Petőfi Népe, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-08 / 186. szám

művelődés

Tanú és tanulság

A századforduló tékozló gazdagsággal termette — Adyék nyomában — a nemzetben és világban gondolkodó elméket. Közülük Való volt Fábry Zoltán is, aki száz éve látta meg a napvilágot a Kassától 50 kilométernyire levő Stószon, ebben a német ajkú „márnákat” is számláló, völgybe sűrűsödött

— „sószolt” — községben.

Hetvennégy- esztendőt leélni majdnem végig ugyanott; Stószon születni és meghalni: látszatra nem ígér említést érdemlő pályát. A szellemi-politikai érdeklődés mégis korunk nagy hatású személyiségévé növesztette Fábry Zoltánt. Kazinczy Ferenc irodalomszervező, közéletteremtő példája is bizonnyal ott lebegett Fábry szeme előtt, amikor az értetlenektől remetealaknak csúfolt stószi házat pompás könyvtárával a haladó gondolat egyik közép-európai centrumává, zarándokhelyévé avatta. Nem véletlenül tartotta számon Fábryt rokonként Németh László, aki egymaga szintén irányjelző és -„intézmény” tudott lenni egy eltévelyedett világban.

De Fábrynak közben még háborút kellett járnia — az elsőt, melyről Ady Endre, a nagy példakép súlyos betegen is oly kérlelhetetlenül rántotta le a hazafiaskodás leplét, mutatta meg emberpusztító, nemzetpusztító lényegét. Ba- bitsot, ezt a pacifizmusáért, békerajongásáért, antimilitarizmusáért, háború- s erőszak-ellenességéért oly csúnyán meghurcolt költőt hallgatta Fábry Zoltán 1919 lázas heteiben az egyetemen, hogy aztán a fekvőszékhez kötő tüdő- betegség tegye képtelenné mindörökké

— ha akarná is — a fegyverforgatásra.

0, a rozsnyói evangélikus főgimnázium egykori tanulója, kezdetben a

krisztusi szeretet, a testvériesség nevében szól a világhoz. A húszas évek második felétől válik elkötelezett szocialistává, kommunistává — hol tagja formálisán is a pártnak, hol meg „csak”, segíti, dolgozik neki —, szakít az önszemlélő, bár megnemesített narcisszo- szi hagyománnyal. Felelős emberré válik, akinek dolga: felelni a társadalom, a történelem kérdéseire. 1926-tól az erdélyi folyóirat, a Korunk szlovákiai szerkesztője, s figyelmét nem kerüli el, bármi történik szőkébb s tágabb környezetében, Európában, a világban, az ember ellen. Kedvelt szavával: korparancsot, nem csak pártmegbízatást teljesít, amidőn 1931-től az Út című folyóiratot szerkeszti Csehszlovákiában. (József Attila és a párt kapcsolatára vonatkozólag épp nagy költőnknek Fábryhoz ekkoriban írott levele-tanús- kodik.) Itt jelentette meg Fábry Zoltán Különvéleményeimmel megrendítő állásfoglalását, tiltakozván minden olyan — magát mégoly demokratikusnak hirdető — rendszer ellen, amely százalékarányok meghamisításával vagy erőszakos visszaszorításával, a nemzeti kisebbséggé vált lakosság nyelvén kifüggesztett utcatáblák eltávolításával — tehát létrával és harapófogó- val — próbál történelmet csinálni. S ekkortól válik életformájává, műfajává az antifasizmus.

„Tanú akartam lenni és tanulság” — írta Palackposta című, csaknem két évtizedig kiadatlan kötetéhek előszavában. Az első sikerült. A második vágya is teljesül, ha követőinek sorába szegődve — továbbvisszük el nem avuló életművének üzenetét.

K. Zs.

CSANÁDY JÁNOS:

Emlékezés egy régi utazásra

Milyen fontos volt az az utazás kalandosan a busz méhébe bújva — míg megejtett az őszi köd-varázs már Nógrád dombjai között gurulva; az ismertből az ismeretlen idő-tenger felé evezni, s salgótarjáni esti füstben város tenyerén megérkezni. —

Milyen kalandos volt az az út, pedig csak a sors vetett kockát, s hogy a kocka hatosra fordult, tán csak a város dzsinnjei tudták; fogadásukra megjelentek esti ezüst köpenyben, és a szobor körül lebegtek áttetszőén és könnyen — ifjú jövőnk, forró szerelmünk, szellem-kezük áldása rajta: ma sem hagy érintetlenül a ködös alkony varázslatja; hiszen, ha csak vándor-diákok lettünk volna, de nem, mi nem akartunk kevesebbet akkor: meghódítani az egész világot!

•Kők a Ferenc: Terek Pilinszky János emlékére

WÉBER EDE ÉS HELVÉCIA — KIADÓ: A HELVÉCIÁI ÁLLAMI GAZDASÁG

A történetírók felelőssége

Beszélgetés a könyv szerzőivel

„Egy szakszerűen összegyűjtött anyag igényes feldolgozása e munka, amely nem kívánta a lehetőségek sorát kiaknázni. Lényegében az a cél vezette a szerzőket, hogy egy alapmunkát nyújtsanak a témával foglalkozók számára. Miközben korrigálták a Wéber személyéhez tapadó félreértéseket, munkásságához kötődö rágalmakat, kiegészítették az eddigi ismereteket, szinte céljuk és akaratuk ellenére hozzájárultak egy sokoldalú embertípus megrajzolásához” — írja a Wéber Ede és Helvécia című könyv előszavában a kötet lektora, Iványosi-Szabó Tibor. A két szerző, Hu- lej Endre kecskeméti levéltári kezelő és ö. Kovács József kiskunhalasi levéltáros vállalkozása valóban fontos, hiszen nem kevesebbet akartak, mint a neves szőlőtelepítőkről kialakult igen kedvezőtlen képet megváltoztatni. A most napvilágot látott tanulmány még valamiben különleges. Abban, bogy a kötet gondozásában főszerepet vállalt a Helvéciái Állami Gazdaság.

# Akik írták: Hulej Endre .... és Ö. Kovács József (Fotó és repró: Straszer András)

A

z r_ asztalon előttem heverő kiadvány a napokban hagyta el a kecskeméti Petőfi Nyomdát. Az Egy svájci polgár Magyarországon alcímet viselő könyvben végigkísérhetjük Wéber Ede életútját az indíttatás svájci éveitől kezdve a Helvéciái kötődésen át a kerepesi bérházban bekövetkezett haláláig.

A jegyzeteket a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban és a Kecskeméti Szőlőtelepítő Vállalatnál fellelhető dokumentumok, iratok egészítik ki. Egy cso- korravaló fotó is szerepel az utolsó oldalakon. Ezúttal nem recenziót -kívánok ími, sokkal inkább érdekel az, hogyan is került kapcsolatba Wéber Edével a két fiatal levéltári kutató.

ö. Kovács József: — Az ötletgazda Hulej Endre volt... Hét esztendőn át dolgozott ,a helvéciai művelődési ház igazgatójaként. Akkor találkozott először Wéber nevével, később pedig a levéltárban bukkant forrásokra. Lényegében Endre révén kezdtem én is a munkához.

Hulej Endre: — Hadd egészítsem ki még

valamivel. Wéber Ede Aladár nevű unokájával is megismerkedtem. (Sajnos, két évvel ezelőtt meghalt.) Tőle hallottam, hogy a Szendrei József által írott Koldusok paradicsoma című portrékönyvben igen-igen sok a tévedés. Aprólékosan rámutatott a hibákra. Ekkor kaptam kedvet a tanulmány elkezdéséhez. Mindez 1985 januárjában történt.

— Meglepő, hogy két esztendő leforgása alatt tetszetős formájú kötet formálódott a dolgozatból!

Ö. K. J.: — Igen, a gyors átfutási időn mi is csodálkoztunk. A Helvéciai Állami Gazdaság messzemenőkig támogatta a munkánkat. Dr. Mészáros István igazgató felismerte azt, hogy a kultúrának, közelebbről a történetírásnak is lehet szerepe a gazdaságban, a gazdálkodásban. Persze, erről inkább őt kellene megkérdezni...

H. E.: — Két évvel ezelőtt, Wéber Ede halálának ötvenedik évfordulójára „kis múzeumot" rendezett be a gazdaság. Az átadáson jelen volt Paul Wipfli, Svájc magyarországi nagykövete is. Kutatásainkról, tervünkről ő már tudott. Tulajdonképpen közös érdeknek számított, hogy Wéberről végre tisztázott kép táruljon elénk. A több mint százoldalas tanulmányt akkor is megírtuk volna, ha a helvéciai gazdaság nem támogatja elképzeléseinket, munkánkat.

— Gazdag anyag állt rendelkezésükre?

ö. K. J.: — A már említett Szendrei József-féle portré alapján leszűrődött véleményeket, tévedéseket korrigálni kellett. Itt mutatkozik meg a történetíró felelőssége. A hajdani könyv sokáig megtévesztette az embereket, s hamis képet formáltak Wéberről. Minden szó, kijelentés, következtetés felelősséggel jár! Ennek szellemében fogtunk feladatunkhoz. Volt még egy segédanyag, Gerencsér József egykori helvéciai tanító összefoglalója Wéber Ede életrajzáról. Nagyon sajnáljuk, hogy a hátramaradt források, dokumentumok között nem leltük meg az állítólag Wéber által irt naplót, melyben élete mintegy hatvan, Magyarországon eltöltött esztendejének fontos pillanatait vetette papírra.

H. E.: — Fáradságos munka várt ránk a levéltárban is, számos iratot, forrást kellett átnézni. Wéber Aladár leveleket, képeslapokat mutatott nekünk.

— Ügy tudom, Svájcban ugyancsak megfordultak ...

Ö. K. J.: — Sajnos, csak egyikünk jutott

ki Bembe és Baselba. Két hetet tölthettem Wéber szülőföldjén. Az ottani levéltárakban gyermekkorára vonatkozó adatokra bukkantam, amelyek a könyv elején szerepelnek. Bemben a hajdani bächteleni iskola évkönyveit, beszámolóit lapozgattam. Betekinthettem a nevelőotthon különös világába, oktatási rendjébe. Ezekről is írok a kötet első fejezetében. Itthon Veszprémben, Budapesten és Kecskeméten kutattunk levéltárakban.

— Mindenképpen bátor vállalkozás megváltoztatni egy téves Wéber-képet vagy legalábbis megpróbálkozni ezzel!

H. E.: — Bátor vállalkozás? Nem hinném ... Az volt a baj, hogy senki nem vette eddig a fáradságot, hogy alaposan utánanézzen a tényeknek. A valóságot nem lehet nélkülözni az életrajzírásban, a képzelőerőre, a fantáziára semmit sem lehet hízni.

Ö. K. J.:—Az egykoron történteket idéztük fel, jelenítettük meg Wéber Ede munkásságán keresztül. Csak a forrásanyagra támaszkodtunk. Másképp nem is alkothattunk volna véleményt erről a nagy emberről.

— Mégis, miért érdemes több évig egy talentummal „együtt kelni-feküdni”? Mi ragadta meg önöket Wéber Ede személyiségéből?

Ö. K. J.: — Először azt kellett eldönteni, hogy kivel is állunk szemben. Kapitalista, fondorlatos vállalkozóval vagy nagy művelt-' ségű állampolgárral. Ha az előbbi véleményre jutottunk volna, most nincs könyv. Wéber Ede kemény, következetes ember volt, aki vállalkozott, nyert és bukott. Látásmódjában, szemléletében nem a pillanatnyi érdekek domináltak. Azt mondhatnám: jövőbelátó volt, megérezte mindig az igazát. A helvéciai szőlőtelepítésben is sokan kételkedtek... Mégis győzött.

H. E.: — Megrendítő, hogyan talált Wé- berre a halál. Egy kerepesi bérházban, teljesen elszegényedve, mindent elvesztve búcsúzott az élettől. Pedig mindvégig másokon is segített, a közért tett. Számomra ezért (is) közelálló Wéber.

— Mit gondolnak, e mostani kötettel törlesztőnk valamit Wéber Ede személye, tevékenysége helyrebillentése, megfelelő értékelése érdekében?

— Föltétlenül! — hangzik egyszerre a két szerző válasza. — Hamarosan kétezer példányban német nyelven is megjelenik munkánk.

Borzák Tibor

M

^fndenki hordoz magában olyan vágyat, amiért mások kinevetnék. S ha ne adj’ isten; teljesül egy ilyen vágy, az ember csakugyan nevetségessé válik. Persze könnyen beszél az, aki már tanult a maga kárán. De két nappal ezelőtt még én boldog, hiszékeny voltam, és érheletes butaságomban elvittem megpatkoltatni a vesszőparipát.

Ahogy egy magára sokat adó fiatalemberhez illik, pedánsra glancoltam magam, és kiültem sörözni a csónakház elegáns teraszára a verőfényes délutánban. Gyűrhetetlen nadrágom, nyesett orrú cipőm, ropogós panamaingem és vitamindús egészségem az ifjúság boldog érzésével töltött el. Már-már nyegle nagyképűséggel pillantottam le a Dunára, amely ráérősen ringatta ananászsárga, lakktól ragyogó motorcsónakomat.- A bőség e csendes, ünnepélyes tömkelegében Rózsira gondoltam, aki most a Posztógyárban a végtelenül hosszú vég fölé hajol, és műstoppolja a szövéshibákat, akit pedig táguló tüdővel, ujjongva röpítettem volna végig a hús Dunán ebben a forró délutánban. „

Igazán, csak ez hiányzott a teljességből, hiszen kedvem mellé ráadásul időmilliomos voltam: hatra járok dolgozni, és kettőkor már arlukacsos bádogszekrényben alszik az overall.

Rózsi járt az eszemben, de helyette egészen más lépett a teraszra. Fennakadt a szemem. Nem csalás, nem ámítás. Viki volt, a szőke leopárd, városunk jegesméltóságú szinészcsillaga, aki miatt egészen épelméjű ifjak zuhantak búskomor szerelem-, be.

Rózsit egy pillanat alatt letörölte a tábláról. Ahogy előrelépett hanyag ringással a korláthoz, s ahogyan néztem feszülő nadrágját, meg a pipacsmintás blúzára hulló hajzuhatagot, mindjárt emlékeztem, hogy engem is kivert már a forró hideg ezért a szőke leopárdért. Markába szorította szivemet az a bizonyos régi vágy, amelyről még'nem tudtam, hogy nevetséges. '

F

iki felém fordította mindig nevető, gyönyörű arcát, s mintha ő nagyvilági utazó, én meg a hordára lettem volna, kényesen megkérdezte:

— Elég hideg a sör, fiatalember?

Még soha nem esett nehezemre az anyanyelvemen beszélni, de most a szájpadlásomhoz tapadtak a szavak. Alig tudtam őket napvilágra tuszkolni.

— Izé ... ez már nem. Meglangyosodott.

Negyedóra múlva a motorcsónakomban ült. Helyesebben feküdt. Bikini fürdőruhában. Nem tudom, a nap égette-e jobban az arcomat, vagy az ö zsemleszínű bőre. Ekkor értettem meg, mit jelent egészen pontosan, ha kutyába se veszik az embert. Ahogy elém tárta valamennyi báját, az több volt, mint elszomorító. Eleinte ugyan fölborzolta a nyugalmamat, de később szégyenkezve eszméltem, hogy ez a nő nem néz engem férfinak. Úgy forgatja, illesztgeti magát a nap felé, mintha csak egy kutya bámulná.

De azért szóba ereszkedett velem.

■— Maga mérnök?...

GERENCSÉR MIKLÓS:

Színészbejáró

— Nem.

— Hát? Cselédkönyves orvos?

— Az sem.

— Hát akkor?...

— Horizontál esztergályos vagyok a Szerszámgépgyárban. Iskolai végzettségem gépipari technikum, magasságom százhetvennyolc centi, súlyom nyolcvannégy kiló. Skarlátom, szamárköhögésem nem volt, himlő és diftéria ellen beoltottak. Mire kíváncsi még?...

üllőmben ropogtattam a szavakat. Aztán a végsőkig fokoztam a motor bőgését, hogy ne halljam, hogyan nevet a nő. Epésen gondoltam, hogy ennek ugyanúgy csak a mérnöknél kezdődik az ember, mint ahogy kétezer forintnál a cipő.

Később mégis egészen jól elbeszélgettünk. Immár nem tekintett holmi mohószemű kutyának. Kiteljesedő önbizalmam birtokában bátran megkérdeztem:

— Mikor találkozhatnánk?

Pajtásként, cinkosan egyezett bele:

— Holnap este hétkor, a színészbejárónál. Talán hétre végzünk a próbával. De lehet, hogy várni kell. Megvár?

Amikor este tízre elmentem Rózsi elé a Posztógyár kapujához, remekül sikerült a hazudozás. Szóról szóra elmondtam mindent, ahogy történt. Csak éppen Viki helyett egy rücskös képű barátom napozott a motorcsónakban.

Nem tudom, mi történhetett Rózsival, de hetek óta nem láttam ilyen jókedvűnek. Jöttünk a külvárosi, gömbakácos utcákon, és be nem állt a szája. Kis feketerigó. Kedve és arca egyaránt hamvas volt, a reggel üdeségét árasztotta magából, pedig már az este is végét járta. Boldog mohósággal szusszantotta:

— Fagylatot kívánok!

Beültünk a Rozmaring cukrászda lugasába. Rózsi, mint valami maláj szűz, álmosítóan szép volt, ahogy ült a fátyolvirág sátora alatt, lenge kartonruhájában. Gyermeki odaadással kanalazta a csokoládéfagylaltot. Rámnézett, kedvesen megcsodált, s a szemén fölizzott az öröm szentjánosbogara.

— Nagyon fess vagy. Ne öltözz ki így, mondtam már! Valaki elszeret mellőlem.

— Kellek is én valakinek — morogtam kényszerű vigyorral. Ezen a napon már másodszor esett nehezemre az anyanyelvemen szólni. Megfogadtam, hogy nem megyek el a szinészbejá- róhoz.

De másnap este hétkor azért ott voltam. Igaz, nem egyértelmű lelkesedéssel. Vitt a hiúság, meg a kíváncsiság. Meg az a régi vágyálom. Hányszor engedtem szabadjára vakmerő fantáziámat, hányszor képzeltem el ezernyi változatban, hogy én a Vikinek udvarolok! Amikor kamasz voltam, minden héten igazolványképet csináltattam az apjánál, reménykedve, hogy Vikit ott találom a műteremben. Aztán naponta bejártam sürgetni a képeket, holott világosan értésemre adták, hogy csak a jövő hét közepén lesz kész a rendelés. És akkor mindenhová beiratkoztam, ahova igazolványképet kértek, csakhogy megfelelhessek a fotográfus firtató kérdéseire. Én balga, honnan tudhattam volna akkor még, hogy rajtam kívül zászlóalj- nyi hősszerelmes folyamodik ugyanehhez a szánalmas trükk- höz. A fényképész kirakata tele volt a sok bamba, szerelmes pofával, közöttük Viki életnagyságú portréja mosolygott egyszerre csábosán és egyszerre kárörvendőn.

ölt időm a kamaszkori romantika lázálmaira gondolni, mert nyolc óra elmúlt, de Viki még mindig nem jött.

| Acsorogtam a színészbejárónál, amely tömör közönnyel hallgatott az orrom előtt. Olyan elutasítón rekesztett ki, mintha nem is kapu lett volna. Fogyatkozó türelmemet az emlékek mozijába csábítottam, hogy új erőre kapjon. Hiába.

Kétségbeesetten pörgettem vissza a legszebb emlékeket: Viki a korcsolyapályán, lendületesen rajzolja a koszorút a jégen, andalítóan kecses őzugrás, satöbbi. Viki első premierje. Virágeső, könnyező nagynénik, kevély nagybácsik, satöbbi.

Jöhetne már, hogy az a ...

Rózsi mindjárt végez. Úgy tudja szegény, hogy az egyik brigádtag házát segítem építeni. Mennyi hazugság. Akár a könnyelmű kölcsön: nagyvonalúan bánunk vele, és elfelejtjük, hogy egyszer számonkérik.

Végre, csakhogy megnyílik ez az erődkapu. De Viki helyett egy harcsabajuszú legényforma lép az utcára, rajzlapköteg a hóna alatt.

— Tessék mondani, vége a próbának? S- kérdeztem reménytelenül.

— Miféle próbának? — néz végig a harcsabajuszú. — Itt nincs semmiféle próba.

Milyen jó, hogy sok egyéb mellett káromkodni is megtanultam. Pusztító jégesőt szórok az egész világra, így rohanok a taxiállomáshoz. Dörren mögöttem a Lada ajtaja, odavakkan- tottam a sofőrnek:

—‘Posztógyár!

ózsi biciklivel jött ki. Biztos jele annak, hogy nem számított rám. A nyakamba repült, a biciklit visszatolta a megértő portás.

Jaj, de jő volt magamhoz szorítani a kocsiban. Bűnbánóan megsimogattam azt a kis vidám arcát, s miközben ö gyanútlanul tűrte a becézést, én végképp kiűztem vágyaim paradicsomából a szőke leopárdot.

Mégis hálás vagyok Vikinek. Nem patkolta meg a vesszőparipámat. Nincs többé olyan vágyam, amiért kinevethetnének. De Rózsinak elmondom az esetet, hadd nevessen. Neki szabad. Vagy jobban teszem, ha hallgatok?... Attól felek, nem fog nevetni. Mégis elmondom. ígérettel, pénzzel, becsülettel utálok adós maradni.

í