Petőfi Népe, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-15 / 63. szám

1989. március 15. • PETŐFI NÉPE • 5 Az ország külső és belső stabilitásának erősítése a célunk Interjú Németh Miklós miniszterelnökkel Ülünk a miniszterelnöki dolgozószoba gazdagon faragott, réz- pántos tárgyalóasztalánál. Ha az ablakon kitekintünk a városra, beszédes a látvány: Budapest készülődik. Hosszú idő után ismét jelentőségéhez méltóan ünnepelhetjük az 1848—49-es forradalom és szabadságharc kirobbanásának évfordulóját. A miniszterelnöki titkárság, mint a méhkas. Németh Miklós íróasztalán is látszik: van áttanulmányoznivalója bőven. Kor­mányülés, parlamenti ülésszak, külföldi utak, diplomáciai tárgyalá­sok. Rendkívül zsúfolt a program. A munkaláz azonban nem csökkenti a miniszterelnök érdeklődé­sét, a Petőfi Népe olvasóinak szánt beszélgetés kezdetén Németh Miklós kérdez: milyen az emberek hangulata Bács-Kiskunban? Hogyan zártak a szőlőtermesztő, homoki gazdaságok? Hogyan ünnepelnek majd március tizenötödikén a megye településein? Megérkezik a kávé. A kellemesen forró kortyok után vendéglá­tóm lezárja a csapongó eszmecserét. — Várom a kérdéseit... — mondja. Új politikai stratégia — Amikor Önt,miniszterelnökké választották, nem mondott programbeszédet. Különféle megnyilatkozása­iból viszont egyre árnyaltabb kép rajzolódik ki elképze­léseiről. Kérem, foglalja össze a Petőfi Népe olvasói számára programjának új elemeit! — Az 1987-es stabilizációs program fő céljai meg­kerülhetetlen követelmények. Azokon nem áll mó­dunkban változtatni. A gazdasági és a politikai válto­zások természetesen új módon vetik fel a stabilizációs szükségleteket. A kormány fő törekvése: a holtpont­ról történő elmozdulás! Ezt szolgálják főbb intézkedé­sei, amelyek átfogó céljai: a demokrácia kiszélesítése, egyidejűleg a politikai és társadalmi stabilitás feltéte­leinek megteremtése; a piacgazdaság nagyléptékű ki­építése; vállalkozásélénkítő program; a tulajdoni re­form ; a termelési erőforrásokhoz való hozzájutás libe­ralizálása; a világgazdasági nyitás sokoldalú elősegíté­se; az infláció gyökereit támadó gazdaságpolitika. — Ügy tűnik: új politikai stratégia is születőben van...- A különböző kormányszervek valóban dolgoz­nak ezen. A cél: a holtpontról történő kimozdulás a szocializmus új, alkalmazkodásra és megújulásra kész modelljének kialakítása irányába mutasson. Hangsú­lyozni szeretném tehát: nem elégséges csak a gazdasá­gi stabilizációra törekedni. Új politikai irányvonal kell, amely komplex természetű és amelyben a gazda­ságpolitikai elképzelések megvalósulását olyan társa­dalompolitikai célok segítik, mint a hídszerep vállalá­sa a külpolitikában; a szociális biztonság erősítése; a rászorultak segítése; a minőségi célokat középpontba állító oktatáspolitika, a szellemi-erkölcsi megújulás támogatása. — Reformról, átalakításról évtizedek óta beszélünk. Közben viszont történtek gazdasági katasztrófával fel­érő hitelfölvételek, és számos egyéb, nem eléggé átgon­dolt döntés is rombolta a gazdaságot. Ezeknek a követ­kezményeit már közvetlenül is tapasztaljuk, ön szerint várható-e a közeljövőben valódi fordulat a folyamatos lecsúszás ellenében?- Aki ismeri az ország, a magyar gazdaság husza­dik századi történetét, az tudja, hogy a húszas évek eleje óta szüntelen útkeresésben élünk. A gazdaság- történet ezt úgy jelzi: Magyarország a trianoni békét követően letérni kényszerült a szerves fejlődés útjáról. Ez mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy hazánk külpiaci függésű országgá vált. Ennek felismerése a két háború között csaknem egy évtizedig tartott. A kormányok tevékenységét később is elsősorban a revíziós célok határozták meg. 1945-ben egy alapvető­en helyes felzárkózási folyamat indult meg, amelyet 1948—49-ben, sajnos, egy extenzív modell váltott fel. Ez hozott eredményeket, de fokozatosan felélte a tár­sadalom anyagi és emberi tartalékait. A gazdasági és társadalmi problémák mérséklése érdekében — már a nyolcvanas években — több nekirugaszkodás is történt. Többé-kevésbé ilyen szándékú volt az elmúlt, csaknem két évtized hitelfelvételeinek jó része. A pon­tos elemzés még hátravan, de annyit már ma is meg lehet fogalmazni: a pénz egy részét olyan gazdasági célok elérésére használták fel, amelyek szűk területen eredményt hoztak ugyan, de hatásuk a gazdaság vál­tozatlan közegellenállása miatt nem érvényesülhetett. Ez volt a szelekciós fejlesztés legnagyobb gátja. Ké­sőbb a hitelfelvételek bővítése döntően már abból a követelményből fakadt, hogy a külpiaci teljesítmény növekedésével megfeleljünk adósságszolgálati kötele­zettségünknek. Ezt célozták a fokozatosan szigorodó elvonási és támogatási rendszerek is, de ezek egymás­nak gyakran ellentmondtak, ezért a gazdálkodók ahe­lyett, hogy a valóságos világpiaci követelményekkel szembesültek volna, hol korlátokba ütköztek, hol pe­dig megengedhetetlen piacidegen védettséget élveztek. A kérdés második felére tehát egyértelműen az a vá­lasz: a kimozdulás a gazdaság valóságos viszonyainak a helyreállításával teremthető meg. Úgy gondolom, az emberek tőlünk nem azt várják^ hogy holnap is úgy élhessenek, ahogyan ma ... Életszínvonal: fordulat nem várható — Mit lehet ígérni? — Jósolni és ígérni most azért nehéz feladat, mert túl sok a közelmúlt történetében a be nem váltott ígéret. Egy biztos: csakis helyzetünk körültekintő, higgadt mérlegelésére alapozott munkánk lehet a fel- emelkedés záloga. Az 1989 elejéről rendelkezésre álló adatok, sajnos, nem mutatnak érdemi változást ta­valyhoz képest. Lényegi változások, szerintem, akkor fognak elkezdődni, ha már a gyakorlatban is érvénye­sülnek a társasági törvény és a vállalkozásélénkítő program hatásai. Ennek érdekében a parlament júni­usban, törvénybe iktatja az átalakulási törvényt. A kormányzat privatizációs programot is kezdemé­nyezett ... — Törvények, programok ... Miként alakul majd az életszínvonal? — Őszintén meg kell mondani: e téren a következő években — összességében — pozitív irányú fordulat nem várható. E mögött azonban egy differenciált kép húzódik meg: a bérliberalizálás lehetővé teszi a maga­san kvalifikált dolgozók széles körének jobb megfize­tését; a kiépülőfélben levő szociális védőháló nagyobb biztonságot nyújt a legszegényebbeknek; a vállalko­zásélénkítő program több esélyt ad a vállalkozóknak és a befektetőknek. — Ha — amint azt Ön több esetben is nyilatkozta — a reformnak nincs alternatívája, akkor mondhat­juk-e, hogy a „szellemiek reformjának” sincs? — Az innovációs folyamatok nem korlátozhatók az anyagi eszközök megújulására. Valós változás nem képzelhető el másként, mint a szellemi teljesítmények növelésének ösztönzésével, az oktatás, a képzés meg­újításával. A szellemi munka presztízse társadal­munkban hosszú évtizedeken át nem állt arányban jelentőségével. Az értelmiséget az ötvenes években felelőssé tették a múlt rendszer középosztályának vélt vagy valós hibáiért, magatartásáért is. Ez oda veze­tett, hogy — egy szűk körű elitet kivéve — az értelmi­ség (műszakiak, tanítók, tanárok) anyagi értelemben proletarizálódott, s megszűnt korábbi társadalmi presztízse is. Bár voltak törekvések a korrekcióra, a helyzet alapvetően az elmúlt két évtizedben sem válto­zott. Amikor ezeket hangsúlyozom, hozzá kell ten­nem azt is, hogy a kormány e tekintetben sem folytat sérelmi politikát. Lehetőségeihez képest nemcsak azért ösztönzi az értelmiség megbecsülését, mert az eddigit elégtelennek ítéli, hanem mert semmiféle telje­sítmény nem képzelhető el a szellem erőfeszítése nél­kül. Nem kizárólag a teljesítmények ösztönzésére gondolok tehát. A szellemi megújhodás több ennél: a képességek kibontakoztatását jelenti. Ahogyan Né­meth László fogalmazza a minőség forradalmában: „Az ember ezermesternek született. Nincs nagyobb méreg számára alvó képességeinél.” Ebben az érte­lemben valóban nincs alternatívája a szellem reform­jának. A helyzet javítása azonban nem szűkülhet né­hány központi bérintézkedésre, bár ezekre is szükség van. (Az idén a költségvetési szférában oktátás, egész­ségügy, szociálpolitika — több mint négymilliárd fo­rint értékben hajtanak végre központi bérintézkedése­ket.) A szellemi élet reformja mindenekelőtt a műkö­dő intézmények — iskolák, kulturális intézmények — átfogó reformját igényli: az önkormányzat, a ne­mes versengés feltételeinek megteremtését. Olyan ér­tékrendnek és közállapotoknak kell kialakulniuk, amelyben természetes a szellemi értékek megbecsült­sége. A bizalom létkérdés — ön említette egyik beszédében: a Szovjetunió a magyar reformok oldalán áll, a fejlett tőkés országok pedig nemcsak kinyilvánították érdekeltségüket, de tá­mogatást is adnak. Vagyis a külső környezet most kedvező számunkra. A belső társadalmi feszültségekkel van a gond? Milyen bizalomerősítő intézkedéseket ter­vez a kormány, hogy a továbbhaladáshoz alapvetően szükséges belső békét fenntartsa?-— Fejlődésünkhöz valóban kedvező a nemzetközi légkör. Számunkra ösztönzést jelent a Szovjetunióban folyó társadalmi átalakítás. Ennek során ugyanis —t- és ezt moszkvai tárgyalásaim alkalmából Gorbacsov elvtárs és Rizskov elvtárs is megerősítette — a szovjet politika a szocialista országok és pártok teljes szuve­renitásából indul ki. Hangsúlyozva, hogy minden kormány, illetve párt saját feladata és felelőssége a fejlődés történelmi útjának meghatározása. A szovjet és a magyar reform fő törekvései — a kétségkívül természetesen létező különbségek ellenére — a legfon­tosabb alapirányokban egybeesnek. Ilyennek tekint­hető a demokrácia intézményeinek kiépítése, a társa­dalmi kontroll erősítése, a nyilvánosság, a gazdasá­gossági szémpontok előtérbe állítása a termelésben. Jó tudni persze azt is, hogy a világ számos, más társa­dalmi berendezkedésű országában is rokonszenwel figyelik törekvéseinket. — Sokan ezt úgy is felvetik: eltávolodunk a szocia­lizmus világától? — Erőfeszítéseink célja: az ország külső és belső stabilitásának erősítése. Ez pedig végső soron a világ­mozgalom közös érdeke is. A hídszerep tehát, amelyet Magyarország ilyen módon igyekszik betölteni, kül- és belpolitikai értelemben egyértelműen a haladást szolgálja. — Nem szabad azonban elfelejtenünk: a teljesít­mény értékét nem a jó hír, hanem az elvégzett munka adja. Tartósan a nemzetközi környezet is e szerint ítél meg bennünket...- Hadd egészítsem ki az Ön véleményét korábbi kérdésfelvetésére is utalva — a kedvező nemzetközi feltételek nem jelentik automatikusan belső gondja­ink megszűnését. Fontos keretei ugyan az elmozdulás­nak, de az utat nekünk kell megtennünk, s ez erőfeszí­téssel, gyakran fájdalmas lemondással jár. Az a terhe­lés viszont, amely az elmúlt évtizedben érte a magyar társadalmat, már-már a tűréshatárig juttatott egyes rétegeket. Világosan látjuk: ezen a területen már nincs sok tartalékunk. Egyes társadalmi csoportoknál a teherviselés már nem fokozható; de ez nem is lehet cél. Ugyanakkor a társadalom terheinek viselésében na­gyobb kiegyensúlyozottságra kell törekednünk. A kormány akkor folytat helyes gyakorlatot, ha fogé­kony azokra a jelzésekre, amelyek mutatják a társa­dalmi feszültségeket, készségét nyilvánítja a gondok reális megoldására, de nem vállal magára olyan köte­lezettségeket, amelyeket nem tud megoldani... — A bizalom tehát létkérdéssé vált a politika, a kormányzati munka számára! — Félreértés ne legyen: nem az adott kormány léte a tét, hanem az, hogy ki tud-e bontakozni az a reálfo­lyamat, amely a nehézségeken át utat törve, az ország gazdasági, társadalmi felemelkedésének alapja lehet. — Mitől tart leginkább? — Sokféle veszély leselkedik ránk. Az eredeti kér­dés mögött is ott húzódott: vajon képes-e a politika, a kormány úrrá lenni azokon az indulatokon, ame­lyek valós gondjaink hátterében feszülnek. Történe­tünk a példa rá: a zűrzavar, a káosz nem szolgálja a haladást. A nemzeti épüléshez összefogásra, erőre, bátorságra és nem gyűlölködésre van szükség. Ma azt tapasztaljuk: sokféle érdek, nézet, álláspont fejeződik ki társadalmunkban, s ezt a különféle szervezetek részben képviselik is. Ez a társadalmi demokratizmus kifejeződésének alapvető vonása. A ^jogállamiság megteremtésének fontos feltétele azokban, hogy az egymással vitában álló szervezetek egy dologban le­gyenek egységesek: valamennyiüknek a nemzet érde­két kell szolgálniuk. A geostratégia legyen az alap — Tanulnunk kellene históriánkból, hiszen nemcsak kudarcaink, de eredményes kibontakozásaink is voltak a századok során... — A magyarság számtalan próbát kiállva úrrá tu­dott lenni a nehézségeken. Ebből kiindulva én opti­mista vagyok, és azt mondom: a felelősen gondolkodó emberek értik és érzik, hogy nemcsak a múlt számláját fizetjük, hanem nemzetünk jövőjét is alapozzuk mos­tani nagyobb teherviselésünkkel. Bízom abban, hogy ez a felismerés új nemzeti összefogást teremt. Ez ma a legfontosabb tartalékunk . I. — Mely ágazatra számít leginkább, amely gazdasá­gunk mozdonyává válhat? — A válasz két irányból is megközelíthető. Én még jól emlékszem azokra a körgrafikonokra, amelyek pirossal jelölték a társadalmi, feketével a magántulaj­dont. A prognózis szerint, ha a kör pirossá válik, felépül a szocializmus. Nagyjából hasonlóan esküdtek fel az úgynevezett húzóágazatra is. Ez kezdetben a nehézipar volt, később az alapanyagipar. Egyesek pedig a gépipar bizonyos ágazatainak szerettek volna ilyen jogosítványokat szerezni. Úgy gondolom, hogy az így megválasztott szempontok alapján húzóágazat­ra nincs szükség. A másik irány a geostratégia oldalá­ról fedezhető fel: hogy milyen adottságokkal rendel­kezik az ország? E feltárásban meggyőződésem sze­rint már előbb kellene tartanunk. Ennek alapján tar­tanám elképzelhetőnek, hogy legyenek kiemelt ágaza­tok. Benne rejlik a válaszban: ha az adottságokat megfelelően feltárjuk, nem kell senkit külön preferál­nunk, hiszen a gazdasági eredményekre törekvő tőke- befektetéseknek alapvető érdeke, hogy jó alapfeltéte­lekkel induljanak, s ennek lehetőségeit előbb-utóbb a különféle gazdasági társulások felfedezik és kiaknáz­zák; így magától is létrejöhet néhány sikerágazat. Az országnak tehát nem önmagában egy vagy több siker­ágazat megteremtése az érdeke, hanem a remélt siker tartóssá válása. A magam részéről ezért elsősorban olyan gazdasági feltételek, piaci viszonyok, műszaki kultúrák megteremtését tartom elsődlegesnek, ame­lyek nem egy vagy több terméket juttatnak célba, hanem önmagukban hordozzák a gazdasági eredmé­nyesség lehetőségét. — Magyarországon — érthető okokból — gyakran kerül elő a vidék—város probléma. Mindenekelőtt az érdekelne, milyen az Ön „vidékképe”? Milyen súllyal kerülnek a mérleg serpenyőjébe az infrastruktúra­hiányos, elmaradott régiók, például amikor a Budapest —Becs világkiállításról tárgyalunk? —" Aki ismeri a magyar vidék fejlődését, tudja: amióta Erdei Ferenc, Veres Péter és a többi falukuta­tó — fél évszázada már— papírra vetette a magyar falvak tarthatatlan elmaradottságát, történelmi utat tettünk meg. De ez a fejlődés nemcsak eredményeket szült, hanem ellentmondásokat is felszínre hozott. Természetes, hogy a ma embere Bács-Kiskunban és másutt is elsősorban ezeket észleli: az infrastruktúra hiányát, az egyenlőtlen fejlődést, amely végigkísérte az utóbbi két évszázadot' Kelet-Európábán, és most robbanás erejével érezteti hatását. Én ifjú éveim nagy részét falun töltöttem. Életre indító élményeim is in­nen származnak. Volt tehát alkalmam tapasztalato­kat szerezni a családom, ismerőseim, a magam életé­ből. Az a meggyőződésem alakult ki: a vidéki emberek szívóssága, tehetsége, szorgalma és élni akarása ma is nemzeti fejlődésünk egyik leglényegesebb eleme. Hiba lenne azonban, ha a meglévő gondokat más területek fejlődésének rovására számolnánk fel. Ezért nem tar­tanám szerencsésnek, ha a kérdést úgy vetnénk fel: vagy világkiállítás, vagy egészséges ivóvíz azokban a falvakban, ahol még nincs. A fejlődés menete ugyanis azt kívánja, hogy ott kapcsolódjunk a világ élvonalá­hoz, ahol az lehetséges. Ilyen szempontból a Budapest —Bécs világkiállítás—ha ennek rendezési jogát való­ban megkapjuk — fontos kapcsolatot jelent. Eredmé­nyei az ország — falu és város — számára egyaránt kamatozók lehetnek ... Szektor- és versenysemlegesség a mezőgazdaságban — Közismert tény az is, hogy a magyar gazdaság egykori sikerágazata, a mezőgazdaság súlyos válsá­gokkal küzd. Van-e a kormánynak konkrét terve — s mire alapozódik ez —, ami az élelmiszer-gazdaságban is domináns átalakulásokat eredményezhet? — A magyar mezőgazdaság fejlődési útja és meg­torpanása is példa arra: ha egy gazdaságban a válság megjelenik, előbb-utóbb nemzetgazdasági méretek­ben is érezteti hatását. Mindannyian jól emlékszünk arra az időszakra — hogy visszautaljak az egyik emlí­tett példára —, amikor még a mezőgazdaság az úgy­nevezett húzóágazatok közé tartozott. Mivel a pro­duktuma — a konjunkturális hatások miatt is — megfelelt az akkori elvárásoknak, csak a teljesítmé­nyét ösztönöztük, hosszú távú teljesítésben pedig a monokulturális tendenciák erősödtek fel. Az1 agrár- ipar így fokozatosan veszített innovatív képességéből. Ézt kétségtelenül elősegítette a nagyüzemi ágazat túl­súlya is, amely visszahatott a mezőgazdasági feldolgo­zóipar fejlődésére. A válságjeleit a támogatások kez­detben láthatatlanná tették, pedig már a hetvenes évek közepén nyilvánvaló volt, hogy a ráfordítás és a megtermelt új érték elmarad a világpiaci követelmé­nyektől. Ugyanakkor az is tény, hogy a jól működő gazdaságokat — más ágazatokhoz hasonlóan — fo­kozatosan sújtották a növekvő elvonások is. Gazda­ságunk számára az agrárágazat eredményes működé­se létkérdés. Nem feledhetjük el, hogy világviszonylat­ban is a legjobb adottsággal rendelkezők közé számí­tunk. Az elért eredmények, a megszerzett tapasztala­tok egyébként ezen a területen biztos előrehaladást tesznek lehetővé. Magyarország a XVII. század óta Európa legjelentősebb mezőgazdasági kivitellel ren­delkező országai közé tartozik, s ezt a pozíciót szeret­nénk megőrizni. Ennek érdekében a kormány megte­szi a szükséges erőfeszítéseket. — A támogatások növelésére gondol? Helgen, ez is szóba jöhet. Jól kifejezi álláspontun­kat, hogy míg a kormány a támogatásleépítési progra­mot szervezi, nem vonja meg az anyagi ösztönzést a mezőgazdaságtól. — A nagy kérdés: nagyüzem vagy magángazdaság? — Szerintem továbbra is jelentős lesz a nagyüze­mek szerepe. Ugyanis számos mezőgazdasági kultúrá­nál csak ilyen formában gazdaságos a termelés. To­vábbá, jelentősen hozzájárulnak ezek a szervezetek a piac stabilitásához. Emellett azt sem szabad elfeledni, hogy alapot teremtenek a háztáji gazdaságok műkö­déséhez, segítik munkájukat. A jövőben azonban meg kell újítani a szövetkezeti életet. Lehetővé kell tenni a más típusú szövetkezetté, más gazdasági, szervezeti formára való átalakulást. Korszerűsíteni szükséges a tagok anyagi és tulajdonosi érdekeltségét, nagyobb lehetőséget adni a szövetkezeten belüli vállalkozások­nak. — De, mondjuk, a dotáció odaítélésénél számítani fog-e, hogy magán-, szövetkezeti, vagy állami vállalko­zásról van szó? — Szektor- és versenysemlegességre törekszünk. A mezőgazdaság fejlődése több alapon épül: a meg­újuló és változatos formát öltő szövetkezetekre,,az állami gazdaságokra, az integrált kistermelésre és egyes területeken a családi gazdaságokra. Az élelmi­szer-termelő ágazatban is a szerkezetátalakítás a fő cél. Jól tudjuk: a tulajdonviszonyok puszta megvál­toztatásával a termelés hatékonysága nem nő. Hiba lenne tehát, ha a mezőgazdaságban erre törekednénk. Ezért a kormányzatnak nem célja a termelőszövetke­zeti rendszer megbontása. Ha azonban ezen belül olyan új formák, termelési társulások, kisközösségek jönnek létre, amelyek jobb minőséget, a piac által is visszaigazolt termelésnövekedést eredményeznek, ak­kor ezt a törekvést támogatnunk kell. 1848—49 üzenete... — Az ország interjúnk megjelenése napján emlékezik meg 1848. március idusáról. Ön szerint hogyan lehet értelmezni ma a hazafiság eszményét? Mit mond az Ön számára 1848—49 üzenete? — Ezekről a kérdésekről hosszasan lehetne elmél­kedni; az ünnep szónokai biztosan meg is teszik ezt. Én egyetlen mondattal válaszolnék: számomra az 1848—49-es forradalom és szabadságharc legna­gyobb tanulsága, hogy a magyar nép akkor képes volt a gazdasági és társadalmi haladást szolgáló reformok, a nemzeti ügy és az európaiság progresszív ötvözésére. Aktualizálva a gondolatot, annyit tennék még hozzá: biztos vagyok benne, hogy ez a nép ezt a képességét máig sem vesztette el... — Köszönöm a beszélgetést. Farkas P. József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom