Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-07 / 158. szám

T1AÄ I Á W Á m Várható időjárás ma estig: Túlnyomóan napos, íU V-/ d x\szára/ idő várható. Az északkeleti szel tovább mér­séklődik. A legmagasabb nappali hőmérséklet 30 fok körül alakul. VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! PETŐFI NÉPE AZ MSZMP NAPILAPJA XLIV. évf. 158. szám Ára: 4,30 Ft 1989. július 7., péntek Nagy Imre és társai ártatlanok A Legfelsőbb Bíróság Elnöksé­gi Tanácsa csü­törtöki nyilvános ülésén tárgyalta a Nagy Imre és tár­sai ellen folyta­tott büntetőügy­ben a legfőbb ügyész törvényes­ségi ' óvását. A héttagú testület az óvást alapos­nak találta, s an­nak helytadott. Határozatában megállapította, hogy a Legfel­sőbb Bíróság Népbírósági Ta­nácsának 1958- ban hozott ítéle­tei törvénysértők, ezért ezeket hatá­lyon kívül helyezte; Nagy Imrét, dr. Donáth Ferencet, Gimes Miklóst, Til- dy Zoltánt, Maiéter Pált, Kopácsi Sán­dort, dr. Szilágyi Józsefet, dr. Jánosi Ferencet és Vásárhelyi Miklóst az elle­ne emelt vádak alól felmentette. Az elnökségi tanács ülését a hazai és külföldi sajtó tudósítóinak élénk ér­deklődése közepette — dr. Szilbereky Jenő, a Legfelsőbb Bíróság elnöke nyi­totta meg a Legfelsőbb Bíróság díszter­mében. A széksorokban helyet foglal­tak a perben halálra ítélt és kivégzett, illetve a szabadulásuk után elhunyt sze­mélyek hozzátartozói. A per ma még élő két szereplője, Kopácsi Sándor és Vásárhelyi Miklós számára előkészített két szék azonban üresen maradt. Elsőként dr. Czili Gyula, a Legfel­sőbb Bíróság elnökhelyettese ismertet­te a legfőbb ügyész törvényességi óvá­sát, amely az eredeti ítéleteket is tartal­mazta. Az 1958-ban megállapított tényállás lényege szerint 1955. március végétől értelmiségi csoport szerveződött Nagy Imre körül, amely fokozatosan túllé­pett a párton belüli frakciós tömörülés keretein, és állam elleni szervezkedés jellegét öltötte. A csoport tagjai terjesz­tették Nagy Imre eszméit az értelmiség, különösen az értelmiségi ifjúság köre­ben. Erre felhasználták a Petőfi Kört és más kulturális fórumokat. A szervez­kedés nyomán kialakult mozgalom 1956. október 23-án kirobbantotta az ellenforradalmi tüntetést, abból a cél­ból, hogy a fennálló rendet megdönt- sék. Október 23. után a szervezkedés tagjai három, egymással szoros kap­csolatot tartó ellenforradalmi gócba tömörültek. Nagy Imre nem lépett fel a lincselések ellen, s a törvényes kor­mány helyett szűkebb kabinetet létre­hozva, annak jogkörét kisajátítva, az ellenforradalmi csoportok tagjaiból hozatta létre a Nemzetőrséget, fel­mondta a Varsói Szerződést, kinyilvá­nította az ország semlegességét. Ebben a kormány tagjaként támogatta Tildy Zoltán államminiszter is. Az ítéleti tényállás szerint Maiéter Pál átállt a fegyveres felkelőkhöz, később —a kormány tagjaként—felkészítette a fegyveres erőket a szovjet csapatok elle­ni harcra, s előmozdította a budapesti pártbizottság ostromának „sikerét”. Kopácsi Sándor támogatta a Budapesti Rendőr-főkapitányságon kialakult el­lenforradalmi gócot, s közreműködött az ellenforradalmárok felfegyverzésé­ben. Dr. Donáth Ferenc, dr. Szilá­gyi József és Gi­mes Miklós támo­gatták Nagy Imre tevékenységét, il­letve olyan irány­ban igyekeztek befolyásolni, hogy még követ­kezetesebben vi­gye véghez az ál­lamrend megdön­tésére irányuló célkitűzéseiket. Dr. Jánosi Ferenc titkári, szervezői tevékenységet fej­tett ki Nagy Imre körül, Vásárhelyi Miklós pedig a kormány sajtófő­nökeként tevé­kenykedett. A tényállás foglalkozik az 1956. no­vember 4. utáni helyzettel, amikor miként olvasható a csoport több tagja J ugoszlávia budapesti nagykövet­ségére menekült. Innen is kapcsolatot tartottak híveikkel, felléptek a konszo­lidáció ellen. A Gimes Miklós elleni vádak között az szerepelt, hogy ő 1956 novemberében részt vett a Magyar De­mokratikus Függetlenségi Mozgalom elnevezésű illegális szervezet megalakí­tásában és a rendszerellenes, Október Huszonharmadika című lap szerkeszté­sében. A Népbírósági Tanács 1958. június 15-ei ítéletében Nagy Imrét, dr. Do­náth Ferencet, Gimes Miklóst, Tildy Zoltánt, Maiéter Pált, Kopácsi Sán­dort, dr. Jánosi Ferencet, Vásárhelyi Miklóst, illetve április 22-én kelt ítéle­tében dr. Szilágyi Józsefet a népi de­mokratikus államrend ellen irányuló szervezkedés, ezen felül Nagy Imrét ha­zaárulás, Maiéter Pált és Kopácsi Sán­dort zendülés bűntettében mondta ki bűnösnek. Ezért Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Maiéter Pált és dr. Szilágyi Józsefet halálra, Kopácsi Sándort életfogytig tartó börtönre, dr. Donáth Ferencet 12 évi, Tildy Zoltánt 6 évi, dr. Jánosi Fe­rencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst 5 évi. börtönre ítélte, és mellékbüntetéseket is alkalmazott. Nagy Imre, Gimes Miklós és Maié­ter Pál halálbüntetését 1958. június 16- án, dr. Szilágyi József halálbüntetését 1958. április 24-én végrehajtották. A szabadságvesztésre ítélt dr. Donáth Ferenc, dr. Jánosi Ferenc és Vásárhelyi Miklós büntetéséből I960, április 1-jén egyéni kegyelem folytán, Tildy Zoltán 1959. április 3-án feltételes szabadságra bocsátással, míg az életfogytiglani bör­tönre ítélt Kopácsi Sándor 1963. már­cius 25-én közkegyelemmel szabadult. Dr. Donáth Ferenc, Tildy Zoltán és dr. Jánosi Ferenc szabadulását követően időközben elhunyt. Dr. Czili Gyula ezt követően az óvás alapján - ismertette a feltárt té­nyek és adatok értékelését, valamint a lényegi következtetéseket, amelyek alapján a legfőbb ügyész arra a megál­lapításra jutott, hogy az ítéletek meg­alapozatlanok, törvenysértőek. Idézte az óvásból egyebek között — azt, hogy a Népbírósági Tanács Nagy Im­rét és társait olyan magatartásokért tette felelőssé, amelyek az akkor hatá­(Folytatás a 2. oldalon) Magyar küldöttség utazott a Varsói Szerződés tagállamainak csúcstalálkozójára Nyers Rezsőnek, az MSZMP elnökének vezetésével csütörtökön Buka­restbe utazott a Magyar Népköztársaság küldöttsége, hogy részt vegyen a Varsói Szerződés Tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének ülésén. A delegáció tagja Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke, Horn Gyula külügyminiszter és Kárpáti Ferenc vezérezredes, honvédelmi miniszter. (MTI) Meghalt Kádár János A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, a Magyar Népköztársaság Országgyűlése, Elnöki Tanácsa, Minisztertanácsa mély megrendüléssel és fájdalommal tu­datja, hogy Kádár János, a. magyar és a nemzetközi mun­kásmozgalom kiemelkedő személyisége hosszan tartó, sú­lyos betegség után, 1989. július 6-án, 9 óra 16 perckor elhunyt. Kádár János, az MSZMP nyugalmazott elnöke, több mint három évtizeden át első titkára, illetve főtitkára, az Elnöki Tanács tagja, országgyűlési képviselő, korábban két ízben miniszterelnök, olyan politikus volt, aki egész életét, tudását, tapasztalatát és erejét mindenkor a magyar nép, a dolgozók boldogulását, az ország szocialista átalakítását szolgáló küzdelemnek szentelte. Megegyezésre törekvő em­berségével, reformkezdeményezésekkel nehéz időszakokban törekvései mellé tudta állítani az ország haladó erőit, majd népünk túlnyomó többségét, elismerést szerzett külföldön is a magyar szocializmus ügyének. Kádár János kimagasló államférfi volt. Életútja, egész munkássága a magyar nép azon törekvéseit szolgálta, ame­lyek a társadalmi közmegegyezés talaján, a reformpolitika segítségével eljuttathatják országunkat a felemelkedéshez. Kádár János neve és emléke élni fog a kommunisták, a magyar nép, az emberek emlékezetében. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága A Magyar Népköztársaság Országgyűlése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa \ \ t ■ ív; A korszakot, mely az ő nevét viseli, már akkor temettük, amikor még élt. Végleg el­temetni azonban vele sem tudjuk. Az: magunk is va­gyunk. XX. századi ma­gyar történelem, idegen­nek igazából érthetetlen, nekünk mámor vagy jaj­veszékelés — talán ez egy­szer már nem tanulság nélkül való. A korszak, amelyhez nevét adta, neki és ne­künk: a sors — életünk keretéül szolgált. Közö­sek voltunk a hitben és az öncsalatásban, közös volt hihetőleg az elhivatottsá­gunk, nagyvonalú feledé- kenységünk, s a tévhit: a jövő érdekében minden alku megköthető. A korszak, amely nevé­től megfosztotta és a tör­ténelembe küldte őt, ahogy velünk, vele sem Egy korszak vége fog tudni elszámolni. Meddig tartott a szikla­szilárd meggyőződés va­lamiféle történelmi logi­kában, és hol kezdődött a beletörődés a rokontalan magyar lét korlátaiba — ki tudja a pontos határvo­nalat? Kádár János tragikus sorsú egyénisége legújabb történelmi fordulónknak. Mert azok a kis és nagy alkuk végül is nem az ő lelki békéje miatt köttet­tek. Társadalmi békét kí­vántak szolgálni. És szol­gáltak is. A modell lehe­tőségeihez képest a leg­tisztességesebben. Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után volt másfél olyan évtize­dünk, amilyen talán csak a múlt században utoljá­ra. Erőre kaphattunk ál­tala — és nem csak anya­gi értelemben. Akik ezt a néhány évtizedet ebben a rendszerben élték végig, Magyarországon élhették végig a legteljesebben. A többi néma csend ... Akik pályáját metszet­ték, egy más dimenzióban hőssé magasodtak. Neki meg kellett élnie, hogy a Mű végletesen megren­dült, mert tévedésre épült, félreértett történelmi pa­rancsra, és arra a képte­lenségre, hogy a jövő majd minden múltat iga­zol és törvényesít. De mert most úgy lép­hetünk át egy új Magyar- országba, hogy nem kell megtagadnunk az előzőt, a régit; úgy szakíthatunk, hogy magunkkal vihet­jük, ami belőle folytatha­tó — hát az is ő, azon is rajta keze vonása. A bú­csú pillanatában minden már visszavonhatatlanul a történelemé. A kortárs valószínűleg ezúttal sem lesz képes elfogulatlan maradni. Pedig most, egy másik temetés tőszom­szédságában, ez a gyász újabb esélyt kínál a hátra­maradottaknak: tárgyila­gosan venni birtokba a múltat, hogy a jelenben legyen összeköthető, a jö­vővel. Kerekes András Búcsú Kádár Jánostól Életének hetvenhetedik évében elhunyt Kádár Já­nos. Fájdalommal és őszinte tisztelettel adózunk em­lékének, mint utódok, akiknek egy nagy életművet kell végső számadásra bocsájtaniuk. E pillanatban olyan embertől búcsúzunk, aki a munkásmozgalom és a nemzet ügyét azonosnak érezte, tudta, s a körül­mények felmérésével — szem előtt tartva, hogy a politika a lehetőségek tudománya — ezt az ügyet szolgálta. Számára a nemzet szolgálata azt jelentette, hogy a magyarság ügye elválaszthatatlan a nemzet­közi haladás szolgálatától. Csermanek János néven 1931-ben kapcsolódott be az illegális kommunista párt tevékenységébe. 1942- ben a párt központi bizottságának tagja, 1943-tól titkára. Tevékenységének elválaszthatatlan része a Békepárt megalakítása. Ez volt az egyik kommunista kísérlet a második világháború elvadult közegében a nemzeti összefogást szolgáló népfront megteremtésé­re. Amíg lehetett, aktív résztvevője volt az ellenállás­nak, majd letartóztatták. 1944 novemberében meg­szökött, és a magyar ellenállási mozgalom egyik fon­tos irányítója lett. 1945-től a pártélet vezető posztjain dolgozott. Volt a budapesti pártbizottság titkára, 1948-tól az egyesült munkáspárt főtitkárhelyettese. 1951-ben —- hamis vádak alapján — letartóztatták. 1954-ben szadabult. Ám sokáig csupán másodrendű tisztségekben mű­ködhetett. 1956-ban a párt vezetője lett. A történelem és az egyén viszonya — bárkiről legyen is szó sokkal bonyolultabb kapcsolat, mint­sem néhány sorban végleges ítéletet lehetne mondani a körülményekről, a tettekről és azok következmé­nyeiről. Olyan életpályáról kell szólnunk, amely csaknem három és fél évtizeden át nagymértékben meghatá­rozta az ország történelmét. Kádár János olyan sze­mélyiséggé vált a nemzetközi politikában is, akinek véleménye sokat számított, s figyelembe vették. Még­pedig azért, mert az, amit kádári stílusnak neveztek, sok mindenben szakított a szektás-dogmatikus elvek­kel és gyakorlattal, a mondvacsinált ellenségképpel. A jelmondat, amely szerint „aki nincs ellenünk, az velünk van” tömör kifejezője szemléletének. Ennek alapján jöhetett létre a fő kérdésekben hosszú időre a nemzeti közmegegyezés. Ugyanez a felfogás alakította ki már akkor a kor­mányzat nemzetközi politikáját; ez munkált a meg­élénkült magyar diplomácia részéről a helsinki érte­kezlet előkészítésében, létrejöttében, s utána a folya­mat továbbvitelében; ez hozott megbecsülést a Ma­gyar Népköztársaságnak szövetségesei körében és mindenüít — Moszkvától a nyugat-európai és har­madik világbeli fővárosokon át a Vatikánig —, ahol Kádár János szívesen látott vendég volt. „Szélárnyék­ban élünk” mondotta volt Illyés Gyula, akivel jó néhányszor vitatkozó-baráti módon találkozott. Ez a „szélárnyék” azt jelentette a magyar társadalomnak, hogy az 1956-os nemzeti tragédia és az azt kísérő nagy nemzetközi figyelem dühével, az elszigetelési kísérletek megszűntével végre magára találhatott, s nekikezdhetett önmegvalósításának. Nem tagadjuk: ezen a nehéz úton voltak tévedések, fájdalmas meg­hátrálások is. De ki feledhetné, hogy amikor Nyikita Hruscsov leváltása után Kádár János megérkezett Varsóból a Nyugati pályaudvarra, töretlen elvhűség­gel újra, nyomatékosan kiállt az SZKP XX. kong­resszusának eszméi mellett, amit akkoriban sokan kétségbe vontak. A XX. kongresszus szellemisége vált tetteinek iránytűjévé. Kádár János éveket töltött ártatlanul börtönben, személyesen megszenvedte a törvénysértéseket. De számára, mint mindig, nem a személyes sérelem, ha­nem a közösségi gondolat, a dolgozó emberek ügye volt a legfontosabb. Legyen a szocializmus emberar­cú. Olyan országra vágyott, amelyben a különböző világnézetű emberek egyformán honra lelhetnek. Gazdasági és társadalmi megújulásra, a fejlett Euró­pához közelítő reformokra törekedett, s ezért dolgo­zott. Magyarország ezekkel a nagyszabású reform- gondolatokkal vonta újra magára a külföld figyelmét. Tette mindezt olyan nemzetközi környezetben, amelyben az ilyen törekvéseket nem övezte osztatlan rokonszenv, megbecsülés. A megtorpanásnak, a fele­másságnak éppen ez volt egyik meghatározója. Az idő s vele az MSZMP sok tekintetben meghaladta Kádár János politikusi életművét. Az ő igazságot követelő örökségének szellemében ezt a fájó tényt ki kell mondanunk. A politikusok sorsa ez, mindemel­lett vitathatatlan, hogy személyisége idehaza ugyan­úgy, mint a nagyvilágban hosszú időszakon át a hu­mánus szocializmus törekvéseivel kötődött össze. „Az utóbbi évtizedekben volt rá példa, hogy valaki — a mindenkori adott feltételek közt — a legjobb elérésén fáradozott. Mai .szemszögből ez éppen Ká­dár Jánosra vonatkoztatható, aki az akkori helyzet realitásairól kialakított ismeretei alapján a lehető leg­jobbat cselekedte. Kádár nevéhez nemcsak az fűződik, hogy lebontot­ták az ellenségképeket, hanem az is, hogy jelentős lendületet kapott a katonai tömbökön túlmutató eu­rópai együttműködés1. Ezeknek az erőfeszítéseknek a sikere váratott magára, ám végül mégis elérkezett.” Willy Brandt, a Szocialista Internacionálé elnöke mondotta róla ezeket a szavakat. Kádár Jánost fájdalmasan súlyos konfliktusokba sodorta az élet, a történelem. A történelmi kihívások­kal szembenézett, olyan emberként, aki felismeri az adottságokat, nem feledkezik meg önmaga felelőssé­géről, s a lehetőségek közül a legjobbak kiválasztásá­ra törekszik. Nem tört mindenáron a népszerűségre, olyannyira nem, hogy amikor a nemzet érdeke azt kívánta, népszerűtlen döntéseket is vállalt, bízva ab­ban, hogy a magyar nép később megérti őt. Csábítás akadt elég, de ő mégsem engedett ezek­nek: a személyi kultuszok újra kivirágzó korszakában szerényen, természetétől és politikai bölcsességéből következően, hacsak lehetett, igyekezett háttérben maradni. Politikai működésében összegződtek azok­nak az erőknek és embereknek, a törekvései, akiket ő szövetségesként kívánt látni, és meg tudott nyerni egy boldogabb Magyarországért. „Szeretni a hont gyakran oly nehéz: / Ha bűnbélyeg sötétül homlokán, / Gyarló erényünk öntagadni kész, / Mint Péter a rettentő éjszakán. / Oh, értsd meg a szót: fényben vagy homályban — / De kishitűvé szent imád ne váljon!” Rímelnek Arany János szavai Ká­dár János életművére is. A haza szeretető vezette tetteiben. Egy olyan korszakban vállalt emberfeletti közösségmentő feiadátot, amikor erre nemigen akadt más vállalkozó. Sosem tagadta meg önmagát. A tisz­tességes politikus kompromisszumokban is képes gondolkodni. A történelem ílélőszéke előtt azonban az elvek megőrzésének hatékonysága és a kompro­misszumok időlegességének aránya, dönt. Halála óráján ne féljünk elismerni érdemeit. Ne féljünk vitatkozni örökségével, s elvetni belőle azt, ami nem bizonyult időállónak. De ne féljünk tovább folytatni arra érdemes politikai gondolatait. A mai és a jövendő társadalmi közmegegyezéshez csakis a vi­tákban kialakuló egyetértés útján juthatunk köze­lebb. Őszintén hisszük, hogy az a Kádár Jánost meg­illető igazi kegyelet, a reá való méltó emlékezés, ha szembenézünk múltunkkal, jelenünkkel, jövőnkkel. NYERS REZSŐ, GRÓSZ KÁROLY, NÉMETH MIKLÓS, POZSGAY IMRE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom