Bácsmegyei Napló, 1922. szeptember (23. évfolyam, 238-267. szám)

1922-09-17 / 254. szám

12. oldal

B'ÄCSMEGYEI NAPLÓ

1922. szeptember 17.

Beográdl kávéházak

Régi kaíauák és modern lokálok

Beograd a kávéházak városa és nincsen is ebben semmi csodálatos, hiszen Beograd a Balkánon, fekszik és közel félévezredig a török volt benne az ur. A török uralom maradványai közül nagyon sok ma is rásuiyosodik a világvárosi fejlődésnek indult jugoszláv fővárosra. A teljes épségben íenmaradt mecseten és minareten, a világhirhedtségre szert tett kövezeten, a kaldomán kivül a beogradi benszülött lakosság félreismerhetetlenül törökös mentalitása: a lustaság és nyiltszivüség és a sok kávéház azok, amelyek még nagyon sokáig fenn fogják tartani a pasaura- Icm emlékét. Száz meg száz kisebbnagyobb lokálban főzik reggeltől estig a zamatos turszkit, amire mindig van vendég, bár egyetlen magánház,tartásban sem (hiányzik a jellegzetes csöalaku kávédaráló és minden hivatalszolgának biztos mellékjövedelmet nyújt a hivatalnokok és a szívesebben látott ügyfelek kávéval való kiszolgálása. A rövid tartózkodásra Beogradba érkező idegen a néhány zsúfolásig telt modern, európai kávéház mellett rendesen észre se veszi a kis kávéházak tömegét, melyek nem csak a főútvonalakon, de az összes zegzugos, meredek mellékutcákon mindenütt fellelhetők és amelyekben a tulajdonképpeni beográdi kávéházi élet folyik.

A Moszkva, Grand Hotel, Srpski íKralj, Bristol intemacionális közönségében alig-alig fedezhető fel benszülött beogradi, francia, orosz, magyar-, német, angol szót szinte többet hallani ott, mint szerbet, azt is inkább egyetemi hallgatók vagy bevándorolt hivatalnokok szájából.

Az igazi beogradi kis kafanákba idegen ritkán teszi be a lábát. Sokszor rozoga házakban, kívülről piszkosnak, sötétnek tűnnek fel és valóban nem sok bizalmat gerjesztenek a viszonyokkal ismeretlen emberben ezek a kávéházak. Pedig egész nyu-F) néu

irta : Hoily lenö (Pozsony)

Egy amolyan estén, mely lágy, kékelő és szunnyadón olvad a késő hajnal kezdő pirkadásába, egy ilyen estén láttam meg őt.

Balgaság volna hinni, hogy szebb volt és gyönyörűbb, mint a többi. Csacsiság volna gondolni, hogy arcába több szellemet vésett az élet, hogy szemébe több tényt lopott a nap s ajkára pirosabb bíbort festett (a vér. Olyan volt, mint minden húszleves nő. Fiatal és ruganyos. Járt, mintha királynő volna s összeSzoruit (ajkán a langyos álmok el nem monj'dott titkai lapultak sima, kegyetlen I,vékony vonalba, j Szép volt.

Talán a legszebb volt. Azon az í estén végigkutattam a múltamat. És 'feltámadtak bennem régi, avas históriák. Szerelmes éjjelek, miken a IZschoppau zúgó, sziklamarta vize (dalolt altatót. Nászéjszakák, melyeket szállószobák rézágyain töltöttem i.vándorutamon, künn a messzi nyugton, ahol másképpen zug az élet lés más mosolyokat csillogtatnak a nők. Eszembe jutott egy drezdai vil[la eldugott kicsi kertje, ahol halvány rózsabokrok mögött magyar I meséket mondtam el egy pici aszíszonynak. Magyar meséket a magyar pusztáról, a vörös égető borról s a telhetetlen vágyakról, melyek íkósza utakon szállnak a szeptemberi ^rózsák bóbiskoló levelei között.

Eszembe jutott egy ócska gyári irodának tompult levegője, egy iróíasztal s egy szánalmas virágcserép, (amely előtt csókra találkozott ajkam [egy Gretchenfejü szőke szépség ráló ajakával, egyszer, régesrég,

godtan bemehetne, feltétlen udvarias és gyors kiszolgálást és olyan kávét, ételeket és italokat találna, melyek nem csak tisztaságban, de minőségben is állják az összehasonlítást a hires, tükörablakos nagy üzemekkel.

Ezekben a kis füstös kafanákban alakul ki a város politikai közvéleménye. Majdnem minden asztalnál hangos szóval vitatják a napi aktualitásokat, az aznapi sajtó cikkeit — minden beogradi négy-öt újságot olvas naponta —*-, a napi jóemésztéshez hozzátartozik, hogy mindenki a maga véleményét is hozzáfűzze az eseményekhez. És nem kell azt hinni, hogy üres locsogás, szalmacséplés folyik. A szerbiai szerb politikus természet, jóval inkább az, mint akár a magyar vagy akármelyik nyugati kulturnép. Amellett jól ismeri a politikai szereplőket is, a beszélgetésekben az ismert politikusokat majdnem mindig csak familiárisán, keresztnevükön, vagy gúnynevükön említik, mindenki tudja, kiről van szó.

Amikor még a szerb politikusoknak nem kellet1 ilyen nagy birodalom ügyeit intézni, mint ma, több ráérő idejük volt, ők sem a Moszkva terrasszáról szemlélték a Terazzia forgalmát, hanem ezeknél a kis kávéházi törzsasztaloknál seperték be ténykedéseikért az elismerés babérjait, de sokkal gyakrabban a kíméletlen, szókimondó kritikát egyszerű kisemberekből álló barátaik társaságában.

Folyik persze politizálás a nagykávéházakban is. A legjobban ismert Moszkva kávéháznak: is van néhány tipikus törzsásztaia. így a montenegrói diákok és baranyai magyar ír kások törzsasztalai a mélyebben fekvő szávai oldalon, a középen néhány állandó irodalmi asztal, a fiatalok és hosszuhajuak, akik között a torzonborz Ujevics és a csipősnyelvü Vinaver viszik a. szót. A legjelentékenyebb asztal azonban a kávéház felső végében, a betört nagy tükörablak alatt »terül el«, ez a nagypolitika asztala, melynek egyedül jár ki ebben a nagyon forgalmas kávéházban a zonamikor még buta, értelmetlen rajzokat véstem hosszú sima papírra, rajzoló koromban.

S ahogy így álltam a lány előtt, kinek homlokára valami futó gondolat festett apró, kis ráncokat, odanyult kezem a kezéhez. Fincm, erőscsontu kéz volt. Az intellektüel nő kemény, hosszuujjas keze. Sportoló misszek dicsekednek ilyennel. Megcsókoltam az ujjai hegyét s arra gondoltam, hogy hányadszor állok igy, estefelé egy lánnyal, aki szép és fiatal, akiben szunnyad a vágy és fuldokol a kisértés. Egy pillanatra ellágyultam, meleg, izgató fájdalom csúszott végig a torkomon s azt akartam mondani neki, hogy szaladjon haza, hogy meneküljön el gyorsan, hamar, amig még vörös a hold s amig az éji csillagok halványan szerénykednek a szürke égbolton. De már késő lett volna.

A keze gyengéden adta vissza a bókomat, hálásan és finoman, mintha kézcsókomban a szerelmesek argumentumát köszönné meg. És akkor éreztem, hogy hiába irtózom a vértől. Tudtam, hogy a vér, a száguldó, irgalmatlan, veres vér uralja ezt az estét s lemondtam arról, hogy megkíméljem.

Elindultunk az erdő felé.

Messzi, a dombok alián, ahol az országút alattomosan vész el a hegyoldal fái mögött; ott állott meg a lány s átfonta két karjával nyakamat, magához vonta fejem s szájátodatapasztotta az enyémhez.

Nem tudom már, hogy hogyan mentünk vissza. A leány könnyen és keményen lépdelt mellettem.. Arcát nekiszegte a lassú, lanyha szélnek a holdfényben aranyosan, világosan tüzelt szőke haja. Sokat beszélt. Az anyjáról, aki árva öreg

zeto (elfoglalva) táblácska. Többnyire demokratapárti korifeusok állandó találkozó helye ez. Itt van minden ebéd után az egyetem rektora, gomblyukában a francia becsületrenddel, a Budapestről ismert Bogdanavics szülésprofesszor, a szimpatikus Petrovics Veljko, a költlő. Pribicsevics kabinetfőnöke, néhány képviselő, köztük állandóan Lukinics Edo volt miniszter, aki a magyar parlamentnek is tagja volt és Setyerov Szlavko. Aktiv miniszter ma már mind ritkábban jelenhetik meg a törzsasztalnál, annál többször volt miniszterek, csak Pribicsevics kifürkészhetetlen marffz öué

Irta: Kosáryné Réz Ilona Budapest)

Boros néni nagyon rendes, pontos, szigorú asszony volt, körültekintő és megfontolt szavu. Mikor a fia megházasodott, azt mondta a menyének első este a házban:

— Édes lányom, szép dolog a békesség, de sok minden kell (hozzá. Én szívesen adom a felét, akkor rendben leszünk.

És rendben is voltak egészen addig, mig a negyedik esztendőben, nyár idején, át nem jött hozzájuk a szomszéd fia egy vasárnap délután, mig ők a moziba mentek és meg nem fojtott tizenkét kis kacsát az udvarom. Ott feküdtek sorban az eperfa alatt pelyhes-sárga testükkel, a csőrük még egyre rémülten látva.

Boros néninek is volt egy kotlósa akkor: a Vica. A menyének is volt, azt Pöttyösnek hívták. Vica tíz, Pötytyös tizenegy kacsát vezetett, most pedig összesen maradt kilenc.

Itt aztán nehéz volt az osztozkodás.

— Anyám lelkem, — mondta Mariska —. én a szivemet is ideteszem, ha úgy kívánja. Én szivemből szeretem anyámat, négy év óta egyszer sem mondtam, hogy nem. De azt csak mégse mondhatom, hogy a Vica kacsái maradtak meg, mikor látom, hogy mind a Pöttyösé!

káns arca tűnik fel olykor-olykor. Sok jelentékeny haditerveb főztek már ki ennél a rózsaszín márványasztalnál.

Politikusok találkozó helyeiről beszélve nem hallgathatunk végre ai Srpski Kralj éttermeiről sem, ahol adiplomáciai kar jórésze és a kormány1 tagjai közül sokan naponként találkoznak.

Ez a felsorolás természetesen nagyon hiányos, öreg beogradiak hoszszu történeteket tudnak mesélni minden egyes kis kávéház politikai múltjáról. A sok öreg fal még többet mesélhetne.

— Már hogyan volna a Pöttyösé, mikor a Vicáé? — haragudott az öregasszony. Megismerem őket. Nézd.

Es fölemelte egyiket a másik után. Akkor látta Mariska: mindeniknek piros esik volt festve a hasára. Egymásután mind a kilencnek.

— Nem estem én a fejem lágyára, —- intett fensőbbségesen Boros néni. Amint kibújtak a tojásból, mindjárt arra gondoltam, hogy megjelölöm őket s mire megszáradtak, már tudtam is, hogyan. Hát piros festékkei bizony.

Mariska erre aztán semmit sem, szólhatott. Nem is szólt, csak elfordult, mérgében simi kezdett s bement a házba. Csak este mondta aztán:

— Hát anyám igy bizik bennem?'; Ezt érdemeltem én? Hogy megjelölje a saját külön portékáját, mintha tolvaj lenne a házban?

És még az urának is elpanaszolta a dolgot. Az csak a fejét csóválta, aztán a vállát vonogatta. Nem tudta, melyiknek adjon igazat, mert nem szerette a veszekedést. Ezért még jobban elkeseredett az asszony.

— Te sem törődsz én velem, hallod! Miattad akár lábba! is taposhatnának.

— Én nem taposlak lábbal —* mondta az öregasszony —, hanem ami az enyém, azt megjelöltem és jól

g^iSK:: re; r^rg *=*r

asszony, az apjáról, aki részeg nagyur volt. Mesélt Heinéről, akit szeretett, Ewersről, akit utált. Furcsa, merész kis költeményeket szavalt, miket leányszobája rejtekén tanult meg kívülről, téli estéken, amikor korán feküdt fehér ágyába s későn oltotta el a lámpát. Beszélt a múltjáról, távoli városokról, amelyekben utazgatásai közben apró és banális élményeket élt át.

A hangja telt volt és melódlkus. Odasimult hozzám s néha-néha megálltunk. Néztük az országút hosszú, fehérlő útvonalát, az eget, amelynek tükrén fénylő pontokként ragyogott a töméntelen kis csillag.

A cigarettám tüzelt a homályban. Néha-néha hosszan szippantottam belőle s ilyenkor hangtalanul s türelmesen felelgettem kérdéseire. Fáradt, nagyon fáradt \ oltani s szerettem volna már otthon lenni a városban, egyedül a lakásomban.

Untatott a lány.

Ugyanaz a lány, akiről száz mesét tudtam volna szőni a csókja előtr, ugyanaz a lány, akihez egy boldog percben rímelő csodákat írhattam volna. Fárasztottak a szavai s fájt karjának gyenge szorítása, mellyel belém csimpaszkodott.

Közvetlen a város legelső utcája előtt álltunk meg.

( A lány mosolyogva, tüneményes asszonyisággal állt előttem. Egyenesen, mint a fenyő, büszkén, telt, [domború mellekkel. A szemét reám szegezte s várta, hogy mondjak valamit. Köszönetre várt. Néhány halk, rövid mondatra várt. Azt kelllett volna mondanom, hogy gyönyörű volt az este, hogy édes a csókja s a szeme gyémánt. Le kellett volna újra hajolnom fehér kezefejéhez és csókot kellett volna lehelni rá. Olyat,

milyet csak a legnagyobb tisztelet parancsol ránk, a szeretet, az adózó koldusok csókját.

Én azonban minderre nem gondoltam akkor. Nem érdekelt semmi. A munkára gondoltam, mely befejez zetlenül feküdt asztalomon. A vacsorára gondoltam, mert éhes is, kegyetlenül éhes voltam.

Odanyuj tóttá kezét. Nagyon halkan, álmosan botlott ki ajkamról egy mondat.

— Majd irok magának.

A leány bólintott és mosolygott. Akkor aztán nem tudom, hogy történt, a nevére kellett gondolnom s, elképedve állapítottam meg, hogya nevét elfelejtettem. Kissé kellemetlenül éreztem magam. Szégyeltem magam s nagyon óvatosan szóltam hozzá.

— Kérem, bocsásson meg, a nevét már nem tudom pontosan, hogyis . . .

A leány arcába felszökött a vér. Az ajka sírásra torzult. Kezét kiszakította markomból s csak egy szó hagyta el az ajkát.

— Bitang!

Azután gyorsan, szaladva tűnt el az éjben . . .

Azóta lesem az utcán, a folyó partján. Minden arcban az ő arcát vélem látni, minden mosoly az ö mosolyára emlékeztet.

Hónapok múltak el. Soha többé nem láttam. A neve pedig bevésődött nyugtalan, kínosan vergődő vágyamba. Százszor mondom el a nevét. Áhitatosan, mintha imádkoznék, tétován, mintha még visszajönne.

A neve egyszerű, banális, közismert név volt. A királynők és cselédlányok neve* ez: Máriának hívták.