötök kihasználására. Az eddigi tervek szerint ebben a konzorciumban a jugoszláv — leginkább horvát — érdekeltség 75% részesedést vállalna, 25%-ot pedig fiumeiek. A konzorcium elnöke, az eddigi megállapodások szerint, olasz ember, alelnöke pedig Pavlovics horvát fakereskedő. Egyidejűleg egy másik érdekeltség is foglalkozik a kikötő-konzorcium megalakításával. Ez a társaság egy háromtagú bizottságot választott a kérdés tüzetes áttanulmányozására. A bizottságnak egy clasz, egy jugoszláv és egy magyar (ár. Szegő) tagja van.. A santa-rriargheritai egyezmények szerint a fiumei kérdést az abbáziai konferenciának a ratifikálástól szá-r mitótt egy hónapon belül rendeznie kell. Ez a határidő március 26 áti jár Is, úgy hogy rövidesen végleges döntés lesz a kérdésben. Minthogy; az olaszok is a konzorcium megoldása mellett vannak, valószínű, hogy; végül is ez fog diadalmaskodni. olyan érdeklődéssel, mint az övéit. Igaz másfelől, hogy ha P. ur nem irta volna alá a cikkeit, a Matin száz frankot se adott volna darabjáért (igy alighanem kétezerét fizetett értük), s a közönség kilenctizedrésze olvasatlanul hagyta volna őker.' Ami egyébaránt nemcsak az ő cikkeire nézve törvény, de az írókéira is, mert a Romain Rolland cikkei se kellenek a párisi újságoknak a R. R. neve nélkül. Igaz, vannak az írók közt is, akik antitalentumok a politikában, akik annyit se értenek hozzá, mint a politikusok. Elsősorban Victor Hugóra és Jókai Mórra gondolok, akik valóban nem voltak és nem lehettek ügyes gyakorlati politikusok, mert a csapongó fantáziájuk folytán sokszor realitásoknak nézték a délibáb játékait. De még ők is olyan' ujjmutatásokkal szolgáltak nem egyszer a praktikus államférfiaknak, amelyekért ezek csak hálásak lehettek. Mert bennük, e nagy poétákban, eminenter volt meg a jövőbelátásnak az a vatcs-i erénye, amely nélkül nem lehet sikeres politikát űzni. A baj az volt, hogy e két lángeszű embernél éppen csak ez az egy adomány volt meg azokból az elemekből, amelyek a politikust alkotják s a többi hiányzott bennük. De a kevésbbé Urai és a kevésbbé romantikus Írói természetek közt lehetnek, sőt bizonyos, hogy vannak, akikben; mindazokat a tulajdonságokat ..-föltaláljuk, amelyek’ .a- politikűSQkat ?.di$zitjk« s .ezeken kívül
