Petőfi Népe, 1995. július (50. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-06 / 156. szám

12. oldal Rejtélyek És Kérdések 1995. július 6., csütörtök Rejtélyek és kérdések A Szovjetunióban mindig ha« taimas csinnadrattával ha­rangozták be, ha fellőttek az űrbe egy űrhajót, s még na­gyobb hírverést csináltak, ha a kozmonauták vissza is ér­keztek. Arról azonban csak keveset szóltak a hírforrások, hogy vajon miért költöttek a Kreml urai milliárdokat az űrkutatásra, mikor kenyeret vagy húst a falvak többségé­ben legfeljebb csak jegyért kaphatott a szovjet állampol­gár. A szovjet elhárítás rend­kívül jól működött. így csak évekkel később szivárgott ki néhány információ arról, hogy a szovjet kozmonauták is találkoztak intergalaktikus űrhajóval. Sőt, több napig él­vezték a jármű legénységének a társaságát, nem beszélve ar­ról, hogy sajátos nyelven be­széltek is az ismeretlen látoga­tókkal. Legalábbis ezt állítja vezető cikkünk szerzője. Barta Zsolt Ezer csillagot vizsgálnak át Kozmikus társkeresés Halló, van ott valaki? Az em­beriség hallgatja Önt... - mon­daná majd a kalifoniai köz­pontú SETI (Search for Extra­terrestrial Intelligence) intézet most Ausztráliában felállított kutatóállomása, ha valóban földönkívüliek akadnának te­leszkópjának hatósugarába. A program keretében az el­következő hónapokban az ausztráliai Parkesban levő ha­talmas rádióteleszkóp segítsé­gével fésülik át a déli félteke egét mintegy 150 fényév távol­ságig. A Sydneytől 350 kilo­méterre nyugatra fekvő Par- kesból 212, csak a déli félteké­ről látható csillagrendszert pásztáznak végig. A megfigye­lőállomást egy szuperérzékeny berendezéssel kötik össze a ka­liforniai Silicon Valleyben. A berendezés 28 millió különálló frekvenciát képes egyidejűleg „lehallgatni” - írja az AP hír- ügynökség. A Phoenix kódnevű program során - amelybe a parkesi kí­sérlet is tartozik - összesen mintegy ezer csillagot vizsgál­nak, a 4-től 150 fényév távol­ságra esőket. Először az Alpha Centaurit figyelik, amely vi­szonylag közel fekszik a mi Napunkhoz, „csak” mintegy 4 és fél fényévnyi távolságra. Jill Tarter amerikai asztrofi- zikus, aki egy harminc tudós­ból álló csoportot irányít a me­rész Főnix-terv keretében, el­mondta - egy interjúban -, hogy az emberiség történeté­ben nem volt még ilyen arányú kísérlet a Földön kívüli élet le­hetőségének felkutatására.- Önnek számos szkeptikus kollégája van , aki technikai já­téknak tartja az egészet. Indo­kolt ez?- Biztos vagyok abban, hogy amikor a kőkorszaki em­ber felnézett este az égre, fel­tette magának a kérdést: van ott valaki? Ez az emberiség egyik legősibb kérdése, s az egyik legfontosabb, amelyre választ kell kapnunk.- De miért?- Maga Európában ül a te­lefonnál, én az ausztráliai Par- kesben és megválaszolom a kérdését. Ez száz éve még le­hetetlen lett volna, s gondoljon csak arra, mekkora utat tettünk meg ilyen rövid idő alatt! S gondoljon arra is, hogy mi lenne, ha kapcsolatot tudnánk teremteni egy olyan intelligen­ciával, amely ezer évvel meg­előzött bennünket. Mi mindent tanulhatnánk tőle!- Honnan ismernék fel, hogy a világűrből érkező jelek, amelyeket önök felfognak, ér­telmes lényektől származnak- e?- Mivel az egész világegye­temben ugyanazok a természeti törvények érvényesek, meg tudjuk állapítani, hogy a felfo­gott jelzés természeti, vagy technikai jellegű-e.- És amennyiben önöknek sikerül felkutatniok valamilyen élőlényt, válaszolnak majd a Földön túli szomszédoknak?- Nem. Mi csak figyelünk, de nem válaszolunk. Először is tisztázni kell, ki beszélhet az emberiség nevében a Földön túli intelligenciával. Felkértük az ENSZ-t, hbgy készüljön fel az ilyen lehetőségre.- Ha a kísérlet nem jár si­kerrel, akkor ez annak a bizo­nyítéka, hogy a Földön kívül nincs élet?- Semmiképpen. Mi csak olyan napokat keresünk, ame­lyek legfeljebb 150 fényév­nyire vannak a Földtől. Mivel a mi Tejutunk 100 ezer fényév kiterjedésű, mi csak a küszö­bünk előtt keresgélünk.- Vajon sikerül-e valaha is szemtől szembe találkoznunk a földönkívüliekkel - amennyi­ben van egyáltalán szemük?- Ha egy lakott űrállomást akarunk a fény sebességének 70 százalékával a Földtől 4.5 fényévnyire levő Alpha Centa- uryhoz eljuttatni, 125 ezerszer több energia kellene hozzá, mint amit az emberiség egy évben felhasznál! Ebből az kö­vetkezik, hogy csak informáci­ókat cserélhetünk, de anyagot soha.- Vajon a más civilizációval létesített kapcsolat megváltoz­tatná az életünket, közelebb hozná egymáshoz az embere­ket?- Arra a boszniai szerbre gondolok, aki a kertjében falat húzott, mert a szomszédja mo­hamedán. Ha ez a szerb felnéz az égre, s arra gondol, hogy ott mások is élnek, alighanem na­Í syon butának érezheti magát, gy hát túrnak a fényénél, hogy más élőlények is vannak, szá­mos problémánk lényegtelen­nek tűnik. Hol legyen a Földön kívüli civilizációk követsége? Nagykövetséget kellene építeni Jeruzsálem közelében a föl­dönkívülieknek - javasolták a közelmúltban egy johannes­burgi nemzetközi ufológiai ta­lálkozón. - A földönkívüliek­nek szükségük lesz egy bizton­ságos területre, ahová leszáll­hatnak, így kérték, hogy nagy- követség létesüljön számukra - jelentette ki a dél-afrikai kong­resszuson Francois Pithon svájci szemsebész. Az orvos egyébként elmondta, hogy az általa vezetett nemzetközi mozgalom gyakorta kommuni­kál különféle bolygókon élő földönkívüliekkel. Pithon sze­rint a földönkívüliek képvisele­tük számára érthetően válasz­tották Jeruzsálemet az ősi város zsidó és keresztény történelmi kapcsolódásai miatt. Az ufológiai találkozón az is elhangzott, hogy a tanácskozást megelőző napon néhány ufót láttak Johannesburg fölött - írja a Reuter. Moszkva évekig tagadta a kapcsolatfelvételt Látogatók az űrállomásnál A Freedom űrállomás. A NASA egyik földi összeszerelő csarnokában építették meg az ame­rikaiak az űrállomást, hogy a világűrből tanulmányozhassák a Földet. Mindnyájan emlékezhetünk rá, hogy néhány évvel ezelőtt egy „körkérdés” válaszában követ­kezetesen elhangzott az, hogy a volt szovjet űrhajósok egyetlen alkalommal sem találkoztak ufókkal, vagyis Földön kívüli civilizációk által kormányzott űrhajókkal. Ugyanezt a véle­ményt képviselte egyetlen ma­gyar űrhajósunk, Farkas Berta­lan is. O szintén kijelentette, hogy az általa személyesen is­mert szovjet űrhajósok egyike sem találkozott soha ufókkal. Nos, ennek teljesen ellentmond a következő, nemrégiben a volt Szovjet (Orosz) Űrkutatási Központból kiszivárogtatott esemény leírás: 1981. március 12-én indult a két szovjet kozmonauta, Vla­dimir Kovaljonov és Viktor Savinikh a Saljut 6. űrállomás fedélzetére, hogy ott 75 napot töltsenek el. Tartózkodásuknak május 25-én kellett volna befe­jeződnie. A vállalkozás minden különösebb esemény nélkül zajlott le addig a bizonyos má­jus 14-ei napig. Követte az űrállomást Kovaljonov ezen a napon az űrállomás ablakán keresztül egy ovális kör alakú jelenséget észlelt, amelyről először azt hitte, hogy egy visszatükröző­désről van szó. Azonban - mint később kiderült - szó sem volt visszatükröződésről. Hosszabb vizsgálódás után az űrhajósok megállapították, hogy egy ide­gen eredetű űrjárműről van szó, amely az űrállomáshoz illesz­kedő, tehát az űrállomással megegyező sebességgel haladt, tehát követte az űrállomást. Teljesen sima felülettel rendel­kezett, semminemű hajtóműre utaló kiemelkedés nem látszott a felületen. Átmérője 8 méter volt. Három sorban, vízszinte­sen elhelyezkedő, soronként 8 ablak volt a járművön látható, amelyek közül a középső sor három középső ablaka különö­sen nagy méretű volt. Miután az űrhajósok „magukhoz tér­tek”, Kovaljonov azonnal vette a kamerát és filmezni kezdett. Kétszázan tudtak a titkos felvételről 1981. június 18-án a Szovjet Kutatási és Tervezési Miniszté­rium (Moszkva) 3. emeleti he­lyiségében egy teljesen titkos konferencia összehívására ke­rült sor, amelyre űrhajósokat, az űrkutatási program munka­társait és neves tudósokat, kuta­tókat hívtak meg, több, mint 200 személyt. A konferencia Georgi Timo- fejevics Beregovoj tábornok, a szovjet űrkutatási program ve­zetőjének elnökletével zajlott le. Kovaljonov űrhajós, aki az egyik legnépszerűbb űrhajós volt a Szovjetunióban, és aki 1978-ban felállította az űrben való tartózkodás rekordját 129 nappal, nemcsak szóban me­sélte el a történteket, hanem az általa forgatott, több mint 40 perces filmet is bemutatta, ame­lyet az űrben való találkozásról készített. De térjünk vissza az űrben történtekhez. Május 15-ének reggelén észrevették a kozmo­nauták, hogy a gömb jelentősen megközelítette az űrállomást, és már csak kb. 100 méter tá­volságra vannak egymástól. Most már a megfelelő optika segítségével szemügyre vehet­ték az idegen lényeket is - a lé­nyek felépítésükben teljesen EMBER-szerűek voltak, érde­kes, borítósapkaszerű fejvédő­vel a fejükön, amelyet egy át­tetsző, emyőszerű valami vett körül. Orruk a klasszikus görö­gös jellegű orrformára utalt, míg szemük igen érdekes volt: szemméretük majdnem kétszer akkora, mint a normál emberi szem, és tekintetük úgymond a „semmibe meredő” volt, nem lehetett szemgolyójuk mozgá­sát érzékelni. „Csak bámultak bennünket mindennemű jelzés, érzékelés, emóció nélkül!” Mit tegyünk? Kovaljonov és Savinikh a következőket jelentették a földi központnak, Bajkonurnak: „Itt fent kísérőket kaptunk és nem tudjuk, hogy kicsodák. Mit te­gyünk?” - hangzott a kérdés. Az utasítás igencsak semmit­mondó volt, ugyanis így hang­zott: „Az eseményeket to­vábbra is tartsátok ellenőrzése­tek alatt!” A harmadik napon a Földön kívüli jármű 30 méterre megközelítette Kovaljonovék űrállomását. Kovaljonov ismét megkérdezte az irányítóköz­pontot, Bajkonurt, hogy kilép­het-e az űrállomásból az esetle­ges kapcsolatteremtés céljából. Kapcsolatteremtés megtiltva A válasz igen rövid és kate­gorikus volt: „Nyet!” Utasítás­ban kapták, hogy ehelyett jelzé­sekkel próbáljanak valamit • megtudni a jármű származásá­ról. Kovaljonov a Naprendsze­rünk „térképét” az ablakra he­lyezte. Igencsak meglepődött, ami­kor az idegenek szinte ugyan­azon rajzolatú, Naprendszerün­ket ábrázoló „térképet” helyez­tek az ő ablakukra. Ezután az idegenek léptek: valószínű, hogy manőverezési képességü­ket bemutatni kívánván egymás után hatszor, szinte teljesen álló helyzetből, hihetetlen sebes­séggel, felgyorsulás nélkül tűn­tek el a semmibe, majd tértek vissza onnan szinte észrevétle­nül, fékezésüket egyáltalán nem lehetett érzékelni. Miután úgy látszott, hogy a bemutató véget ért, Kovaljonov felmutatott, feltartott nagyijá­val fejezte ki gratulációját. Megdöbbenésére a „lények” ugyanígy válaszoltak, mintegy gesztusként. Ezután morzejelek alkalmazásával próbáltak kap­csolatot teremteni az idegen űr­hajóval - eredmény nélkül. Ezt követően egy igen erős fényű kézilámpával először oroszul, majd angolul a következő szö­veget morzézte át: „a szovjet kozmonauták üdvözlik a Föld látogatóit”. Ez sem hozott eredményt. A közös nyelv „Ezután a következő ötletem támadt - mesélte Kovaljonov. - Megkíséreltem a kézilámpa se­gítségével egy binerikus szám­kódnak az átadását. A lámpa segítségével átküldtem nekik a 101101 kódját, egy speciális, geometriai formában. A lények egy más szekvenciában, de vá­laszoltak és a logaritmikus konfiguráció megfejtése után kiderült, hogy az „E” betűt kí­vánták hozzánk visszajelezni. Ezt a felületi computer segít­ségével fejtettük meg, amely a matematikai funkció grafikai ábrázolásában vált egyértel­művé. Nekem ez a következő­ket jelentette: a földönkívüliek azt kívánják velünk megér­tetni, hogy a matematikában egy és ugyanazon nyelvet be­széljük.” Ugyanezt igazolja Borisz Katzenbogen professzor nyilat­kozata is, amelyet az USA-ba történő emigrálása után Henry Gris amerikai újságírónak tett. Beregovoj tábornok annak ide­jén Katzenbogen professzort bízta meg a Saljut 6. és a Föl­dön kívüli jármű között történt kommunikációk kiértékelésé­vel. „És ami ezután következett, az minden képzeletünket fe­lülmúlta - mondta Kovaljonov. - A lények elhagyták járművü­ket és bizonyos mozgásokat végeztek az űrben. Mindnyájan igen magasak - két méter felet­tiek - voltak, ugyanazon űrru­házatot viselték, mint a jármű­vükben, és ami döbbenetes volt: mindennemű légzőberen­dezés vagy felismerhető vezér­lőberendezés, hajtóberendezés nélkül szinte „siklottak” az űr­ben, a semmiben. Ruházatuk igen erősen hasonlított a mi bú­váröltözékünkhöz, sisakjuk el­lenzője arcvédőként arcuk elé lecsapva. Egyértelműen és tu­datosan úgy mozogtak az űrál­lomásunk előtt, hogy minél könnyebben tudjuk őket fil­mezni.” „Ez volt a búcsúelőadásuk - fogalmazott Kovaljonov. - 1981. május 17-én elhagytak bennünket, álló helyzetből „felpörögve” számunkra elkép­zelhetetlen sebességgel tűntek el az űr semmijében” - fejezte be a történetet a szovjet koz­monauta. Hiányoztak a földönkívüliek „Mindketten ismét elhagya­tottnak és igen egyedülinek éreztük magunkat távozásuk után, egyszerűen hiányoztak” - tette hozzá szokatlanul elérzé- kenyülve Kovaljonov. Alek- szander Kazantszev matemati­kus, aki szintén részt vett a tit­kos konferencián, de már nyi­latkozott a témában, a követke­zőképpen fogalmazott: „Koval­jonov filmjét soha nem lehet el­felejteni.” Sióvölgyi László Honnan érkezett az utasgep különös kísérője? Ismeretlen eredetű „légikísé­rője” akadt a napokban egy délkeleti irányból Budapest felé haladó személyszállító repülő­gépnek. A repülő tárgyat dél­előtt 10 óra 35 perckor az E75- ös főúton Félegyháza és Kecs­kemét között menetrendszerűen közlekedő autóbuszból vették észre. A főút Félegyháza és az Aranyhegyi csárda közti szaka­sza viszonylag egyenes, bal ol­dalán egy-két fa kivételével semmi sem akadályozza a kilá­tást. Szerdán néhány perccel fél 11 után a ragyogóan tiszta ég­bolton körülbelül 10 ezer méte­res magasságban, mintegy öt- nyolcszáz méteres kondenzcsí- kot húzva haladt az utasszállító gép. Körülbelül ezer méterrel alatta, azonos irányba és sebes­séggel utazott az ismeretlen eredetű, korong alakú, ezüstme- tál színű „kísérő”. Két-három perc múlva szemből, tehát Bu­dapest irányából felbukkant egy másik utasszállító gép. A két repülőgép mintegy húsz- huszonöt kilométernyire lehe­tett egymástól, amikor az isme­retlen légikísérő hirtelen letért „pályájáról”. Nem kanyarodott! Egyszerűen kilencven fokos szögben irányt változtatott. Se­bessége közben fokozatosan csökkent. Néhány másodpercig szinte egy helyben lebegett, az­tán minden átmenet nélkül hi­hetetlen sebességre felgyor­sulva déli irányban nyomtala­nul eltűnt. Hogy hányán látták a repülő korongot - nem tudni. S bár szabad szemmel is jól lát­ható volt, a városföldi katonai megfigyelő állomás lokátorai - érdekes módon - nem észlelték, noha feltehetően még Szeged környékén „ragadt rá” az utas- szállító gépre. Végül is nem ki­zárt, hogy a lopakodókat a ra­darok számára láthatatlanná tevő festéket más csillagrend­szerek lakói is ismerik. Szász András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom