Petőfi Népe, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Miért van az ember? Beszélgetés Ágh Istvánnal A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács művelődésügyi osztálya nemrégiben jelentetett meg egy verseskötetet Az ének megmarad címmel, mely — az irodalmi köztudatban — a Hetek eine?* vezésű költői szabadcsapat tagjainak verseit tartalmazza. Közéjük tartozik Ágh István is, akivel a Hetekről, illetve szerteágazó írói, költői munkájáról beszélgetek. — Ai ének megmarad szerkesztője és utószóírója, 7A- monyi Zoltán, felteszi a kérdést a Hetek csoportjával kapcsolatban, hogy ez egy robotkép, amit néhány kritikus talált ki, vagy pedig valódi csoportosulás a hatvanas évek végéről? —■ Bármelyik csoportosulásra rá lehet ragasztani mindenféle jelzőt, de ez végül is nem robot- kép, hanem az akkori irodalom valóságos állapotát tükrözi, mert az idő összehozott • bennünket. Egymás után jelentek meg a köteteink, és éppúgy összeállhat- tunk volna, mint ahogy összecsoportosítottak bennünket, mert azonos emberi gondolkodás, helyzet, ragaszkodás kötött össze bennünket. — Hogyan kerültél bele ebbe a csoportba? — Bella Istvánnal az Eötvös kollégiumban egy szobában laktam, hatvanegyben megismerkedtem Buda Ferenccel, aki akkor budai lakos volt, mint én, és eljártunk egymáshoz Ratkó Józseffel a bátyám, Nagy László révén, Kalász Lászlóval és Raí- fai Saroltával már a csoportosulásunk hozott össze, Sterfőző Simonnal pedig az Üj Írásban ismerkedtem meg. Tehát nagyjából egy kész baráti társaságból könnyű volt kialakítani a Heteknek nevezett csoportot. De nekem az volt a véleményem, hogy nem heten vagyunk, hanem többen. Például Kiss Annát is közénk lehetett volna sorolni és a korábban létrejövő Kilencek elnevezésű költöcsoportosulás néhány tagját is. Születésünk dátuma között némely esetben nincsenek nagy eltérések, az irodalmi életben különben is összemosódnak a csoportosulások. — A miskolci Napjaink című folyóiratban való rendszeres megjelenésetek terelt benneteket abban az időben egy irodalmi karámba. — Kabdebó Lóránt volt akkor a Napjaink szerkesztője és kritikusa, s ő megérezte, hogy bennünket, ezt a kis rajt együtt lehet kiröppenteni. De a lényegesebb talán mégiscsak az volt, hogy a Magvetőnél azonos időben jelentünk meg. Ezekről a verseskötetekről Kabdebó egy összefoglaló cikket írt, és ezzel csoportosított bennünket Hetekké. — Vajon miért nem kovácsoló- dott igazi csapattá a Hetek, mint a Kilencek elnevezéssel illetett másik raj, amely már két alkalommal adott ki gyűjteményes kötetet, ti pedig csak most, 1985- ben jelentkeztek először? — Mert mi nem szerveztük meg magunkat, bennünk van összetartás, de nincs szervezőerő. Egyébként sem tudtunk volna műhellyé kovácsolódni, mert mindegyikünk' máshol lakott, és ez nagyon is meghatározó volt. Az egyikünk tanyán tanított, a másikunk járási könyvtárat vezetett, nem tudtunk egymással beszélgetni, bár a közös gondolkodásunkat .ez nem befolyásolta. S ha szellemileg közösen is gondolkodnak Magyarországon írók, költők, a letelepedésük színhelye alapvetően befolyásolja együvé tartozásukat. Ha csak nincs köztük egy Kazinczy Ferenc természetű, aki hatezer levelet ír. Mi egymással sem levelezünk, de azt hittük abban az időben, és úgy is tetszett, hogy vidéken valaki éppen úgy költő lehet, mint Pesten. Valami bizonyosságot is láttunk ebben, hiszen mindegyikünk megkapta a második vagy harmadik kötetére a József At- tila-díjat. Valójában azonban nem tudtunk úgy szerveződni, ahogy ez nálunk szokás, ha már összekapcsolnak egy csoportosulást. A mienk nem a szokásos módon jött létre, csoportnak neveztek ugyan bennünket, de a vidékiség megakadályozta, hogy minden értelemben azzá legyünk. Vidéken kevesebb a szellemi inger, önmagából kell táplálkoznia az embernek, pedig van egy életkor, amikor nélkülözhetetlen az együttlét. A másik egy- egy gondolata olyan eszmét indíthat meg bennem, amit csak az adhat. — Mondhatjuk úgy is, vidéken hiányzik a szellemi tűzkő? — Így igaz, de azt vallom, nem azért van az ember, hogy az irodalmi közélet zenéjére táncoljon, hanem hogy minden körülmények között, bárhol megteremtse azt, amit akar. — Több műfajban dolgozol: költőként, mese- és szociográfiai Íróként ismerünk. Például nemrégen jelent meg Felekirály című meseregényed, azelőtt meg a Dani uraságnak című szociográfiád. József Attila azt irta: „Az én vezérem bensőmből vezérel”. Mi ez a te „benső vezérlésed” a munkában, tudniillik a műfaj megválasztásában? — Elsősorban ragaszkodás az emberiességhez, az európaisághoz, a magyarságomhoz. Mint irodalmár, felelős vagyok, értük mindent meg kell tennem, hogy ezt kifejezzem. S hogy több ágú- an teszem, azért van, mert nem akarom elfojtani magamban azokat az általam elképzelt lehetőségeket, amelyekkel ezt a célt elérhetem. Ami éppen abba a műfajba beleillik, azt csinálom, tehát többet érzek magamban, mint ami a versekben kifejezhető. /l versírást eléggé szublimált állapotnak tartom, és ebben az állapotban nem lehet mindent kifejezni. Ezért írok prózát. De én a prózáimban nem történeteket koholok, hanem emberek állapotrajzainak a sorát illesztem egymás mellé. Kritikát, jobban mondva elemzést pedig azért, hogy a magam és az olvasók számára értelmezzem a költőt, az írót, a festőt. Műfordítóként azokat a költőket tolmácsolom anyanyelvemen, akiket szeretek. S általában csak azokat fordítom. A szociográfiai jellegű munkákban egyrészt azoknak az embereknek a sorsa foglalkoztat, akikről írok, másrészt én szeretek abban a közegben létezni, ami a prózaíráshoz szükséges, vagyis közelebb a valósághoz, hiszen a vers, ahogy mondtam, szublimál- tabb forma. A meseírásnak közvetlen oka talán az, hogy gyermekeim vannak, és szeretem a vígkedélyűséget. Bár a mesékben is komolyan gondolkodom, de olyan szürreális síkba siklik át a mondanivalóm, hogy abból mese lesz. Tulajdonképpen én nem mesék ú írok gyerekeknek, ha- nek egy szürreális, valószínűtlen valószerűséget írok meg. Györffy László Holnap nyílik Császártöltésen Kiss István szobrászművész kiállítása .•Szobrászatét tárgyilagos és humánus magatartás jellemzi; műveinek tárgyát és tartalmát a valóságból nyert közvetlen élményei határozzák meg. Szobrászi stílusát az expresszív realizmus fogalmával határozhatjuk meg. Kisplasztikáiban környezetének intim témáit dolgozza fel jel'kép- teremtő célzattal, köztéri szobraiban politikai nézeteinek és világképének mozgósító erejű megval- lására tör. Ismert emlékműszob- rász, a politikai emlékszobát' és a pnrtréemlékímű .kivételes képességű művelője” — olvashatjuK egyebek mellett Kiss István Kossuth-, Munkácsy- és SZOT-díjas, Kiyáló Művészről a Művész-életrajzok című kötet kibővített kiadásában, amely nemrég jelent meg a kontárs magyar képzőművészek jobb megismerését szolgálva. Kiállításai, köztéri alkotásai révén közismert szobrászművész Kiss István Bács-Kiislkumban is. Holnap délelőtt fél 11-kor, a csá- szártültési Erkel Ferenc Művelődési Házban mutatkozik ,be kisplasztikáival. Romány Pál, a megyei pártbizottság első titkára nyitja meg a kiállítást, mely március 14-,ig látogatható. (A mellékelt reprodukció a neves szobrász korábbi .tárlatán készült.) PETRf CSATHÓ FERENC: Cs. K. T. Taorminában fú a szél Jajce világló lámpafényben Ám a cédrus egyre magányosabban indul zarándokúira el utánad s csak nézi már zarándokútját ecset paletta patikuslegény /17 \ Ennek a többfordulós \ 1 ' tárgyalásnak az anyagát a bíró alaposan áttanulmányozta, s tudta, hogy a per hi. vatalosan munkabér megfizetése iránt indított perként futott, kezdetben simán és gördülékenyen. Tanúkat hallgattak ,meg, akik elmondták, hogy Sárosi Péter valóban ott dolgozott Kővárinál. Pontosan úgy mondták, ahogyan itt a vádlott vallotta. Maga Kővári sem tagadta, hogy Sárosit még 1944-ben vette magához, mint kóborló, árva gyereket. Azt állította viszont, hogy úgy nevelte, gondozta, mintha a saját fia lett volna. Erre azonban bőségesen rácáfoltak a tanúk, de maga Sárosi Péter is. A bíróság szakértőt kért fel annak megállapítására, hogy a húsz év alatt milyen értékű munkát végzett Sárosi Péter Kővárinál. A szakértő hosszú oldalakra kiterjedő, tételes számítást terjesztett a bíróság elé, amelyben az első évekre napi IS. azután 18, majd 20 és 25 forintot állapított mpq annak megfelelően, ahogyan nőtt, erősödött Péter, s egyre több, hasznosabb és nehezebb munkát végezhetett. Végül is a számítások alapján 120 ezer 214 forint végösszeg jött ki. Csakhogy a szakértő tovább számolt, s ebből az összegből levonta az ellátás, ruházkodás, fűtés, világítás, mosás általa feltételezett kiadásait, illetve költségeit, s hozzátette a néhány tanú és Kővári által megerősített azon összegeket, amelyeket a gazda alkalmanként Sárosinak, mint zsebpénzt adott. A húsz esztendei munka ellenértékéként végül is 8315 forint maradt. Ennek megfizetésére kötelezte a bíróság Kővári Imrét, aki felháborodottan jelentett be fellebbezést, az egész ítéletet alaptalannak tartotta. Ügy érvelt, hogy túlságosan magas a napi 15 forintos munkabér, és az elsőfokú bíróságnak el kellett volna utasítani a keresetet, mert 6 semmivel sem tartozik. Ami munkát Sárosi végzett nála, az kiegyenlítődik a lakással, élelemmel, ruházkodással, a teljes ellátással. Azt sem a bíróság, sem pedig az ügyvéd nem vette észre, hogy a szakértő csupán havi 26 mun. kanapot számított, pedig mindenki tudta — el is mondták a tanúk —, hogy Sárosi Péter mindennap dolgozott. Maga Kővári sorolta, hogy általában 2—4 tehene, 25—30 disznaja, két lova volt. és számtalan baromfit tartott. Ezzel pedig naponta volt munkája Sárosi Péternek. Ezzel a sajátos számítással Sárosinak legkevesebb nyolcszáz napja, vagyis több mint két éve teljesen elveszett. A bíróság ítélete, amelyben a 8315 forint megfizetésére kötelezte Kővári Imrét, mégis jogerőre emelkedett, de Kővári nem volt hajlandó fizetni. — Azt mondta, hogy megnyerték a pénzt — mondta elgondolkozva a bíró, s hozzátette: —, de nem a pénzt, hanem csak a pert nyerték meg. Volt gazdája viszont nem fizetett. — Nem fizetett. Kötelezte a bíróság, hogy fizesse meg a nyolcezer forintot, de én abból soha egy fillért sem kaptam. Ügy intézte. hogy ne lehessen rajta megvenni a pénzt. Pedig az ügyvéd úr biztatott és váltig azt állította, hogy meglesz a pénz, amit a bíróság nekem kiutalt, még ha a föld alól is, de meglesz. !Hát nem lett meg. Akkor mentünk a végrehajtókhoz, de az sem segített. Kővári biztosan előre sej- ■tette, hogy fizetnie kell, mert mire a végrehajtók megjelentek a tanyájában, semmije sem volt. Még a tanya is másnak a nevén szerepelt. Mindent úgy intézett, hogy az ő nevén ne maradjon semmi. Így aztán kisemmizve maradtam. — Az ügyvéd úr még belevitt valamilyen perbe, hogy valamit támadjunk meg. Meg is támadtuk, de elvesztettük, és engem büntettek meg ötszáz forintra, amiért megrágalmaztam a volt gazdámat — sorolta Sárosi, s amikor hirtelen elhallgatott, akkor vette észre, milyen hangosan, szinte kiabálva mondta el az utolsó szavakat. Most bocsánatkérő ábrázolttal állt á bíróság előtt, s egyúttal úgy, mint aki nem tud, de nem is akar többet mondani erről. Tekintetét először hordta körül a teremben tegnap reggel óta. Ügy látta, egészen másként néznek rá, nem kerülik a tekintetét, mint akkor, amikor tegnap először lépett a tárgyalóterembe. Ettől kissé megzavarodott, s hirtelen eszébe jutott, hogy miért is áll a bíróság előtt, hogyan került ide, ahol most nem a húsz évi munkáról, nem annak a béréről kell számot adni, hanem egészen másról. (Folytatjuk.) MEGJELENT TÓTH ISTVÁN FOTÓALBUMA Rangos életműkötet % A Balázs Béla-díjas fotóművész 192 fekete-fehér felvételt tartalmazó kötete megerősíti a Cegléden és Kecskeméten egyaránt otthonos Tóth István munkásságáról kialakult elismerő véleményeket. Már az 1954-ben készült Forgás közben is érzékelteti egyszerre ösztönös és tudatos szándéka*: tartalmat a pillanatnak! A rögzítés tized-, század másod perce minél többet mondjon a valamiért fontosnak, jellemzőnek tartott témáról, lett-légyen ember, táj, növényzet. A jó dokumentumfilmesek módszerét alkalmazza műalkotásai megkomponálásakor. Beleéli magát az adott személy életébe, az adott helyzetbe, és így találja meg a legjellemzőbb pillanatot. Az említett, kötetnyitó képben „benne van” a nekiindulás bátorsága és a pörgés lendületének kiszolgáltatott gyerektest tehetetlensége. A kicsit természetellenes testtartás különösségét a fények, az árnyak váltakozása is hangsúlyozza. A 88 fotót összefogó Kortársak részben sorsok sűrűsödnek a fényérzékeny lapokon. Egyszerre idéznek múltat, jelenít, sejtetnek jövőt, mintha többrétegűek lennének. Föltárják a portrék sorsjegyeit, a választott művész egyéniségét, esetenként küzdelmeit. A italán viszonylag korai Benedek Péter (a határban) már-már megrendezettnek, derűsnek tűnik. (Mintha modellt állna bárányfelhős ég alatt.) A feltehetően, későbbi, szobában készült Benedek- portré már az életet megharcolt, okos, bölcs parasztember megjelenítése. Mi történt közben? Akkor is sejthetjük, ha csupán a második elkomoruló felvételről ránktekintő őstehetség szemeibe nézünk. Külön tanulmányt igényelne és érdemelne az o tudatosság, arnely- lyel Tóth István tárgyakkal jellemzi a bemutatott művészt. Szinte az antik világ pásztori békéjét sugárzó dús félatot halvány körvonalai, tünékeny foltjai mellől tekint modern világunkba Borsos Miklós agyombarázdálit, fegyelmezett értelmiségiarca. Kurucz D. .István időtlen nyugalommal ül a búbos előtt, míg Czőbel Bélát szinte körbefonja a műterem. Magabiztossága, mesteri .technikája lehetővé .teszi számára a „hatáskeltés” mellőzését. Noha, mint erről már szóltam, nem bízza magát a véletlenre, „elősegíti" a legtartalmasabb pillanatok kialakulását, csak egy-két felvételét halványítja a keresettség, a kl- módoltság. Az embernek az az érzése, hogy ezt vagy azt a felvételt csak úgy lehet megcsinálni, mint ahogy ezt vagy azt Tóth István elkészítette. Az egyszerűül Kemsey Jenő ség nagyszerűsége hódít újabb meg újabb híveket e kötet oldalain ás! Miért olyan felejthetetlen például a lapunkban is közölt Nehéz út volt ? Simaságokból és ráncokból formált férfifej néz szembe a világgal munkás tenyerek óvó, megtartó fészkéből. Egy ember a millióik közül. Egy magyar ember. Egy paraszt ember. Az arc, a kéz betölti az egész felületet. Ide kívánkozik a SZOT- és SZMT- díjas művész egyik méltatójának, Fábián Lászlónak a megállapítása: „A nehéz út volt parasztemberének barázdás arcán nemcsak életútja árkait fedezhetjük fel. de azét a látszólagos diadalmenetét is, ami Tóth István pályája.” Időrendben csoportosította Ablaka István szerkesztő a nyilván Tóth István közreműködésével válogatott képeket. Technikai, sitiláris szempontokból nehéz meghatározó fordulatokkal elválasztható szakaszokra bontani a három évtizedes, számtalan díjjal megtisztelt életművet. Az első. Pillanatképek című fejezet azonban .további csoportosítást kívánt volna. Nehezen illeszthető össze á Szolgálatban, a Találkozás, i. Pihenő, a Vasárnap, a Kóstoló című életkép — például — a külföldi felvételekkel, vagy az évszakok változásait, szépségeit ábrázoló műalkotásokkal (a Tél-so- rozatra gondolok .mindenekelőtt), vagy a móriczi faluképet idézőkkel,' fgaza van Xantus Gyulanakm az előszó írójának-, a Gyermekkorom emlékei ciklusban ,.olyan világ tárul elénk, amelyben a gyermekkor játékossága, a csodás világ jelenségei a felnőtt, érett művész élményével és ítéletével együtt, s a kettő nosztalgikus ötvözetével formálódnak meg. Az itt feltáruló lenyűgöző világ, főleg a tanyák és környezetük — mások számára talán kevéssé ismert — sajátos világa.” A csaknem 30-ives művet igényesen, szépen sokszorosította a Petőfi Nyomda. Csak elvétve találtam az eredetinél szürkébb (nem igazán fekete, nem olyan szürke) reprodukciót. A Tóth Sándor által tervezett kötet méltó Tóth István világhíréhez, életművéhez. Keltái Nándor ✓
