Petőfi Népe, 2004. október (59. évfolyam, 230-254. szám)

2004-10-06 / 234. szám

PETŐFI NÉPE - 2004. OKTÓBER 6., SZERDA 7 NEMZETI GYÁSZNAP Szép küldöttség ment Istenhez az Úr büntesse meg a hóhéraikat! A tizenhárom vértanú tábornok utolsó napjai Aradon, százötvenöt évvel ezelőtt Erre minden katona gúlába rakja fegyverét, halomba a tölténytáskáját.- Le a nyeregből! - harsan a követke­ző vezényszó, s a huszárok leugranak a lovaikról. Fájdalmas pillanat. Többen a hadilo­bogókat darabokra tépik, s eltesznek belőle emléknek egy-egy darabot. A fegyverletétel végén számba veszik a lefegyverzett csapatokat: 11 tábornok, 1426 főtiszt, 23 163 gyalogos, 4830 lo­vas, 2551 tüzér. Néhány alakulat még harcban áll, Klapka Komáromot védi. Nem sokáig. A harcoló csapatok kiverekedik magukat az országból, vagy egyszerűen szétszé­lednek. Komáromot is feladják - szabad elvonulás fejében. A tábornokokat, tiszteket eközben Vi­lágosról Sarkadra, majd onnan Gyulára kísérik az oroszok. Ott veszik el a kézi­fegyvereiket és adják át őket augusztus 23-án az osztrákoknak. Amikor Knezic tábornoktól kérik a kardját, odaszól az előtte álló kocsisnak:- Hajts! A fegyvert a szekér küllői közé dugja. A kard, amellyel győztes csatákban ve­rekedett, kettétörik. Markolata lehull a porba. Nem lesz az osztrákoké. A foglyokat másnap az osztrákok visszakísérik Aradra, hogy a táborno­kok felett hadbíróság ítélkezzen. A világosi fegyverletétel. Az egykorú kőnyomat a bécsi császári és királyi hadügyi levéltárból való. A hadbíró felolvassa a halálos ítéleteket Az ítélet elhangzása után Schweidel a papjához fordul:- Kérem, tisztelendő úr, adja át ezt a feszületet a fiamnak. Anyámtól örököl­tem, s a harcok zajában is mindenkor velem volt. Aztán meggondolja magát:- A kezeim között akarom tartani amikor meghalok. Ne irtózzon majd ki­venni a kezemből.- Ön most a legjobb barátom - szól Damjanich és megveregeti a vállát. Eközben felhangzik a vezényszó és megindul a gyászmenet. Keresztülhalad­nak a Maros-hídon, majd az Új-Arad felé vezető országúira fordulnak. A vár és az Új-Arad közötti mezőn egyszer csak feltű­nik a kilenc akasztófa. A bitófák három­három lépésre állnak egymástól, egyfor­ma valamennyi, nyolc láb magasak, fenn vashorog, lenn félretolható zsámoly.- Éljen a haza! - kiáltja Nagysándor József és kileheli lelkét. A hatodik Leiningen-Westerburg Kár­oly. Emelt fővel megy a bitófához:- Ma nekem, holnap neked - ezek az utolsó szavai. Mellette a pap hangosan zokog.- Ugyan, mit sír tisztelendő barátom? - szól hozzá Damjanich, s a feszületre mutat. - Hiszen Krisztust is az igazsá­gért feszítették keresztre. tettek, igen, lázban, melyre én csigáz- tam őket fel.” Vörösmarty Mihály versben sírja el bánatát: „Most tél van és csend és hó és halál. / A föld megőszült;” Október hatodika van, emlékezzünk a tizenhárom aradi vértanúra, akik meghaltak a hazáért, a szabadságért. (Gracza György: Az 1848-49. évi Magyar Szabadságharcz Története című munká­jának felhasználásával készült.) Augusztus 12-éről, 13-ára virradó éjsza­ka, Világos. A Bohus-kastélyban együtt a magyar tábornoki kar. A szabadság- harc sorsa eldőlt: Görgey bejelentette, megegyezett az oroszokkal, hogy leteszi előttük a fegyvert. A hatalmas orosz­osztrák túlerővel szemben nincs értel­me a további ellenállásnak. Augusztus 13-a, reggel. Kilenc órakor asztalhoz ül a kis társaság. Alig esznek. Fél tíz tájban Görgey felemelkedik:- Urak, készüljünk! A tábornokok sorban elbúcsúznak egymástól. Egymás nyakába borulnak, bajtársias szeretettel összeölelkeznek. Talán utoljára az életben. A jelenlévő Csányi László közlekedési miniszter hangos zokogásban tör ki:- Szegény hazám, szegény, szegény magyar hazám! - sóhajt fuldokolva. Kinn, a világosi síkon már felsorako­zott a magyar sereg a fegyverletételre. A katonák, mint a halálraítéltek, csügged­ten, reménytelenül néznek sorsuk elé.- Hát ennyire jutottunk - hallatszik mindenfelől a fájdalmas sóhaj. Mintha temetésen lenne az ember. Rüdiger, orosz parancsnok jelenik meg a magyar csapatok előtt. Általános tisztelgés, majd felhangzik a vezényszó:- Fegyvert gúlába! Sarkadon, Gyulán, Pesten és Aradon ösz- szesen mintegy ötvenezer foglyot őriztek. Elkezdődnek a perek. A szabadság- harc tábornokait és legfőbb parancsno­kait haditörvényszék elé állítják. A ki­hallgatások szeptember elején kezdőd­nek. Senki nem tagadja dicső tetteit. Fe­lesleges is lenne. Nincs kegyelem! Haynau példát akar statuálni, hogy örökre elvegye kedvét a magyaroknak a forradalomtól. Haynau döntésének híre október 4-én érkezik meg Aradra. Nyomban hozzálát­nak a kivégzések előkészítéséhez. Más­nap, október 5-én reggel kilenc órára a 13 tábornokot elővezetik és felolvassák előt­tük a Haynau által jóváhagyott ítéleteket. A hadbíró mindegyik elítélt nevénél ketté­tör egy pálcikát, s a kivégzendő lába elé hajítja, jelezvén: mindennek vége. Október 6-a, reggel fél hat. A börtöncellákból a porkoláb előveze­ti Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet, Schweidel József tábornokokat és Lázár Vilmos ezredest. Sorba állítják őket, mellettük egy-egy pap, oldalt nyolc­nyolc szuronyos katona. Megindul a gyászmenet. A vár északkeleti kapuja felé tartanak, majd áthaladva rajta, az első sáncba kanyarodnak. Ez a vesztő­hely. Vérbíróság: Halál a tábornokokra! Szeptember 21-én és 23-án hirdeti ki a vérbíróság az ítéleteket. Aulich Lajos 57 éves, tábornok, korábban alezredes - kötél általi halál. Damjanich János, szert) származású, 45 éves, tábornok, korábban kapitány - kötél általi halát Dessewffy Arisztid, 47 éves, tábornok, korábban huszárezredes - kötél általi halál. Kiss Ernő, örmény származású, 49 éves, altábornagy, az osztrák hadseregben huszárezredes - golyó általi halál. Knezic Károly, horvát származású, 41 éves, tábornok, korábban százados - kötél általi halát Lahner György, 54 éves, tábornok, korábban őrnagy - kötél általi halát Lázár Vilmos, örmény származású, 34 éves, ezredes, korábban hadnagy - kötél általi halát Gróf Leiningen-Westerburg Károly, osztrák, 30 éves, tábornok, az osztrákoknál száza­dos - kötél általi halál. Nagysándor József, 45 éves, tábornok, nyugdíjas huszárkapitány - kötél általi halál. Poeltenberg Ernő, osztrák, 35 éves, tábornok, korábban huszárszázados - kötél általi halát Schweidel József, 35 éves, tábornok, korábban huszárőrnagy - golyó általi halál. Török Ignác, 54 éves, tábornok, a császári seregben alezredes - kötél általi halál. Gróf Vécsey Károly 42 éves, tábornok, korábban huszárőmagy - kötél általi halál. Valamennyien bűnösek: felségsértésben. Kegyelem nincs, Haynau a halálos ítélete­ket megerősíti. Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos kivégzési módját „kegyelemből” („ennyi” kegyelem mégiscsak volt), kötél helyett golyóra változtatja. Kiss Ernő meleg kézszorítással bú­csúzik a lelkésztől, miközben felsóhajt:- Szegény, szegény hazám! Vége mindennek! Az Isten büntesse meg a hóhérainkat! Lázár megöleli papját és remegő hangon így szól hozzá:- Ha elhibáznák a lövést, kérem, ne engedjen kínlódnom, kérje meg a vezénylőtisztet, ismételtesse meg. Dessewffy hideg, büszke, férfias ar­cán a megrettenésnek nyoma sincs:- Kérem, adja át feleségemnek a bú- csúüdvözfetemet - szól nyugodtan a pap­hoz. Közben már int a vezénylőpa­rancsnok. A négy halálraítélt egy­mástól négy-négy lépésre megáll és féltérdre ereszkedik. Tizenhat lövés dördül el. Lázár, Dessewffy és Schweidel arcra bukik, de Kiss Ernő, kezére támaszkodva még ott vergő­dik. Az egyik gránátos odalép hozzá, s közvetlen közelről fejbe lövi. A négy vértanú ott marad temetetle- nül, a katonaság pedig visszatér, hogy kikísérje a többi áldozatot. Nagysándor az első. Szeme beesett, haja megszürkült, de kedélyét nem tör­te meg a börtön.- Jó reggelt - fogadja keserű humor­ral társait. Az utolsó Damjanich. Törött lába még most sem gyógyult meg; csak nehezen, mankók segítségével mozog. A kapu előtt egy Orosházán készített parasztszekér áll. Damjanichnak hozatták ide. A rokkant hőst egyik oldalról a hóhér, a másikról a pap tá­mogatja. Mikor Damjanich a szekérhez vonszolja magát, az egyik császári hadnagy két közlegényt küld, hogy a felsegítsék.- Vissza! Ez a sintérek feladata - ta­szítja el a katonákat, s izzó haraggal a kivégzőosztag parancsnoka felé üvölt:- Jöjjenek az ön pribékjei! Majd megpillantva a hóhért, odaszól:- Jöjjön, hóhér úr! A bakó felsegíti a szekérre Damjani- chot és kérésére melléül. A hetedik: Aulich Lajos. Most Damjanich János következik.- Azt gondoltam már, hogy én le­szek az utolsó, aki a csatákban mindig első voltam - mondja Damjanich. A bitó alatt elbúcsúzik az utoljára maradt Vécseytől és a paptól, majd a zsámolyra lép.- Kérem, vigyázzon a szakállamra — figyelmezteti a hóhért -, össze ne bor­zolja, mert az mindig kedves volt előt­tem.- Szegény Emíliám! Éljen a haza - sóhajt Damjanich, és a szíve megszű­nik dobogni. A kilencedik: gróf Vécsey Károly. Odatámolyog Damjanich holttestéhez, térdre hull előtte és megcsókolja ha­lott bajtársa kezét. A magyar gróf, az egyszerű, határőrvidéki katonacsa­ládból felemelkedett szerb származá­sú harcostársét. Tíz óra, mire a borzalmas dráma vé­get ér. Talán soha nem volt ilyen ször­nyű napja Aradnak. A kilenc holttest egész nap ott lóg a bitófán, az aradiak elrettentéséül. Csak este hántolják el őket, a kivégzés helyén. Néhány vérta­nú földi maradványait a következő na­pokban barátok, rokonok, bajtársak ki- hantolják, szabályosan ellopják és mél­tó módon eltemetik. A többiek csontjai még évtizedekig nyugszanak a Maros­parton, a vár tövében. Hosszú idő telik el, míg végre közös sírba kerülnek Aradon, a kivégzett 13 vértanú emlékoszlopa alá. Csak ketten nincsenek ott: Dessewffy Arisztid a szlovákiai Margonyán, Kiss Ernő pedig a szerbiai Eleméren alussza örök álmát, az egykori családi birtokon. Széchenyi Istvánt a történtek halla­tán önvád marcangolja: „Én vagyok az oka annak, hogy Magyarország elpusz­tult... Milliónyi ember szíve megsza­kadt; sok ezren kétségbeesésben haltak meg, sok ezren láncra verve sínylőd­nek... Kossuth és a többiek mind ártat­lanok, mert mindent, mit tettek, lázban A Bohus-kas­tély szobája, amelyben a fegyverletétel szerződését aláírták. Oldalt az asztal lapja és az íróeszközök.- Szép küldöttség megy Istenhez! A kivégzőosztag parancsnoka jelt ad, olvassák fel az ítéleteket. Miután sorra elhangzanak, a porkoláb odamegy Poeltenberg Ernő tábornokhoz: — Kérem, százados úr! Őt is, mint a többieket az osztrák se­regben viselt rangján szólítja. Leveszi lábáról-kezéről a bilincset, aztán átadja Poeltenberget a bakónak. A tábornok egy cseppnyi türelmet kér, odamegy Damjanich-hoz, megöleli, megcsókolja, így búcsúzik a többiektől is. Poeltenberg leoldja nyakkendőjét és a zsámolyra lép. Egy-két szörnyű perc és iszonyú szenvedések között meghal. Jönnek a többiek: Török Ignác a má­sodik áldozat, Lahner György a harma­dik. A negyedik Knezic Károly, az ötö­dik Nagysándor József. Poeltenberg Ernő végignéz a társain és megszólal:

Next

/
Oldalképek
Tartalom