Bácsmegyei Napló, 1923. február (24. évfolyam, 31-48. szám)

1923-02-11 / 41. szám

1923 február II.

BACSMEGYEI NAPLÓ

oldat

A

rágalom.

Irta: Dr■. Dohány Gguia

i«- SÍ - Ama mában. az őkori 1 harc tői ti Egyiptom egyik jzomszédcvs volt; provinciája területén a régészek ki* asta.K néhány év előtt egy á'ílatni levéltárat, benne teljes épségben 3000

agyagtiu iratot, 1 vazallus Kriszti zelgések

ara írott diplomáciai ok;veleket. A hatalmas fáraók fejedelmei írták. 3000 évvel előtt. ömlengő), vi ráhiogo haraiir

fáraó -se,i>ci na°rvsőgárol, és minden levél

,'tr

többi

ctenuTicia) .ásókkal, rágalmakkal

va

»zailius e‘i°n. atc

hü'Ingatag, míg a levél írói mindig "Lnciaszilárd höségüek.

A denunciálás, n rágalom olyan régi, mint a tár.4 -uiorn.

A szolgák, a lecsúszott vazallusok a koncot féltve féltők fc~vvere vötf mindig.

Légköre, mellben virul, hatalmas fáraókat körülvevő rothatdó bizaniinizmus vagy fékevesztett forradalmi tömegek háborgó szenvedélyessége volt mindig.

Vagy a hatalomnak féltékenységére, vagy a tömegek legalacsonyabb ösztöneire számító fegyver volt mindig.

A suinírok hatalmas babyloniai királyának, ilamurabbinak, a homokból kiásott polgári törvényion yve, az

ókori sémita civilizáció

ragyogó emléke körülbelül 2500 évvel Krisztus előtt még kegyetlenül bünteti a rágalmazót, úgyszintén a zsidók törvényei.

És mégis a »civilizáció haladása-; vak mindig nagyobb és végzetesebő szerephez jut a denunciálás, a rágalom. A kereszténység, a görög stoikusok, a reformáció, az egyház által üldözött »eretneke természettudomány, a társadalom minden nagy forrongása nyomán ott settenkednek.

Nem csoda, ha ismeretlen végzete felé rohanó európai társadalmunk és különösen a keleteurópai fiatal államok életében soha nem látott virágzásnak indult a társadalomnak ez a berendezése.

Európa közéletét két parallel folyó

Régi írók

Irta: Baedeker

VAJDA JÁNOS

VII.

Egy olvasóm azt veti szememre, hogy az emlékezésekben, amelyeket itt közlök, kevés az életrajzi adatt, nincsen semmi irodalomtörténet és még tulajdonképpeni kritika sincs.

Nem csodálom, hogy az ellenvetést éppen akkor hallom, amikor Vajda Jánossal foglalkozom, akinek az élettörténete igazán elsőrendű posztulátuma az irodalomtörténeti kutatásnak, már csak azért is, hogy lássa a mai versekctolvasó nemzedék, mint fejlődhetett egy paraszti eredetű magyar fiú bölcselmi eszmékkel vívódó kitűnő keltővé. Egyf ilyen életrajz — főleg, ha gondos és lelkiismeretes toll irná — vagy egy kbínoly irodalomtörténeti és esztétikai monográfia róla bizonyára nemcsak értékesebb, de érdekesebb Olvasmány is volna, mint azok az Igénytelen és rendszertelen jegyzetek, amelyeket én itt a nagy lírikusról hétre-hétre eWevegek. Nagyon jól tudom ezt és mégse óhajtok biográíusok és irodalomtörténeti helykijelöIŐjük lenni azoknak az íróknak és költőknek, akikkel e följegyzésekben foglalatoskodok. Engem ez nőtársaimnál, kedves balottairmáj,

* iák nemes barátaim vagy legalább

a „..nkásrnozgalmak rom- h..rzsoázia építi ki mindenütt uralmi»5* ^ncatt és e korul a munka könl! a kulonbozo polgári osztályok eg\’es csoportjai nemzeti ' “fájj" jejsjavak kihasználásával akarnak n néf na£y°bb pozícióhoz ;u'M- '\ud . mohón, a szenvedések nek a hábdTM, utál1, méS viharzó árját kikasz\ia!ya- Innen is. túl is a n, \-cdéiye‘íre spekuláló, a idwadai'Vbeteä lelkének íelhalmoöietéből élő üzletes sajtó

teli

ron

él

znaiva. Meri a szenvedő, lett. jövő és célkitűzések nélkül e:o tömeg értelmetlenül áll ez előtt a társadalmi katarzis előtt, hiszékenysége nagyoib, mint valaha volt és a rnii szerencsétlen, állapotok okaira nézve i;úiü. a leglchetetlenebb rágalmak sem találnak kritikai ellenra

Az ár ellen haladó ez! a tendenciát szolgálja a sajtónak jobbik, nemesebbik része.

És ha ebben a harcban a magyar népért küzdő lapot, a zsidó nép regenerálásáért és erkölcsi rehabilitálásáért küzdő cionistákat furcsa összeköttetésbe hozta egy képtelen ágálom, ez csak azt mutatja, hogy minden nép békéjének és megértésének tendenciája ellen a harc oly vehemens, hogy az egy cél felé külön utón menetelöket egy hatalmas szövetségnek tünteti fel a tendencia éles differenciálódása.

De megnyugodhatunk addig is, amíg a rágalom magától fog összeomlani. Ez a harc a biblia. Jezsájás, Krisztus, Kcnfutse Buddha óta főzött gyüíöl—_

kavarja fel méje ^gi^énvét i lyik. Kultúrák pusztultak el, orszákisebb ellenállás .«»kai törvénye, j ^ tüntek d nyomtalannl csak a

homokból kiásott kőíáblák és sírjaik

maradtak meg, hirdetve mindé 1 emberi gyűlölet és kapzsiság üre I hiúságát. Mit tudunk ma Krisztu: Sokrates, Galilei, Luther, Huss galmazóiről, vádlóiról? Semmi Csak az eszméért nemesen élők é 1 nagyszerűen meghalni tudók rí : gyogó példáiról tudunk.

A gyűlöletnek évezredek óta ka vavrgó tengere felett, a<m't társada lomnak hívnak, győzelmesen csen len elnyomáson és rágalmazáso keresztül a jövő dala, több eze éves álom a »népek« megértésére és békéjéről. És inig évezrede gyűlölködéseiből, denunciálásalbó. marakodásaiból nem maradt_ me; más, mint kőtáblák a homokban, ; megértés tendenciája ma már oh s, hogy a különböző utakon feléje menetelek táborait a megriadt ellenség egy egységes tábornak látja,

Innen van. hogy a sajtó egy része visszhangos állandóan a legkópteienebb rágalmakkal, denunciálásokkal. Ösztönösen érzik a társadalom hiénái, hogy mindenre van publikum most.

A másik harc, amely parallel foly, Rabindranatnak terminológiája szerint a »*v«nzet« és a »népek« közt foly. A tendencia, amely a nemzetet a népek feleit álló félelmes hatalmi szervezetté teszi, a népek erejéből produkálható minden értékes jót a »nemzet« és hatalmi eszköze, az állam javára leiörni akarja, a népüket »elnyomoritja, hogy egy elképzelt moloch, a nemzet eszméjét félelmetesen megnövelje«, ez a tendencia küzd a népek megértésének

•vienciá^val. A minden népnek értékeit, erőit a legmagasabb fokra egymás mellett béliében fejleszteni akaró tendenciával. Ez a harc és annak az euró«*»» népek mentalitásában a »nemzet« tendencia javára való eddigi eldölése, minden szerencsétlenség oka Rabindranat szerint az európai népek életében.

«wiaa

Petőfi és a világira•,

Az embernek helyét, amelyet ajjdeíieges ős dadogó fordítások, ametársaságban elfoglal, mindig a tár- j iyekben a költeményei eleinte idesaság, a költő helyét az irodalom- j gén toalettben megjelentek, nem is ban és a világirodalomban ő maga j voltak alkalmasak arra, hogy hamar jelöli ki. Hiába akar e"v irodalmi! szerezzenek világhírt a magyar léklíkk vagy iskola valakit a néki kijáró polcról leszorítani vagy egy

lekből fakadt daloknak, meri hiszen I ezeknek a fordítása (akár a Bummeg nem érdemelt kivételes helyre f sé) ugyancsak nehéz munka — a

£’•1" 112 *1 »» ki. ■ />•« 'f Tj 1

ahogy ezek a jellemvonások és lelkiérzések az ő hétköznapi viselkedésükben, a polgári életvitelükben s az embertársaikkal való érintkezésükben megnyilatkoztak Ehhez a szándékomhoz, amelyet nem merek módszernek nevezni, akkor is hü maradok, ha több gyarlóságot találok a költő emberi voltában, jellemében és a viselkedésében, mint kiválóságot. Vajdánál például, aki igazán hasonlíthatatlanul nagyobb poéta, mint ember. Ami egyébaránt, ha nem is nagy dicsé|s engem rokonszer.vükkel kitüntető jóembereim voltak, inkább az emfrtžr érdekel, az ember rm-mpn eré-^ nyelve] és hibáival, szeretetreméltó- j gyár ságáva! " agy kedvetlenségével, erc-L emesü

detiségőv-e! és különösségeivel, szc-íj kevés szeriietremállóság derűit, s réteseivel és gyülölségeivcl, ügyi hogy a modora, e fontos külsőség.

ies, mert hiszen rég elfogadott és cáfolatlan igazság, hogy a nagy írók — és mentül nagyobbak, annál inkább! — gyarlóbbak az alkotásaiknál. Olyan igazság, amely alól nincs kivétel, b ha Vajda Jánosnál ez a szembeállítása az embernek az oeuvre- jével még szembpszökőbb, mint másoknál, az nem pusztán azért van. mert sok más költőnél társadalmilag kevésbbé kezelhetőnek mutatkozott, de azért is, mert a legtöbbnél mélyebb és igazabb s mindegyiknél erősebb szenvedelme poétái élek volt.

Ebben is hasonlított halhatatlan Petőfinkhez. akit rajongón imádott, e nagy elődjéhez és őszintén csodált mintájához, akinek mégse vblt epi.gonja (mert mindvégig a m.vga utján

a poéták poetájáh szintén toron ym; az emberi poriúivi halottam olyan személyesen isme dalnokát,

fölerőszakolni, az ilyen manőver csak kis időre járhat sikerrel, a jövőre nézve mindig hiú kisérlet marad. A pillanatra fölkapott mai nagyságot leszorítja a hirtelen elfoglalt magaslatról a holnap vagy holnapután objektív kritikája, a mélíat- D*’u! mellőzöttet pedig a méltányos utókor előbb-utóbb abba a pozícióba ülteti, amelyet az alkotásaival s a tehetségével őmaga jelölt ki magának.

lm, itt a Petőfi példája.

Bár már kevéssel a halála után akadtak a bájos múzsájának oly tisztelői, akik a költészetének világirodalmi jövőt jósoltak és nemzetközi jelentőséget tulajdonítottak — a franciáknál Saint-René-Taillandicr és Chassírr, a németeknél Kertbeny, az angoloknál Bowring —, mégis sokáig csak a magyarság nagy poétája maradt. Azok a kez

hogy a nagy esztétikus Vischar ma Igát valószínűleg kifejezné: Píerde árbeli.

És mégis a nagy nehézségek, a' ) szinte komikus naivitásu fordítások ! ellenére a költő híre és eiismertetéji se évről-évre növekedik, s végre 1 néhány- már mesteri fordítás révén (amelyek közt talán Neugebaueré a legpetőfibb) diadalmasain vonul be a világirodalsra nagy csarnokába. Gyönyörű karrierje annak a »pórias és ízléstelen« költőnek, akit föllépésekor a magyar kritika is bízal! inatlanul fogadott s eléggé »palié- Jrozott«n?.k nem talált . . . Mindjobban kezdik az emberiség legnagyobb vigasztalói közé sorozni s nevét kiváló fényesek — Homér, Shakespeare, Goethe és Dante — mellett emlegetni, s ma már, amij kor nemcsak a magyar de a nem- I zetközi világ is hódolattal ünnepli

minden volt, csak nem mintaszerű Valószínű, hogy a históriai Piilvaxkávéház pincérei nem egv apró tel’.etséget vagy ügyesen domborító tehetségtelenséget, akiknek ma a nevét is alig tudjuk, jobban szerették és többre becsülték, mint »Pettőfi ur«-at, a XIX. század egyik ieg- 1 nagyobb zsenijét, aki nem volt oly & barátságos természetű és olyan elegáns, mint a kedves, nyájasmodoru mosolygós, de ösztövér talentumu Bulyovszky ur . . . És nem érhet nagyobb csapár, költőt, írót vágj'

rét. egészen természetes megfigye- jj művészt, mint ha benne az ember a

í különb . . . Óh, Vajdának a kor- és kartársai közt is volt nem egy, aki ideiglenesen magasabb irodalmi kar- I riert futott be a társasági és egyéb külső erényeinek a révén, — de hol lesznek ezek, amikor az irodalmi alkotásaiknak az értékéhez képest helyezik el őket az irodalomtörténet arcképcsarnokában?

Ismétlem, r.em irok irodalomhis-Uagy U

ősegünknél

tóriát s még kevésbbé biográfiát, amihez hiányoznak is a mostani közlekedési és egyéb érintkezési viszonyok közt az összes segédeszközök: levelek okmányok, tanúskodások, ujságcikkelyek . . . Megelégszem azzal, ha néhány adalékkal szolgálhatok annak, aki majdan érdemlegesen és con amore fog foglalkozni c fölötte érdekes és rendkívül izmos költői jelenséggel.

A Vajda-adomákat, amelyek közismertek s amelyeket, a halála alkalmából fölele^enitettek az újságok, szintén mellőzöm, már csak iránta való szerétéiből is, mert ezek nem az ő hatalmas ag/ából fakadt clmésségek voltak, hanem a rovására és gyengéinek revelálására gyártott élclap-viccek, amelyek csak ar-I ra alkalmasak, hogy komikus szia* |ben tüntessék fői a legjelesebb és gmagyarabb lírikusok egyikét jj Úgynevezett elmés mondásai, szellemes ötletei nem igen voltak s humora, tréfája is csak ritkán jelentkezett. Valami ősparaszü komolyság és barbát nehézkesség ömlött el az európai kultúráért rajongó költő i lényén, amelyet a nagyváro n élet az u. n. urieinber»kkel való gyaj kori egyutiiét se tudott urbá uissá I enyhíteni. Vaskos egyéniségéből nlindiír erdőillat áradt; a vaáli erdő hajlithataílan tölgyeihez, ezekhez a l hatalmas erdei oszlopokhoz maradt I hasonlatos, amelyek közül őt a ma. gyár Sors a főváros épilletkolosszu- I sai közé deklasszirozta. Ebből a markáns, erőteljes figuráiról - maga is mintha Meunier-nek volna egy pongyola, de hatalmas szobra — hiányzott minden játsziság, s mert a kedélye is borongásokba merült és merengésekbe borult, pa1'."dóságokat is vajmi ritkán hallottunk tőle.

Az Írásaiban is tulkomoly volt. Egész — elég terjedelmes — levelezésünkben alig akad egy-egy sor, ami kedélyességre vágj' tréfás hajlandóságra mutatna. Tőle már különös kedélyesség — sőt eimésség! — mikor egy hozzám intézett levelét ekként fejezi be: »Üdvözölve önt és Milán iró*ársunkat«, stb.

Itt a tréfás?g az utóbbi, általam aláhúzott, két szóban rejlik, — abban, hogy közös kedves emberünket: Miloszávlyevits Milánt »irótársunk«-nak nevezi. Ezt a barátságos urat nagyon szerelte Vajda. Igen hálás volt hozzá azért, hogy e szenvedelme? vadász gyakrabban adott alkalmat neki kacsázásra a ludasi tavon s máskülönben is yen-