Petőfi Népe, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-11 / 136. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. június 11. Vitatkozni kell! Beszélgetés Mester Ákossal, a 168 óra főszerkesztőjével Ki ül a székbe? címmel jelent meg nemrég az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat gondozásában Mester Ákos interjúkötete. A népszerű szerkesztő tizenkét érdekes emberrel — a többi között Gobbi Hildával, Szilágyi Jánossal, Sinkovits Imrével és Fekete Sándorral — készített interjút. A beszélgetések java része — mint az az előszóból kitűnik — közönség előtt készült. A kötet a párbeszédek teljes szövegének szerkesztett változatát adja közre. A bevezetőben említi a 168 óra című rádiós műsor főszerkesztője, hogy abba a bizonyos „székbe” nem mindenki ül be szívesen, félve attól, hogy talán „hintaszékbe” ültetik. A Beszélgetések című dunavecsei ankétsorozat legutóbbi találkozóján munkatársunk kínált helyet a mi „székünkben” Mester Ákosnak. A Ki ül a székbe szerzője el is fogadta az invitálást __ — Hadd kezdjem kritikával! Néha — például az Ön műsoraiban, de miásutt is — bántó és már-már sértő is a fővároscentrikus szemlélet. A jövőben egyfajta demokratizmus jegyében várhatunk-e változást e téren? — Egyetértek a kritikával. Annyit teszek hozzá, hogy nem csak az újságírók hanyagsága, lustasága miatt alakult így a helyzet. Ebben az országban a legrangosabb döntések a fővárosban születnek. Ez magyarázza elsősorban ezt az állapotot. Például, ha az újságíró azt akatja tudni, milyen országos jelentőségű rendelkezés előkészítése folyik, nem Kecskemétre vagy Szegedre kell utaznia . . . — Ez az egyik ok, de az is közismert, hogy például a 168 óra műsor közben „tárcsázható” telefonszámait vidékről nem is nagyon lehet kapcsolni. És valljuk meg: könnyebb egy metropoliszban érdekességek után kutatni. — Tegyük hozzá mindjárt azt is: kihaltak azok a nagy újságíró-egyéniségek, akik abból éltek, hogy járták az országot és a helyszínen kívánták megismerni a magyar valóságot. — Én úgy látom, nem elég az, hogy valaki elmegy falura egy napra vagy egy hétre. így nem tudja átérezni az ott élők problémáit. Talán a kisvárosi, falusi értelmiségieket kellene jobban bevonni a munkába... — A Rádió sorra alapítja körzeti stúdióit. Ezek azért segítenek valamit. A probléma az, hogy ezek a kollégák napi információkra álltak át: kishíreket és tudósításokat küldenek. Ezekből nem ismerhetünk föl egy újfajta látásmódot, ami persze ettől függetlenül létezik vidéken. Pótlásként azért figyeljük a vidéki sajtót: Az emlékezetes kecskeméti lakástűzről például épp az Önök lapjából kaptunk információt. — Tv-s műsora, a „Hírháttér” szerintem elsősorban az érdekes vitáknak köszönheti népszerűségét. Érdekli az embereket a nyílt eszmecsere. Ugyanakkor többen állítják: vitáink nem igazi viták. Már a kiindulásnál majdnem egy véleményen vannak a „küzdők”. Aztán az „altera pars”, az igazi ellenvélemény nem kap mindig nyilvánosságot. Sokak szerint maga a kor sem kedvez a nyitott, publikus eszmecseréknek ... — Szerintem fontos politikai érdekünk, hogy legyenek viták. Ezek nélkül a politika nem képes előrelépni! Ha nincsenek, vagy nem lehetnek igazi nézetkülönbségek, vagy ezeket nem tudjuk megfelelő fórumokon összevetni, akkor maradnak a diktátumok. Lehet természetesen, úgy csinálni, mintha vitatkoznánk, de ezzel nem kerül sor nézetütköztetésre. Például: a döntés utáni vitának szerintem nincs sok értelme. Csak akkor lehet valóban „érdemes” az eszmecsere, ha döntéshelyzet előtt vagyunk; vagyis a szellemi párbaj eredményei beépülnek a döntési folyamatba. Persze, lehetne nyílt eszmecserét rendezni akkor is, ha rossz a döntés. Ha például korábbi elképzeléseinket kell felülbírálnunk. Amikor teszem azt, már látni lehetett, hogy a közönségnek nincsen ínyére az új Nemzeti Színház felépítése, úgy ahogy, s ahová azt tervezték, akkor izgalmas eszmecsere alakulhatott volna ki arról, hogy nem kel- lene-e módosítani az eredeti terveket. Ha kiderült volna, hogy korrekcióra szorul az elképzelés, az nem politikai presztízsveszteséggel járt volna, hanem éppen ellenkezőleg, a hitelünket növelte volna. Bizonyítva: ha a helyzet változik, ésszerűen tudunk alkalmazkodni. — Persze, ha sokat vitázunk, nem tudunk előrelépni, mert késnek a döntések ... — Magam is úgy gondolom, hogy nem kell minden probléma kapcsán feltétlenül összejönni a Vérmezőn, és vitatkozni. — A kérdés: ki döntse el, hogy miről kell közösen szót váltani? — Erről nekem egy régi, jó barátom és kollégám a következőket mondta: hogy hogyan épüljön híd, arról a szakemberek vitatkozzanak, hogy hová, arról mindenki vitatkozzon, akinek esélye van arra, hogy egyszer átmegy majd azon a hídon. — Ön nagyon sok „rögeszmecsere”- féle „kemény” beszélgetést vezetett már. Mi a tapasztalata, az állampolgárok fel vannak készülve az ilyen közszereplésekre? — Sok még a pótolnivalónk: meg kell például tanulnunk, hogy a másiknak is igaza lehet. Tudni kell jól „közszerepelni” és érvelni. Nagy kár lenne, ha azt hinnénk, mindennek már a birtokában vagyunk. Egy toleránsabb magatartás is szükséges, hogy ha alapvető kérdésekben tökéletesen egyetértünk is, azért a részkérdéseken vitatkozhassunk. Megállapodhatunk például abban, hogy a szocializmus építése jó dolog, de hogy adott helyzetben és időpontban mi a teendő ez ügyben, arról nyugodtan vitatkozhatunk. — A Szovjetunióban történő változások kapcsán gyakran halljuk, hogy ott megnövekedett a sajtó szerepe. Ön szerint a változásoknak érzékelhető-e a hatása nálunk is? — Ha a politika ezt igényli, akkor a sajtó, szerintem, jó segítőtársa lehet. Azt persze látni kell, hogy a politikai érdek és a tájékoztatás nem mindig vág egybe. Ez ügyben nem lehet más rendező elv: a politikának kell adni az elsőséget. Ugyanakkor, ahhoz is politikai érdek fűződik, hogy a tájékoztatás sokkal nyitottabb legyen, hogy a társadalmi nyilvánosság igazából működjön, hogy legyenek megfelelő fórumok. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a sajtóorgánumok ne akarjanak mindenáron egymásra hasonlítani, mert nem feltétlenül kell takargatni azt, hogy más érdek dolgozik akkor, ha valaki egy kérdéshez közelít és például a Népszavánál dolgozik, és más, ha ugyanarról a kérdésről ír, de mondjuk a kormány félhivatalos napilapjánál, a Magyar Hírlapnál dolgozik. Ezért például egyenesen kívánatos lenne, hogy ha vita van a SZOT és a kormány együttes ülésén, akkor ne ugyanaz jelenjen meg a két orgánumban. — E téren már érezhetők változások ... — Attól függ, melyik időszakhoz viszonyítunk; szerintem van haladás, de még nem tartunk ott, ahol kellene ... Farkas P. József FILMFESZTIVÁL UTÁN Jelenképek, jövőképek Az utóbbi években a dokumentum átértékelődésének lehetünk tanúi. Hogy a provokatív tények áradásának mennyire nem tudott ellenállni a film, azt a legutóbbi hazai játékfilmszemlék is bizonyítják. Főszereplői Sára Sándor, ifj. Schiffer Pál, Kosa Ferenc nevével fémjelzett kiemelkedő alkotások. De erről beszél az a tény is, hogy a közönség és a szakmai zsűri egyaránt azokat a játékfilmeket minősítette különösen fontosnak, amelyekbe — az eddigiekhez képest legalábbis nagymértékben — beszüremkedett a valóság. A mindennapokat meghatározó jelenségek tükrözésének sürgető igénye hívta elő — legutóbb a közönség előtt a Miskolci Filmfesztiválon — a dokumentumfilmeknek egyre gyarapodó sorát. Többségükben azokkal a társadalmi, gazdasági, tudományos és művészeti kérdésekkel foglalkoznak, amelyekre a legérzékenyebbek vagyunk, amelyekkel gyakran — készületlenség vagy információ híján — tanácstalanul állunk szemben. Direkt módszereikkel, eszközeikkel erőszakosan ragadják meg a nézőt, akinek talán épp erre van ma a legnagyobb szüksége. Modellek képében tárulnak elénk a tipikusan a 80-as évek közepére jellemző helyzetek, viszonyok, önmagukon túlmutató jelenségek, nem mindig szimpatikus portrék. Úgy tűnik, a rendezők egyre erősebb mikroszkóp alatt vetetik a valóságszeleteket szem ügyre, egyre pontosabb analízisek születnek, de a jövő, sőt a közeljövő képének megrajzolásához többnyire még így is kevésnek bizonyulnak. Pedig a szintézis, a jövőkép kialakításának igénye a legszélsőségesebb műfajú és témájú produkciókban is felfedezhető. A tények mind teljesebb leltárba vétele, a részletezés igénye — a legújabban készült dokumentumfilmek alapján —- új, terjedelmesebb, részletgazdagabb formát hozott létre. Míg a rendhagyó méretekben gondolkodó dokumentummunkák közül a legelsők elsősorban emlékezettágító történelmi dokumentumok voltak, a legújabbak — egyre gyarapodó számban — Sára Bábolnája óta társadalmi életünk mai állapotát, szabályozóit, szabálytalanságait vizsgálják. Néhány egészen új képviselőjükkel már május második felétől találkozhattunk a mozikban. Magyar József az elsők egyike, akinek munkáival (A mi iskolánk, Mi büszke magyarok, Mi családunk ) sikerült a közönséget a játékfilmek időtartamát kitöltő dokumentumokra becsalogatni a moziba. Legújabb filmjének témája olyan egyedi eset, amely előzőleg már országos publicitást kapott. A debreceni Medicor gyár autóbusza kezelhetetlenné vált fékkel, tizenöt ember halálát okozta Ausztriában. Egy jutalomkirándulás alkalmával Flodrikban egy hajtűkanyarban a mélybe zuhant. Magyar megkísérli a történet minden szereplőjét bevonva úgy feltenni a kérdéseket, hogy a néző maga találja meg a választ, miért kellett ennyi embernek meghalnia, s miért érezhetjük akár mi is életveszélyben magunkat. Útvesztő címmel Paulus Alajos rendezte az idei miskolci fesztivál nagydíjas alkotását. Középpontjában egy család áll, amely az 50-es évek téeszesítésé- nek következtében eredeti környezetéből kiszakadva Budapest peremére települ. Esetük példázza, hogy a hátrányos helyzet és a deviáns viselkedési formák között szoros a kapcsolat. Megmentésükre nincs sok esély, mert a problémát, gondot okozó embert csak azzal a környezettel együtt lehet kiemelni, amelyben létezik. Izgalmasnak ígérkezik Erdélyi János és Zsigmond Dezső politikai videota- nulmánya, Jelölöm magam címmel. A nyolcvanas évek falusi pillanatfelvételében nincs igazi dráma, nincs katarzis, de hősök és bukások sincsenek. „A lelet azt mutatja, hogy a demokráciát meg kell tanulni, de azt is, hogy ebben a közegben igen kevés a valódi érdekek által motivált igény arra, hogy ezt tanulják.” Kikosarazva címmel készült Szobo- lits Béla filmje Glatz Árpád kosárlabdaedzőről, aki a hazai sportág egyik legjobb szakembere volt. Ennek ellenére már hosszabb ideje nincs helye a kosárlabdasportban. A filmben elhangzik az is, hogy a mindenkori vezetéssel azért volt konfliktusa, mert nem fogadták el munkamódszerét, amit úgy is összegezhetnénk: aki a kosárlabdasport területén dolgozik, az minden erejével tegye, mert különben nincs értelme ... Károlyi Júlia CSEHSZLOVÁKIA Jókai tisztelete Komáromban Komárom ífagy szülöttének, Jókai Mórnak négy művét mutatta be eddig a Magyar Területi Színház. Az aranyember nyitotta a sort 1956-ban. Ezzel a csehszlovákiai bemutató előadással zárta negyedik évadát a Magyar Területi Színház, amelynek abban az időben még csak egy társulata volt. Érdemes megemlíteni, hogy az akkori előadáson színészként szerepelt a mostani produkció rendezője: Konrád József érdemes művész. A lőcsei fehér asszony volt a következő Jókai-bemutató, 1964-ben. Ezt ismét csehszlovákiai bemutatóként és szezonzáró produkcióként tartja számon a Magyar Területi Színház története. Ekkor szerződött a színházhoz az a színésznemzedék, amely ma a társulat derékhadát alkotja. A Jókai-premierek közül mindmáig A lőcsei fehér asz- szony bizonyult a legnagyobb sikernek. A kőszívű ember fiainak 1975- ben volt a bemutatója. Immár hagyományként ezt is évadzáró darabnak könyvelhették el a színháztörténészek. Több fiatal, tehetséges komáromi színésznek — Varsányi Máriának, Holocsy Istvánnak, Benes Ildikónak —- ez volt az első színpadi találkozása a nagy mesemondó romantikus világával. A most nyolcvanéves Palotás Gabi akkor szerepelt utoljára a színpadon Jókai-műben. Szeretve mind a vérpadig — ez volt a negyedik Jókai-színdarab Komáromban. S ezzel az előadással ünnepelte a színház fennállásának 30. évfordulóját. Most a Fatia Negra elevenedik meg a színen a Szegény gazdagok színpadi változatában, a főszerepben Ropog Józseffel. Ezt a darabot elsősorban az ifjú nemzedék számára állították színre, de természetesen játsszák a közönség legszélesebb rétegeinek — amíg csak igény lesz rá. A Magyar Területi Színház új épületében az első évadot méltóképpen koronázza meg az új Jókai- bemutató. SZÉPEN MAGYARUL — SZÉPEN EMBERÜL Szépíthetünk A karakán ember határozott, talpraesett, szókimondó. Néha azonban kerülgetjük a forró kását, igyekszünk elkerülni az őszinte szót, a szomorú tényeket jobbaknak tüntetjük fel. Egy csődbe jutott vállalat vezetője például így nyilatkozott a rádióban: „El kell ismernünk, hogy a múlt évi gazdálkodásunk eredményei nem voltak kiemel- kedőek.” Vagyis azt sugallja, mintha többé-kevésbé eredményesen gazdálkodtak volna, holott — mint később kiderült — 75 millió forint hiánnyal zárták az évet. Szépítgetünk ... Eufemizmusnak nevezik a kellemetlen, illetlen vagy nyers jelenségeknek, fogyatékosságoknak enyhítő, szépítő megnevezését. A kereskedelemben sem hiánycikk az eufemizmus. Az árut „súlycsonkítással adni” vagy „súlycsonkítást elkövetni” valójában annyit tesz, mint becsapni a vevőt. S aki ezt sorozatosan elköveti, nyilván felelőtlenül, gondtalanul, hozzá nem értő módon végzi a munkáját, s nem igaz, hogy „pillanatnyi figyelmetlenségből néhányszor pontatlanul mér” — ahogyan az egyik rádióriportban hallhattuk. Ismeretes, hogy a szocialista szektorban az emberek kevesebbet keresnek, mint a magánszektorban. Ezt a sajnálatos tényt egy üzemi lap így adja hírül: „A szocialista szektorban a munkaköri kereseti arányokra a kiteljesedés hiánya jellemző.” Tehát nem a pénz, nem a magasabb fizetés hiányzik, hanem a ki- teljesedés. Akadályközlés, begyűrűzés, kapacitás hiánya, szűk keresztmetszet mögé bújtatják a valódi hiányosságot, a felelősség elhárítását. Ez a szépítgetés hovatovább addig fajulhat, hogy a beszélőtől függetlenül bekövetkező kellemetlen eseményeket, a kudarcot is eredménynek igyekeznek feltüntetni: „Amikor az 1985-ös vizsgálatok kimutatták, hogy a vetések 18 százaléka jó, 33 százaléka közepes, 52 százaléka pedig gyenge minőségű, azt hittük, hogy ez már a vég, ettől (helyesen: ennét) rosszabb már nem jöhet. Aztán mégiscsak jött, hiszen a tavalyi év minden elképzelésünket túlszárnyalt. Az ősszel elvetett 84 ezer hektár nem kelt ki, ez pedig azt jelenti, hogy az időjárás segítségével az utóbbi tíz év leggyengébb kelési állapotát sikerült produkálni.” — Sikerült biztosítani, hogy a mostoha időjárás okozta nehézségeket figyelembe vegyük.” — „Az egyik eredményünk az volt, hogy az aszály által okozott termés kiesését hiányként könyveltük el.” — „Egyúttal azt is megoldottuk, hogy figyelemmel voltunk az állatállomány pusztulására." — „A munkafegyelemmel nálunk eddig mindig baj volt, de most sikerült elérnünk, hogy ebben a vonatkozásban legalább negatív változás ne álljon elő." Szépítgetünk ... Szépítgetünk? Valójában ködösítünk, elhallgatjuk a dolgokat, nem mondjuk el az igazat. Vagyis: csalunk, szándékosan becsapjuk a másikat. . . Elnézést, ez már kakofe- mizmus, azaz rosszalló, durva szó, kifejezés — az elmarasztalás, a megbélyegzés szándékával. Ez pedig távol áll tőlem, nem okos dolog, nem vall éles elmére ... Dr. Saiga Attila OSZTÁLYTEREM, HANGFELVÉTELEK, FILM Emlékkiállítás a Karinthy-centenáriumra Születésének 100. évfordulója alkalmából Karinthy Frigyesre, a XX. századi magyar irodalom egyik legérdekesebb egyéniségére, a kivaló íróra, költőre emlékező új tárlatot rendez a Nyugat Irodalmi Múzeum. A június 25-én megnyíló kiállítás már ismert, és eddig még be nem mutatott dokumentumok, fotok, kéziratok és levelek segítségével eleveníti fel — alkotói és gondolatvilá- ának jellegzetes csomópontjaihoz apcsolódva — Karinthy pályáját. Az első teremben a humoristaként és újságíróként a századelőn egyre ismertebbé és népszerűbbé váló alkotó életének, fiatalkorának dokumentumai sorakoznak. A diákéveket s az e témakörből merítő írásokat, a Tanár úr kérem világát teszi érzékletessé a kiállítás berendezése: korabeli osztálytermi bútorok, taneszközök és tankönyvek között láthatók az első ízben bemutatott eredeti családi fényképek, korai vers- és levélkéziratok. Fotók, egykori újságkivágások idézik — a Millenniumtól 1938-ig, Karinthy haláláig — a kor történelmi eseményeit, a nügyvárosiasodó Budapest világát. A közönség elé tárnak itt mintegy 70 kötetet is: műveinek első kiadásait. A második terem dokumentumai az író életfilozófiájának, gondolatvilágának izgalmas problémaköreit idézik. Utalnak a férfi és nő kapcsolatát, az ember és a világ, az „én” kettősségét elemző, sajátos szemléltető írásaira, valamint a filozófiáját legösszetettebben tükröző, Utazás a koponyám körül című műve megírásának körülményeire. A tárlathoz videoprogram kapcsolódik majd, amelyen a 30-as évek elején Ka- rinthyról és családjáról készült amatőr filmkockák láthatok, kiegészítve az író hangját őrző eredei felvételekkel. Magyar fotográfia 1987 A Művelődési Minisztérium, a Magyar Fotóművészek Szövetsége, az Ofotért Vállalat reprezentatív fotókiállítást rendezett a Műcsarnokban. A július 12-éig nyitva tartó kiállítás a fotográfia minden műfaját felöleli. • Stekovics János: Meszes tanya — Kígyós • Siklós Péter: A bizalmatlan • Stalter György: Egy kép az Ebrendészek című sorozat- • Wéber Lajos: Az ikrek győzelme ból
