Petőfi Népe, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-02 / 77. szám

1986. április 2. ® PETŐFI NÉPE « 5 NÉPMŰVÉSZEKET KERESTEM, A HELIKON EGYÜTTESSEL IS TALÁLKOZTAM „Majdnem úgy beszéltek, mint mi” Az árpádvárosi iskola előtt ballagva gyakran élvezem az épületből kiszűrődő versenyzajt, labdák puffanását, gólörömet, futók ritmikus dobogását. A gyönyörű tornaterem a test nevelésének egyik kecske­méti szentélye, ifjú sportolók kedvelt találkozóhelye. Noha gyermekkoromtól ismerem az ép testben ép lélek alapigazsá­got, nem gondoltam, hogy a kulturális nevelésben is többet tesznek a tanrendben előírtaknál. Meglepődve értesültem a me­gyei tanács közművelődési cso­portvezetőjétől: a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolába is el­látogatnak az Egy'házaskozárról meghívott népművészek. No, ezt megnézem, gondoltam. Irodalomnépszerüsités ,,ekhós szekéren” Az iskolában régi ismerőssel, Békeffi Sarolta énekessel talál­koztam. Az örvendezés után gyorsan kiderült: nem egyedül jött Bu­dapestről. Az általa szervezett Helikon együttes szerepel az is­kolában. Ügynevezett rendha­gyó magyarórára hívták meg őiket. Érdeklődéssel hallgattam az immár kilencéves együttes rövid történetét. Megtudtam: az országos Ady-vetélkedő hozta össze Létay Klára vers- és pró­zamondót, Mosóczi Miklós gitár- és Vági László, Galánthay Sza­bolcs fuvolaművészt és Békeffi Saroltát. Zenés irodalmi össze­állításokkal járják az országot, elsősorban a tanintézeteket. Az Egyesült Államokban több ezer magyar származású iroda­lomkedvelő tapsolt az óhazát föl­idéző műsoraiknak. „Ritka szép élménynek” minősítette föl­lépésüket a California! Magyar- ország. Még büszkébbek vidéki laptársaink elismerő kritikáira. A Fejér Megyéi Hírlap munka­társa — például — így lelkese­dett: „A csillogó gyermeksze­mek, a ragyogó arcok, a bele- éneklések, a rátalálások, a mű­vészek és a gyerekek között ki­alakult remek kontaktus ünne­pi örömforrás volt.” Kiskőrösi, kiskunfélegyházi, keceli közép- és általános isko­lások tanúsíthatják, hogy milyen közel tudják hozni a mai fiaita­lokhoz Csokonai Vitéz Mihályt, Mikszáth Kálmánt, Arany. Já­nost, a nyugatosokat, Petőfit, % T % $ r* fc'jk f tí • Gyurka Mihályné. napjaink kiváló költőit, a régi zenét, a vidám és szomorú nép­dalokat. Kecskeméten most óvo­dások is élvezték az életkoruk­nak megfelelően válogatott iro­dalmi és zenei alkotásokat. Magyarságismereti óra Közben megérkezett Gyurka Mihályné és Petris Istvánná. Sokszor megörvendeztették a népművészet kecskeméti híve­it szép dalaikkal, táncaikkal. A népzenei találkozókon kiala­kult kapcsolatot erősítik, gaz­dagítják az iskolai rendhagyó énekórák. Énekórák? Az is, meg ma­gyarságismeret is, meg hazafias nevelés is, meg népművészet- kedveltetés is az ilyen találko­zó. Mitagadás, a legtöbb városi gyerek számára — jobb esetben — tananyaggá szürkült az éle- tes folklór. Túlbecsülhetetlen az áiipádvárosi iskolához hasonló együttlétek jelentősége. Javaslatomra Trajer Teréz közművelődési tanár megkért néhány alsós és felsős diákot élményeik leírására. ,,Akkor már... őszinte csodálattal” „Nékem az tetszett, hogy tán­coltak. Népdalokat énekeltek és meséltek nekünk. Bulgáriából jöttek.” (Fehér Ildikó.) Több na­gyobb diák közös, feltehetően „egyeztetett” művéből: „Szer­dán iskolánkba látogatott két erdélyi származású néni, akik régi moldovai énekeket, balla­dákat, meséket adtak elő. Mikor a két csángó népviseletbe öltö­zött néni belépett a terembe, akaratlanul is elmosolyodtunk öltözékükön. Később elmesélték, hogy hogyan készül a ruhájuk. Akkor már őszinte csodálattal néztük a hímzett ruhadarabokat. A két néni nagyon kedves volt, elmesélték az idegen szavak je­lentését. Az előadás közös tánc­cal ért véget.” A kis Lintner Ildikó szerint: „Majdnem úgy beszéltek, mint mi. Nem magyarul beszéltek. Romániából jöttek. Maguk szőt­ték ruhájukat.” A másodikos Schieter Mária úgy vélte, hogy „román nénik mondtak meséket, balladákat. Nem városban, hanem tanyán élnék, látszott a beszédükön és a ruhájukon”. Közművelés árpádvárosi módra Messzemenően egyetértek az egyik árpádvárosi nagy^iák írásba foglalt üzenetével, javas­latával. „Gyerekek, ti is hívjátok meg iskolátokba a két népművészt. A II. Rákóczi Ferenc Általános. Iskola titkárságán kérhetitek el címüket.” • • • Távozásomkor örömmel fedez­tem föl a sportcsarnokáról híres árpádvárosi iskola tágas emele­ti folyosóin a kiskunmajsai Paizs Éva kiállítását. Heltai Nándor BÓDY IRÉN A MŰCSARNOKBAN . -«vV á w 1* A" ? %}& >o >< x. -.v <' | ? Kék motívumok Bódy Inén a 68-as magyar .Jkezdeft” előtt jóval felfedez magának egy technikát:: a kékfestést. Le­telepszik Hús­vét Lajos veszprémi kék- festőmester mellé és meg­tanulja tőle a szakmát. Elő­ször ugyanúgy méterárut ké­szít, mint a kókí es tömés terek ál­talában. Aztán kezd csak el ját­szani a dúccal: egy-egy letisztult, geometrikussá egyszerűsödött mo­tívummal létrehozza azt, amiből a motívum eredt. Ökörfarkkórót ábrázol kékfestő-falikárpditon ap­ró, szabályos, sőt azonos virágok segítségével. Ahogyan régen a kötények szé­lére 'bordűrt nyomtak, úgy alakult ki Bódy képeinek kerete. Azután felfedezte, hogy ezek az apróbb- nagyabb geometrikus mániák raszterként tudnak viselkedni, ezért bármii előadható segítségük­kel. De nem engedett a csábítás­nak, megmaradt a naiv művészet motívumvilágánál: huszárt épített fel különféle dúcokból, s az első emberpár alakját: Évát szívalakú szájacskával, a kígyót sonmiintá- foál. És a Paradicsom teljes állat­seregletét, növényvilágát. Szarvast, almafán fészket rakó A magyar textilművészek — és a textilművészet — múltját ku­tatva többnyire 1968-ig nyúlunk vissza, amikor egy friss szellemű gárda „teljes fegyverzetben” elő­ször mutatkozott be az Emst Mú­zeumban. A huszadik század egyetemes textilművészetében azonban már előbb kirajzolódnak bizonyos vo­nások, amelyekre így utólag érde­mes odafigyelni, ugyanis Bódy Irén művészete ezekhez kötődik anélkül, hogy bármelyikhez egy­általán hasonlítana. Franciaország, mint a hajdani textilműviészeti alkotások felleg­vára, a húszas években kezd go­belinekkel megjelenni a kiállító­termekben. Jean Lurcat újít e hajdani, csatajeleneteket, vagy ■kastélyokat ábrázoló kárpitokon, de a technikát átveszi. Az Egye­sült Államok művészed — ők in­kább a II. vi­lágháború után — a régi in­dián techni­kákkal vagy a hajdani be­vándorlók megmentett darabjainak újrafogal­mazásával — a dél-ameri­kaiak pedig a perui, inka textilművé­szet hagyomá­nyaival foglal­koznak. madarat, pávát, foagodyt. fák lombjában, virágok közt. Kék fadikártpdtjiai teljesítették ki, érlelték művészetté ezt a régi mesterségeit. Amikor már a motívumról mindent tudott, új színekkel, új anyagokkal kezdett kísérletezni, ítgy született a feketén vörös, a kéken zöld sorozata, a selymen nyomott sötét mintái, a pozitív— negatíu egymásnak felelgető, mai lakásainkba ülő motívum világ. A bársony még külön mély, meleg fényt ad a fadúcok 'mintázatá­nak. T. A. Z'A'P ) — Vannak esetek, \ V amikor egy kis szub­jektivitás kötelező! — mondta mély meggyőződéssel a bíró, és fellapozta a törvénykönyvet. Nem azért, mintha régen nem tudta volna, hogy ennek a mi­nősítésnek mennyi a törvényi minimuma, de lapozgatás köz­ben alkalma volt arra, hogy el­mondja: a döntéssel a magam részéről tökéletesen egyetértek. A gépírónő hárompéldányos papírt tett a gépbe, s a bíró le- diktálta a ,)kisítéletet". — Köszönöm a közreműkö­dést! Jó éjszakát. Reggel nyolc­kor találkozunk az itélethirde. tésnél, a tárgyalóteremben — és a bíró kezet nyújtott két társá­nak, akik néhány perc múlva elhagyták az épületet. • Másnap reggel, amikor a bör­tönből fölvezették, Sárosi Péter a tárgyalóterem előtti folyosón meglátta menyasszonyát, Kere­kes Rózsit. A lány önkéntelenül elébe sietett, s bár nem tudta szabad-e szót váltani vőlegé­nyével, odament, megfogta ösz- szebilincselt kezét, és halkan odasúgta neki: — Megvárlak. Ne félj, meg­várlak! A fegyőr nem szólt semmit, ■nem küldte el fl lányt, úgy tett, mintha nem is venné észre, de azért mégis motyogott valami olyasmit, hogy tessék hagyni, majd később. Sárosinak hevesen dobogott a szíve, örült a találkozásnak, s rettegett a belső hangtól, ami ébredése óta ott vibrált benne: mégis felhúznak! A leghosszabb börtön... Az ügyész, az ügyvéd már a helyén volt. A következő pilla­HONISMERET — HELYTÖRTÉNET NEMZETISÉGEINK MÚLTJÁBÓL Nyelv és iskola Egyik tanulmányában ,1. Tóth Zoltán figyelmeztet rá, hogy a népváltás legtöbbször nyelvvál­tásban, s a vallás megváltozta­tásában tükröződik. Székfű Gyu­la viszont azt írja, hogy „A ma­gyarok államában mindig lak­tak nem magyar népek is. Ma­gyarország ennyiben sohasem volt egynyelvű ország; az egy­nyelvű ország az ezeréves múlt­ról való lemondást jelentené.” Nos, e két megnyilatkozás nem mond ellent egymásnak. Ha­zánkba a századok folyamán be­költözött népek soknyelvű or­szággá tették honunkat. S ami­lyen mértékben időközben bekö­vetkezett a beolvadás a magyar néptestbe, olyan mértékben halt el a betelepültek egykor virág­zó, saját nyelve. S olykor át­alakult a vallásuk is. A nemze­tiségi politika irányítói, befolyá­soló! közül legtöbbször sokan nem értették meg — vagy rosz- szul értelmezték — a más né­pek anyanyelvükhöz Való jo­gát. Kevesen voltak olyanok a 19. században, mint Mocsáry La­jos, aki egyik könyvében így foglalt állást ebben a kérdésben: „Hogy szabadon tanulhassa s művelhesse nyelvét mindenki, ez minden nemzetiségi követelé­seknek alfája.” A hazánkba folyamatosan be­költözött németek, délszlávok, szlovákok, oláhok és mások igyekeztek megőrizni saját nyel­vüket, akár a legnehezebb idők­ben is. I. Tóth Zoltán írta a már említett tanulmányában, hogy „valamely nép fennmara­dásának záloga nem az uralko­dó osztályban rejlik, mely vál­tozékony, disszimilációra hajla­mos, hanem a dolgozó tömegek­ben, a népben, mely nem vetkő­zik ki sajátos etnikai jellegé­ből, hanem megőrzi azt.” Egész történelmünk bizonyítja: nemze­tiségeink mindenkori urai, há­tat fordítva saját népüknek- nyelvüknek, érdekeik szerint si­ettek asszimilálódni, elsősorban a magyar urak méltó társaivá lenni. Érdekénél és életberende­zésénél fogva a városi polgár­ság is előbb olvadt be, mint a parasztság. Az archaikus élet­módú, szokású, a városoktól tá­voli, apró települések épp ezért ma is gyakran őrzik nemzetisé­gi jellegzetességeiket, így sajá­tos nyelvüket is. Pedig igaz az is, amit Jászi Oszkár ír: „A nemzetiségi néptömegek a körü­löttük levő fejlettebb kultúrá­hoz csak anyanyelvűk útján kap- csolódhatruik." Mint ahogyan a szerzőnek igaza van abban is, hogy az idegen anyanyelvet be­szélők leginkább ott sajátítják el előbb a miagyar nyelvet, ahol a magyarság tömegében ők ki­csiny szigetet képeznek. (Bár csodával határos módon őrizte sokáig egy-egy ilyen aprócska „s-zigét” népe az új hazába be­hozott anyanyelvét.) Sietünk leszögezni azt az elég­gé köztudott tényt, hogy haziai nemzetiségeink közül úgyszól­ván senki nem az anyaországá­nak az irodalmi nyelvét beszéli. Ez a németekre épp úgy vonat­kozik, minit a szlovákokra és a délszlávokra. Cholnoky Jenő Föld és élete című művének ha­todik kötetében olvashatjuk ez­zel kapcsolatban: ....... minden f aluba egész sereg német falu­ból való, mindenféle nyelvjárás­ban beszélő népség került ösz- sze.” Ha a fogalmazás bántó is („népség”), igaz tartalmat takar. Íme, néhány magyarországi' né­met dialektus: krikeháj, hienz, habán, gründner, sváb, tirolisi, szepességi. És ezeken kívül is­meretes még a rajnai, frank, el­zászi, grostvogeli nyelvjárás, összesen tehát tucatnyi, csupán hazánk területéről. (Hát még a többi, amit a kisebb, szélesebb körben nem megismert csopor­tok — esetleg csak egészen kis közösségek, családok — hoztak magukkal a sok tucat német ál­lamból.) Hiszen csupán a ma­gyarországi szászok három kü­lönböző tájiszólást használtak: a szebenit, a brassóit és a beszter­ceit. S még ma is használatos a Pécs környéki Nagyárpádon az úgynevezett alemanu nyelvjárás. Ugyanakkor nem árt eloszlatni azt a téves felfogást, mintha a szászok, a gótok, kienzek (ezt Sopron környékén beszélik ma is), a frankok pedig a kVádok leszármazottai lennének. Itt térünk ki arra a kérdés­re, ami köztudott: hazai német­jeinknek országosan elterjedt elnevezése — így Bács-Kiskun- ban is — a sváb. Kevesen tud­ják, még ma is, hogy az igazi svábok (a németországi Sváb- földről elszármazottak) milyen kevesen vannak. A mi megyénk­ben csupán a hajósiak mondha­tók sváboknak. (Császártöltésen brandenburgi, Csávolyon frank- bajor, Hárfán hessenpfalz^nyelv­járást beszélnek.) * u*g g Ugyanilyen változatos képet mutat a szlovákok nyelve is. íme néhány példa: hornyákok, nyitraiak, szotákok, trpkákok, krehácsok. (Bács-Kiskun három szlovák helységében eddig még nem derítették ki tudomásunk szerint a dialektusok jellemzőit és határait.) A délszlávok nyelvileg még szétszórtabbak. A bunyevác éppúgy távolesik az irodalmi szerbhorváttól (horvát-szerb- től), mint akár a rác vagy a so­káé. Sokszor ahány falu, város, szinte annyi nyelvjárás. Legtöbb esetben keverednek a magyar és német szavaikkal. Általános gyakorlat volt min­dig a nemzetiségeinknél — ma is az —, hogy családi körben, egymás közt, a minden mástól alaposan eltérő, helyi dialektus­ban beszéltek, de hivatalos he­lyeken a magyart használták. Harta krónikása, Schmel Péter is az eltérést és a keveredést * hangsúlyozza, amikor így ír a kérdésről: „A családban egymás között azt a sajátos német nyel­vet hapzrtétUák, amely a francia és a szlovák hatások nyomán, npmeguszer elüt a hazai német ajkú lakfítsmg sokrétű nyelvé­től.” Ugyancsak a hartai néme­tekről kis módosítással Fél Edit azt állítja, hogy egymás közt ugyan a nyelvjárás a divat, de ha a pappal vagy bármely ide­gennel beszélnek, áttérnek az irodalmi nyelvre. Egyébként az iskolai oktatá­son kívül is történtek próbál­kozások a nemzetiségi nyelvek megőrzésére és erősítésére. A kecskeméti levéltárban, az 1861. évi garai községi képviselőtestü­leti napló első oldalára nagy­betűkkel ezt írták: „Hivatal­könyv”. Nos, ugyanez ott áll szerbhorvát nyelven is: „Ure- ‘dovna knjiga”. Sőt, ott olvasha­tó a némei „Umtsbuch” is, ám ez még nem elég: közvetlenül alatta (cirill betűkkel) ez is fel van tüntetve oroszul: „Zvanics- na- knyiga”. Az első években az üléseken készült jegyzőkönyve­ket több nyelven vezették, de magyarul nem, 1866-ig. Majd néhány év múlva kizárólag magyarul, az akkori erősödő ma­gyarosító törekvéseknek megfe­lelően. Más hasonló példa is akad. 1886-ban elkészült a csá- volyi, úgynevezett „községi sza­bályrendelet”. Ennek a nyolca­dik paragrafusa kimondja: „A tanácskozásain mindenki anya­nyelvén vehet részt." Ám hozzá­teszik a megszigorítást is: „A gyűlésekről felveendő jegyző­könyvek magyar nyelven szer- kesztendők.” Ez utóbbi azért is érdemel említést, mivel ebben az időben Csávoly szinte teljes egé­szében nemzetiségi falu volt; fa­lai között akkor még számotte­vően nem éltek magyarok. Hogy az ilyen összetételű helységben ■WWWWyWWpetlett az embereknek ismerniük egymás nyelvét — s bfögy <ez> ifigyois volt —, egy ap­róság árulkodik: 1900-ban a ga­rai képviselőtestület szervezett egy munkásközvetítő állást. Tu- bity Mihály személyében meg is találták a megfelelő embert, aki -«•„a magyar nyelven kívül a köz­ségben dívó nyelveket is bírja.” A példákat, amelyek a nem­zetiségi lakosságnak azt a törek­vését bizonyítanák, hogy meg­őrizze nyelvét, folytathatnánk. Előfordult több esetben (levél­tári adatok mutatják), hogy ak­kor, amikor már régóta kötele­zően magyarul vezették á jegy­zőkönyveket a gyűléseken, a né­metül elhangzott ünnepi szónok­latok szövegét német nyelven vezették be a könyvbe stb. Varga Mihály natban kinyílt a címer alatti ajtó, s megjelent a büntetőta­nács is. A bírón ugyanaz a vi­lágosbarna öltöny és a zöld nyakkendő. Arca kiegyensúlyo­zott, nyugodt. A fegyőr már le­vette a vádlottról a bilincset, és Sárosi sápadtan állt a bíróság előtt. Sápadtsága azonban ket­tős összetételű volt: á félelem, a rettegés, valamint a börtön­ben töltött hónapok halványí­tották el a megviselt arcot. A bíró nem ült le, állva ma­radtak a népi ülnökök is. Min­denki állt a teremben, csak a gépírónő ütí, amikor megkez­dődött az ítélethirdetés. — A Népköztársaság nevében kihirdetem a bíróság ítéletét — kezdte a bíró, és a kellemes, férfias hang betöltötte a termet. — A bíróság Sárosi Pétert bűnösnek mondja ki erős felin­dulásban elkövetett emberölés bűntettében, $ ezért őt kétévi szabadságvesztésre ítéli. A sza­badságvesztést börtönben kell végrehajtani. Az előzetes le­tartóztatásban töltött időt a bi- lóság a szabadságvesztésbe be­számítani rendeli. Kimondja to­vábbá, hogy a vádlott a szabad­ságvesztés kétharmadának le­töltése után feltételesen szabad­lábra helyezhető. A bűnjelként lefoglalt tárgyakat a bíróság megsemmisíteni, illetve az áldo­zat hozzátartozóinak kiadni ren­deli. Ráférek az ítélet indoklá­sára. A jelenlevők leülhetnek, a vádlott állva marad. Sárosi Pétear állt a bíróság előtt, és remegett a térde. Nem hitte, nem tudta, és nem merte elhinni, hogy valóban csak két évet kapott. Ez lenne a leg­hosszabb börtön? Nem, ez nem a leghosszabb, neki mégis na­gyon hosszú. Körültekintett a teremben, de csak homályosan látta az embereket — a köny- nyektől, amelyek elárasztották a szemét anélkül, hogy észre­vette volna. Már nem félt. Vagy ha igen, éppen attól, hogy ez is olyan álom, mint amikor Kató­val álmodott a börtönben, s utána felébredt. Nem a bíróra figyelt, befelé hallgatott, ahol az emlékek úgy kavarogtak benne, mint álmában a gomoly. gó tűz: melegítette, de riasztot­ta is. A tárgyalás nem tartott so­káig. Sárosi arra eszmélt föl, hogy a bíró elhallgatott, s már másodszor kérdeznek tőle vala­mit. Ekkor odaszaladt hozzá az ügyvéd, és a fülébe súgott né­hány szót, erre ő félhangosan mondta: — Igen! Még az ügyész is mondott va­lamit, beszélt az ügyvéd, azután a nagymellű gépírólány nézett rá, s most először mosolygott a kicsi emberre. De Sárosi ezt alig fogta fel, már csak a cel­lában tudatosult benne ez a mosoly. Ült a priccsen s ott ébredt rá mindarra, ami a tárgyalóterem­ben történt. Akkor kezdett érez­ni megkönnyebbülést. Aludni kívánt, mert belső fáradtságát az átvergődött éjszakák már kínzóvá tették. így ülve egy pil­lanatra lecsukta a szemét — és elaludt. A bíró is egyedül volt a szo­bájában. Arcát a tenyerébe te­mette, töprengett, gondolkozott. Kint ragyogott az október végi, eszi nap, mintha a tegnapi nyál­kás, ködös idő nem is egy nap­ja, de legalább egy éve lett volna. Mindez azonban most nem érdekelte. Ügy érc- , két ember lakik benne: egyé: fe­jében, a másik a mell!: ■ ■ - ban. Először fordult elő vei1 hogy egy ítéletet jogilag helyű., m!., megalapozottnak tartott, mégsem értett vele egyet. • Fölvette a kabátját, kívülről ráfordította a kulcsot az ajtóra és elindult a városba. Elhatá­rozta, hogy valahol megiszik egy pohár konyakot. Pedig világéletében utálta az al­koholt. (Vége) •) Huszár (részlet)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom