Petőfi Népe, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-19 / 92. szám

Könyv a testvéri kapcsolatokról Lapozgatom a könyvet, amelyet a Krím terület és Bács-Kiskun megye negyedszázados kapcsolatai­nak ünnepére, az elröpülő pillanatok és maradandó tapasztalatok megörökítésére írtak. Az jut eszem­be’ hogy ez a barátság sokkal régebbi keletű. A Krímben például megannyi internacionalista emlé­két őrzik — különös tisztelettel Kun Béláét és Zal­ka Mátéét. Nálunk pedig az, van történelmi em- lékeink méltó helyén feljegyezve, hogy A. I. Kovtun tábornok, az irányítása alatt álló hadosztály élén — útjuk végig vitt Magyarország területén a fel­szabadító harcok során — Kecskemét felszabadító­ja volt. Kovtunra emlékezve A S.'imíeropolban élő Kovtün nyugalmazott ve­zérőrnagyra is emlékeztek a kecskemétiek, amikor 1960-ban úgy határoztak, hogy testvérvárosuknak fogadják a Krím terület székhelyét, amit baráti levélváltás pecsptelt meg néhány hónap leforgása alatt. így „datálódik’’ végül — a tanácsi testületek hivatalos jóváhagyását is rögzítve — ez a kapcso­lat 1961-re. A negyedszázados barátságot dokumen­táló könyv bevezetőjét Bíró Gyula, a Magyar Szov­jet Baráti Társaság főtitkára írta, «kitekintve a kapcsolatok távlataira. A Bács-Kiskun lakóiról, életünkről, az elért eredményekről, az együttmű­ködés sokrétűségéről és hasznosságáról Romány Pál, a megyei pártbizottság első titkára készített ösz- szegzést. Megragadva az alkalmat — mivel a köny­vet ott is kiadják — köszönti ebben krími baráta­inkat, szívből kívánva nekik a szovjet haza, a hí­res, szépséges Krím fejlesztésében kiváló eredmé­nyeket. « Mint qscppben a tenger Mondhatni, hogy folytatása ennek az üzenetnek, — de most már elsősorban a Bács-Kiskun megyei­ekhez szólva — V. Sz. Mahaneivkóruak, a Krím Te­rületi Pártbizottság első titkárának írása, aki ki­emelkedő és fontos eseménynek nevezd a testvéri kapcsolatok immár huszonötödik évfordulóját, amely szerves része az országaink közötti sokolda­lú kapcsolatoknak. Benne is, mint eseppben a ten­ger, tükröződik a szovjet—magyar barátság törté­nete. A fejlődő kapcsolatok — írja — lehetővé tették a párt, a tanács és a tömegszervezetek mun­kájának, tapasztalatainak kölcsönös tanulmányozá­sát, valamint a népgazdaság különböző ágazatainak figyelemmel kísérését. Az MSZMP XIII. kongresz- szusát megelőzően Bács-Kiskun megyei napok ren­dezvényeire került sor a Krímben, amelyeknek — az első titkár szavai szerint — osztatlan sik^ük volt. Része minden alkalommal ennek a sikernek — bizonyára így lesz a Kecskeméten hétfőn kezdődő Szovjet—Krím napjai Bács-Kiskun megyében rendezvényein is — a kulturális értékek bemutatá­sa, amelyek negyedszázados fejlődéséről Kisné dr. Csányi Anikó A barátság követei címmel számol be a könyv lapjain. A ’Ynagas színvonalú tudomá­nyos és kulturális alkotómunka megismerése és közkinccsé tétele elengedhetetlen része a testvér- megyei kapcsolatoknak, s ebbe a folyamatba en­ged bepillantást cikkében dr. Sztrapák Ferenc. Munkáskézf ogások A nagy honvédő háború egyik veteránja: P: D. Szelivanov, a Szovjetunió Hőse, valamint a jaltai Tavri-ja ipari egyesülés egyik dolgozója, V. A. NYOLCVANÖT ÉVE SZÜLETETT NÉMETH LÁSZLÓ „Amíg költeménnyé nem változtatja a hála” Voronova levelével indul a baráti emlékezések so­ra. Katona Gyula — aki a szovjet csapatok sorai­ban küzdött a felszabadító harcokban —, Szimfe- ropol díszpolgára, szintén itt mondja el élményeit, felidézve a kapcsolatokhoz fűződő emlékeit. J. P. Szavenko, a Krímben húsz éve megalakult Szov­jet—Magyar Baráti Társaság területi tagozatának tevékenységéről, munkájáról szól az olvasónak. A munkáskézfogásnál semmi sem erősebb — ez a címe annak az összeállításnak, amely a könyv­ben a testvérmegyéink dolgozóinak közvetlen sze­mélyes találkozóiról, munkájáról, életéről ad mo- -zaikszerűen változó, sokszínű képet. Szó van itt a bahcsiszeráji építőipari kombinát és a Fémmun­kás kecskeméti gyáfa munkáskollektívájának barát­ságáról, a Magyar—Szovjet Barátság Tsz és a Le- nin-renddel kitüntetett Rosszija Kolhoz tagságá­nak együttműködéséről és termelési tapasztalat- cseréjéről, módszereik kölcsönös alkalmazásáról. Dr. Kovács István — a kötet szerkesztője — igen tartalmas összeállítást készített a testvérmegyék gazdaságai, vállalatai, intézményei között kialakult kapcsolatokról,, a szőlészkutatók hasznos együtt­működésétől kezdve a cipő- vagy a gépgyártásban, sőt a szolgáltató ágazatokban és kereskedelemben létrejött és elmélyülő kapcsolatokig. Minden eddiginél gazdagabb — 744 címszót tar­talmazó — a Visszhang címen közreadott bibliog­ráfia — a testvérmegyei kapcsolatokat tükröző saj­tószemle, amelyet Fekete Dezső és Kovács István készítettek. A szerkesztők, szerzők jó munkát vé­gezték s a negyedszázadot dokumentáló kötet bizo­nyára nemcsak a mai olvasónak, de az utódoknak is tanulságul szolgál. Az utóbbiak számára —mond­juk — az 50. évforduló méltó megünnepléséhez. F. Tóth Pál Kecskemét sohasem tudhatta polgárának Németh Lászlót, aki többször foglalkozott azzal a gon­dolattal, itt teremti meg a maga „Cseresnyését”. A különben ne­hezen mozduló író fiatalabb évei­ben szívesen vállalt egy-egy elő­adást Tóth László barátja kéré­sére. Örömmel adott volna egy „homoki” kötetet az újra induló Magyarország felfedezése soro­zatba, ha az illetékesek valóra váltják szóbeli biztatásukat, ígé­retükét. 1965. november 22-én este még­is lemondta a 24-ére tervezett író-olvasó találkozót. Más fela­datokra, nemszeretem kötele­zettségeikre hivatkozva kérte a rendezők megértését. „A lemon­dó levélbe, hogy barátságosabbá tegyem, a beleegyező szándékot is belefűzöm. Másnap csöng az interurbán és végre is be kell váltanom az ígéretem... a dobo- .gó-ülést, dedikálást hajtják be rajtam. De nem bántam meg, a kecskeméti lerándulás nagysze­rűen sikerült. Jártam a Tóth László utcában, ahol 30 éve, mint a Tanú szerkesztője Európa leg­szebb sakk-könyvtárában alud­tam. A rokonokkal elmondattam halála körülményeit, a legéletre­valóbb, a legszívósabb, a legtá- jékozottabb magyarok egyike volt, akit személyesen is ismertem, az emlékében is jó volt megmerül­ni. Az előadás is kitűnő volt. Négyen ültünk a dobogón, aki megidézett, a kritikus Kristó és Orosz László ...” Németh László 1977-ben a Ti- szatáj májusi .számában közölte „Az életem legszebb estjének” minősített rendezvénnyel kap­• Otthonában, 1970 júniusában. csodatos emlékeit. Dicsérte a mű­sor összeállítását: „el sem kép­zelhető ennél szerencsésebb be­mutatás”. A közreműködő színé­szek is remekeltek. Így érthető örvendező megállapítása: „Az ün­neplést most örökítem meg, amíg költeménnyé nem változtatja a hála, mert hisz regényrészlet nem lesz már biztosan”. Az író születésének 85. évfor­dulóján szívesen emlékeztetjük kedves olvasóinkat Németh Lász­ló kecskeméti kapcsolatainak er­re a szép mozzanatára. Sorsom szép ajándékának tartom, hogy e találkozó kezdeményezője lehet­tem és ezúttal is beszélgethettem a programját egyszer „Magyaror­szág elkeeskemétiesítésének” ne­vező nagy gondolkodóval. Feled­hetetlen szeretettel és tisztelettel beszélt Muraközi híres almásá­ról, a Mathiász-telepről, Merétejr doktor kertjéről, népegészség­ügyi kutatásairól és más kecske­méti reformerekről. Egyéniségéből adódóan a nemzetben, a jövőben gondolkodó Németh László tud­ván tudta: csak akkor tarthatjuk meg magunkat Európában, ha tu­dományos igénnyel szembesü­lünk gondjainkkal, feladataink­kal, ha laboratóriumot csinálunk minden munkahelyből. Nyilván­való: áttételesen. Ugyanezt mond­juk, hirdetjük napjainkban is; a. tudomány termelőerő. Heltai Nándor A megye művészeti díjasai © Itt zés Mihály © Kalmárné Ilcróczl Margit Túri Endre VATHY ZSUZSA: Pozzo Megyek a körúton, szembe jön velem egykori rajztanárom, — fiatalkorában élvonalbeli európai festő — A. Tóth Sán­dor. Járása összetéveszthetetlen bárkiével, öles léptei talán ak­kor nyúltak ilyen hosszúra, ami­kor Európa országútjain gyalo­golt, metsző kék szeme a körút forgatagából is kivilágít, Üdvö­zöl, és mindjárt mondja, hogy kiállítása nyílik a Fáklya klub­ban, vár engem is. Nemsokára a fiatalos meghívó ig megérke­zik, VII kerület, Csengery utca, és az időpont. A kiállításra nem megyek el, feledékenységböl, vagy mert nem érek rá, már nem tudom, miért. Mindez tizenöt évvel később, Rómában jut eszembe, amikor az II Jesú elnevezésű templo­mot keressük. A lelkiismeret- furdalás — nem először emiatt — újra torkon szorít,' nem na­gyon, csak annyira, amennyire a jóvátehetetlen dolgok miatt egy pillanatig nehezebb lélegzetet venni. Ezt az II Jesú-i — mint tudjuk, a „korai barokk legszebb épü­lete", a „Jézus-társaság főtemp­loma”, és nem akárki, hanem a „hírneves Vignola építette" (igen. még Vignolát is mondta), akárhogyan is, de meg kell ta­lálnom,, Ha a város túlsó vé­gén van ha a föld alatt, ha már lines, akkor is. II Jesú — süvít a fülembe Tóth Sándor hangja A művészettörténetet 1956 de­cemberében, vagy 1957 január­jában vezették be gimnáziu­munkban. Ki más taníthatta volna, mint a rajztanár, aki ha művészettörténész nem is volt, professzor lehetett volna a szak­mában? Az órákra — tankönyv híján __ a . tanár úr hatalmas, szürke m appákkal érkezett. Ügy hozta ezeket a mappákat a hóna alatt, mint üveges az ablaktáblákat. Kibontotta a kék masnit, ren­dezgette a reprodukciókat, majd kiválasztott egyet közülük, föl­mutatta, és ezzel kezdődött el az óra. Másfél év alatt, heti egy órá­ban megtanított bennünket az ókori, a középkori, az újkori és a jelenkori művészetre. Tantár­gya félig-meddig fakultatív volt, felelnünk se kellett, osztályzatot se kaptunk tőle, mégis úay ta­nította meg, hogy az ő mappá­jából előkerült képek alapján is­merem föl Rómában M anzu szobrát, a Bíborost, hogy a va­tikáni múzeum egyik termében földbe gyökerezik a lábam, úr­isten, hiszen én a Belvederi Apollót látom (az eredetinek ókori márványmásolatát), és hu. szonöt év múlva, amikor elke­rülök Rómába, az utcán fülem­be süvít a hangja: „11 Jesú" és ,.Vignola". A templom valóban szép volt. Kupolájának ablakain besütött a nap, és a fénykoszorú ott a magasban, a sárga márványosz­lopok, és a főoltár fölött a spa­nyol lovag elragadtatott alakja — igazán megérte a fáradtságot. Loyolai Ignác oltára mellett, a templomban egy telefonos automata állt, kétszáz vagy há­romszáz Uráért a kívánt nyel­ven ismertette a templom tör­ténetét. Nem is tudom, mire voltam inkább kíváncsi, arra, hogy működik-e, arra, hogy megértem-e a szöveget, vagy csak az ismeretlen játékszer vonzott, bedobtam egy érmét, és leakasztottam, a kagylót. Termé­szetesen működött. Rekedt női hang monoton lassan, nekem mégis gyorsan, mondta el. hogy ki építette a templomot, ki az oltárokat, és kiktől származnak a freskók. Csak annyit értettem meg belőle. amennyit már ko­rábban is tudtam, és ezt a ne­vet hallottam újra meg újra, hogy Pozzo ... Pozzo ... Pozzo. Eluntam, visszaakasztottam a kagylót, és mint, aki jól végezte a dolgát, továbbmentem. Igen ám, de a készüléken a lámpa továbbra is foglaltat jelzett, és a templom sin rendjében a re­kedt hang tovább is szólt, mond­ta, hogy Pozzo... Pozzo ... Pozzo.. Visszamentem, újra fülemhez nyomtam a kagylót, és már egyáltalán nem bántam, mit mond, csaik azt váriam, hogy befejezze. Jó sokáig tartott, míg a végére ért. A templom előtti csöpp téren — éppen alkonyodon — moto­ros fiúik és lányok száguldoztak. A lányok hátul ültek, átfogták a fiúk derekát, vagy vállát, taszerint, hogy baráti, vagy meghitt motorozásról volt szó. Aki szerelmesével motorozott, az szorosan hozzásimult, és bol­dog arcát a fiú arcához szorí­totta. A motorosok néha a já­rókelők közé hajtottak, azok si­kítva szétszaladtak, de senkinek nem esett baja: és a naip még mindig nem ment le, körös-kö­rül ragyogtak a kétezer éves vö­rösek, sárgák, barnák, a tera­szok, a tetők élték a föld és ég közötti, különös, független éle­tüket. Tóth Sándor tanárom hat, vagy hét évvel ezelőtt halt meg. Hetvenéves korában még el­ment Amerikába, néhány hétre tervezett útjáról egy év múlva jött haza, ennyi időbe telt, amíg Amerika múzeumait végigjárta. Utoljára Pápán, a Bakonyér partján láttam. Bot volt a ke­zében, olyan, amilyent a termé­szetjárók hordanak, fakó far­mernadrágot viselt. mezítelen lábán saru. Haját fújta a szél, alakja szikárabb volt. mint pa- laha. és szeme, ez az egyszerre hideg, metszőén éles tekintet, va_ lamit fürkészett. De mintha nem az előtte levő tájat nézte vol­na, hanem valami mást. Talán korábbi élete képeit látta, alpe­si hegyeket, katedrálisokat, pro- vanszi napsütést... Alakja olyan volt a békalencsés vatak, a lusta napfény, a béketűrő fák közölt, minit egy látomás, mint egy véletlenül odagyökerezett, idegen növény. A napokban tartott ülést Bács-Kiskun Megye Tanácsa, s napirendjén szerepelt az idei megyei művészeti díjak átadása is. E rangos elismerésben ez alkalommal Ittzés Mihály zene- pedagógus és karnagy, Kalmárné Horóczi Margit festőművész és Túri Endre festőművész részesült. Ittzés Mihály A Liszt Ferenc Zeneművésze­ti Főiskola középiskolai ónek- tainár éts karvezeltő sízakán 1963- ban szerzett diplomát. Ezt kö­vetően Győrött tanított, majd Kecskemétre költözött. 1973-;tól dolgok,k a Kodály Zoltán Zene- pedagógiai Intézetben — az utóbbi hat esztendőben igazga­tóhelyettesi beosztásban. Aktív részese volt az intézet kialakí­tásának, a hdlyi könyvtár meg­szervezésének. Ittzés Mihály nemzetközileg is elismert zenepedagógus; Kodály Zoltán koncepciójának tudós terjesztője. Lengyeltországtól Ja­pánig, Angliától Görögországig számos helyen szervezett szemi­náriumokat, tartott előadásokat. Zenetudományi munkásságát megannyi jelentős publikáció jelzi. Tagja a Magyar és a Nem­zetközi Kodály Társaságnak, a zeneművészek szövetségének, az Ifjú Zenebarátok Szervezete Or­szágos Vezetőségének és az Or­szágos Béketamácsnak. A Bács- Kiskun Megyei Kórusszervezet Művészeti Bdlzottságának vezető­je, énekkari találkozók szervező­je, irányítója. Munkásságát elismerték a Szocialista Kultúráért kitünte­téssel (1979-iben) és az Ifjúsá­gént Érdeméremmel (1985-ben). Kalmárné Horóczi Margit Rajz szakon végezte a tanár­képző főiskolát. Kecskeméten 1964 óta él, itt volt az első ön­álló kiállítása is, a Katona Jó­zsef Múzeumban. Kalmárné Horóczi Margit egyéni hangú, folyamatosan ma­gas színvonalon alkotó művész. A modem képzőművészeti tö­rekvéseknek azzal a vonulatá­val mutat rokonságot, amely a gyermekek képi viliágában rejlő expresszív üdeséget használja for­rásként az egyéni stílus kialakí­tásánál. Rendkívüli érzelemgaz­dagság, őszinte kitárulkozás, nőies törékenység jellemzi ké­peit. „Az őszinteség a művészet is­mérveinek egyike — vallja. — S bármilyen státusról, irányzatról legyen is szó, a nyíltságot, az igazság tiszta színeit megértik, megérzik a tárlatlátogatók . . .” Több mint 20 önálló és szám­talan csoportos kiállításon be­mutatkozott már, szerte aiz or­szágban. Megannyi nívó- és pá- lyadáj nyertese. Tulajdonosa a Székely Bertalan Emlékéremnek és a Medgyessy Emlék plakett­nek. Tagja a Magyar Népköz­társaság Művészeti Alapjának, valamint a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének. Túri Endre A Képzőművészeti Főiskolán Kmetty János és Pór Bertalan növendékeként szerzett diplo­mát, s azóta rendszeresen kiál- lítóművéez. Kezdetben olajfestmé­nyeivel, grafikáival hívta fel magára a művészetbarátok figyel­mét, mígnem Kecskeméten meg­ismerkedett a tűzzománccal. Az­óta ez a sok titkot rejtő, „má­gikus művészet”, foglalkoztatja. Túri Endne 1970 óta él és dol­gozik Bácsi-Kiskunban. Egyik kez­deményezője vOlt — s ma is ve­zéregyénisége — a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepnek. Kiemelkedő mű­vészi és művészetpedagógiai te­vékenységével, közművelődési és közéleti munkájával jelentős szerepet vállal, több mint más­fél évtizede, Kecskemét művé­szeti életében. Munkásságának egyik kiemel­kedő eredménye a rekeszzománc technikájának a térplasztika mű­fajában való, igen magas eszté­tikai szintű alkalmazása. Sok hazai és külföldi kállításon meg­csodálhatták már eddig is al­kotásait, melyekkel többször nyert különböző díjakat. Tagja a Magyar Népköztársa­ság Művészeti Alapjának, részt vesz a HNF kecskeméti bizott­ságának, a városi művelődési bizottságnak, illetve a megyei agitációs és propagandábizott- ságmak a munkájában is. Két éve a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészet Alkotóműhely- vezetője. Koloh Elek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom