Petőfi Népe, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-25 / 21. szám

Kf:,>,ÄBAJAN> UTÄN Húszéves álom vált valóra Petőfi boldog napja „Nagy István végtelen bolyongásai után életének csupán az utolsó öt évében telepedett le Baján, ebben a magyar, szerb és német ajkúnknak egyaránt otthont nyújtó városban. Itt halt meg 1937. február 13-án, és műveinek java része is itt talált állandó otthonra ...” — írja a Művészet legutóbbi számában Bánszk.y Pál arról az alkotóról, akit életében nem rajongtak körül a bajaiak. Most, jó néhány évtized elteltével méltó helyre került a Nagy István-hagyaték, a gyönyö­rűen felújított Vojnich-kú- riában találtak otthonra ké­pei. Riportunkban azok kap­nak szót, akiknek szívügyük volt a képtár létrehozása. ' Fes ttii.sk óla helyin B. Mikii Ferenc festőművész: — Nagyon régi ügyről kérdez. Engedje meg. hogy visszapör­gessem az eseményeket. Nagy István végrendeletében meg­hagyta, hogy özvegye adjon át negyven képet a városnak. s azokat állandó kiállításon mu­tassák be. Akkor már Baján volt az Oltványi-féle anyag, s a múzeum képzőművészeti kollek­ciója lényegében e kél hagyaté­kot jelentette. Egy ideig — a há­ború előtt — láthattuk is az al­kotásokat. Tanársegéd volam a képzőművészeti főiskolán, ami­kor Rudnay Gyula megbízása alapján 1940-ban megszerveztem a bajai művésztelepet, örömmel jöttem a városba, mert idevaló­si vagyok. Nagybánya mintájára hoztuk létre a festőiskolát. A Rudnay irányította művésztelep akkori neve Népi Képzőművé­szek Szabadakiadémiája volt. s 1947-től 1952-ig vezette a nagy­hírű mester a Vojnich-kúriában levő alkotóközösséget. Miután megszűnt a művésztelep — mert Rudnay visszaköltözött Pestre —. sokáig bizonytalan volt az. épü­let sorsa, mindig más gazdája lett. A bajai képzőművészeti kör ma is létezik, a művelődési köz­pont adott otthönt nekünk. Visszatérve a képtár létesítésé­nek gondolatához: Solymár Ist­ván. a Magyar Nemzeti Galéria hajdani főigazgató-helyettese biztatott, próbáljam rábírni a várost, hogy nyissanak Nagy István—Rudnay Gyula képtárat, ő is segít, ad letétbe 40—40 al­kotást gyűjteményükből. Ám az. akkori városvezetés nem tudott a feladattal megbirkózni. Nem hinném, hogy nem akarták vol­na a hagyaték közkinccsé válá­sát, egyszerűen anyagiak miatt hiúsulhatott meg a terv. Álmom egy része már valóra vált, örü­lök' az új képtárnak, s hogy to­vábbra is a művészet szentély« marad a V<rjnk>h-kúria. Folytat­ni kell tovább a képek meg mentését... Értékes kollekció Kőhegyi Mihály, a Tiirr István Múzeum tudományos fömunka- tár&a: — Múzeumunk fiatal, a két \ ü ágháború között alapították. Szorgalmas gyűjtőink voltak, Mislcolczy Ferenc, Bárdos Ferenc szinte naponta hozott valamilyen értékes tárgyat. A Szépművésze­ti Múzeum főigazgatója. Oltvá­nyr> Imre idevalósi volt. könyvet is írt Nagy Istvánról. Felkarol­ta az élvonalbeli művészeket, kiállítást rendezett alkotásaikból, azzal a feltétellel, hogy egy ké­pet a bajai múzeumnak ajándé- k( znak. így felmérhetetlen érté­kű anyag gyűlt össze, mozgalmas képzőművészeti korszakok kép­viselőinek festményei kerültek Bajára. Sajnos, a kollekciót együtt sohasem sikerült bemu­tatnunk. A Nagy István Képtár­ban 85 mű látható, majdnem mind a múzeumunk tulajdoná­ban van. a Magyar Nemzeti Ga­lériától tizeriöt alkotást kap­tunk,- amit nem nélkülözhettünk az életmű bemutatásához. A jö­vővel kapcsolatban: szeretnénk a XX. század magyar művésze­tét. s a Rudnay-iskola növendé­keinek munkásságát megismer- ' telni a táriatlátogatókkal. Sok művész országos hírnévre tett szert: Udvardi Erzsébet, Szür­etik János, Weinträger Adolf, Klcssy Irén. Címer a homlokzaton Katanich Ferenc, a Bajai Vá­rosi Tanács 'közművelődési fel­ügyelője: — Több mint húsz évet vár­tunk a »képtárra. Nagy István alkotásait nem ka m a ráki áll ítá- son kell bemutatni, mint eddig •történt, hanem egy egész palo­tát érdemes megtölteni képeivel. Méltó hely műveinek a kúria. • Patakpart (1929 körül) • Menyecske (1930 körül) • Önarckép (1919) (Nagy István alkotásairól Straszer András készített reprodukciókat.) Az Állami Fejlesztési Bank pá­lyázatán is nyertünk, az Orszá­gos Műemléki Felügyelőség, a megyei tanács szintén segített anyagiakkal. Gyurákovics Imre és Éber András készített terveket • az épület lelújításara. A szak­mai programot a megyei mú- zeumigazgat óságtól kaptuk, a ki­állítást Bánszky Pál és Simon Magdolna művészettörténészek rendezték. A Vojnich-kúria tel­jes rendbehozatalára összesen 3,2 millió forintot fordítunk. A külső homlokzat felújítása még hátra van, a kertet, az udvart szintén rendezni kell. Van. egv lakó is, talán tudunk neki más­hol lakást adni. Az udvar köze­pén transzformátor csúfoskodik. hamarosan eltüntetjük. Nem ta­gadom, a kivitelezéssel akadnak gondok, lelkiismeretesebben is végezhették volna a szakmunká­sok a dolgukat. Szeretnénk a homlokzaton a Vojnich-család címerét rekonstruálná, s az épü­let elé áthozni Varga Imre Nagy István-szobrát. Legyein fel­adattunk az értékmegőrzésen túl a műtárgyak bemutatása... Máris több évtizedre szóló ki­állítási programot tudnánk ösz- szeáüitani. Részletek nélkül ,, mesélt” Bánszky Pál művészettörté­nész, megyei múzeumigazgató: — Két szempontból tartom jelentősnek a bajai Nagy István Képtár létrehozását. A XX. szá­zad magyar művészettörténeté­nél: egyik legjelentősebb alkotó­ja. Nagy István végre állandó kiállításhoz jutott. Művészetének aktualitását növeli, hogy a ter­mészet nyomán alkotott; mindig a lényeget emelte ki, részletek nélkül „mesélt” az emberről, a környezetről, a tájról. S egyfor­mán fontos volt számára a ma­gyar, a szerb, a román nemzeti­ségű ember, a képzőművészet sa­játos eszközeivel örökítette meg őket. A másik: a közszemlére tárt anyag a régión túli alkotók munkáit is megismerteti, a XX. századi magyar képzőművészet majd’ minden vonulata felfedez­hető. Néhány nagy név: Tor­nyai, Dési Huber, Egry, Kádár Béla, Berény Róbert, Szőnyi, Aba Novák ... (Márton Aurélné hagyatékából.) Abban a tekin­tetben szerencsés a város, hogy műgyűjtők ajándékozták a leg­értékesebb képeket. Nélkülük nehéz lett volna országos rangú képtárad nyitni. « Alig telt el egy hónap a kép­táravató óta, s máris mintegy ez­ren megfordultak Baja új büsz­keségében, a Nagy István Kép- tái ban. A vendégkönyv bejegy­zései nemcsak kedveskedők, van köztük kritikus észrevétel is. Meg kell fogadni a jő tanácso­kat. Életet varázsolni a termekbe — ez szintén fontos egy közmű­velődési intézmény számára. Művészettörténészt várnak a kép­tár élére, áki minderről gondos­kodna. A város képzőművészeti krónikáját, históriáját is fel keit(ene) dolgozni. De ezek a jövő tennivalói. Most örüljünk a képtárnak. Borzák Tibor Petőfi Sándor 1843. évi háromhónapos kecskeméti tartóz­kodásában sok a gondterhes nap. Orlay Petries Soma erről így ír: „Petőfi az egész 1843-ik telet, március végéig Kecs­keméten töltötte, nyomorogva Vargáéknál; egy szegény öz­vegyasszonynál lakott egy boglyakemencés, egyablakos kis földes parasztszobában (Nagykávéház utca) Némethy György nevű színésztársával. Szoba- és ágytársak voltak ebben a há­romhónapos nyomorúságban.” Annál feltűnőbb az a gondtalan boldogság, az a meleg pol­gári biedermeier Ikandallóhangulat és vidámság, amely az ugyancsak Kecskeméten írt Pálnapkor című költeményéből árad felénk. A Vörösmarty népszerű Fóti dal-ának versfor­májára szerzett költeményen átüt az átéltség elevensége. Va­jon mi lehetett ennek a kecskeméti versnek a valóságos él- ményi háttere? Hol keressük a meleget árasztó kandallót, hol a verssel ünnepelt Pál nevű barátot? Az. bizonyos, hogy nem szí- •nésztársai közt kell kutatnunk. Igaz ugyan, hogy ezek között is található egy, aki ezt a nevet vi­seli: „Váradi Pál úr” (a Kecs­keméten 1843-ban kiadott „Já­tékszíni zsebkönyv” szerint), de tudjuk, hogy pályatársaival nem volt olyan meleg barátságban, hogy ezt a verset köztük való mulatozáskor költötte volna. Még hálótársával, Németh 1 Györggyel is összevész hamaro­san, úgy, hogy nem is beszélnek. A kecskeméti színészek lakásai sem voltak éppen olyanok, hogy azokba képzelhessük ezt a hutá- lozottan jobb viszonyokat sugár­zó. meleget árasztó névnapot. Kiég Petőfi már említett lakásá­ra gondolnunk, s a nős színész- társ. Szuper Károly naplójának megjegyzésére: „Egy hitvány poálásszobában lakom ... Örü­lök. hogy ezt is megkaptam.” Jól gondolta Pándi Pál, hogy e névnap részeseit Jókai és kol­légista társai közt kell keres­nünk. Ezek közötit két Pál is szá­mításba jöhet, minit olyan, aki­vel Petőfi jó ismeretségben, ba- lálságban volt. Az egyik Hart- menn Pál másodéves joghallga­tó. német rektortanító fia, ki mi­után Halason (itt 1836-ban sub- scrrbált) jól megtanult magya­rul, átjött Kecskemétié a filozó­fiára, majd annak elvégzése után az 1842/43. tanévben már másod­éves joghallgató. Petőfit Hart ■ mann Pállal Szuper Károly (a szintén volt halasi diák) ismertet­hette meg. Szuper révén Hart­mann Pál és Petőfi között köze­lebbi ismeretség, pajtásság fej­lődhetett ki. Hogy milyen? Ah­hoz mindenesetre elegendő, hogy névnapjára a diákok között amúgy is népszerű Petőfit meg­hívhassa. A további nyomok azonban mégsem Hairtimann Pál­hoz vezetnek. Az egész vers han­gulata nem a kollégiumi ooetus (közös tanuló- és hálószoba) ri • degebb világát érezteti, hanem valami jómódú család meghit­tebb otthonát. Azonlbain erre sem nehéz ráakadni Kecskeméten. Petőfi kecskeméti tartózkodá­sának szálai legerősebben Jókai­hoz kötődnek. A leendő regény­író-jogász. Kecskeméten „kosz­ton és kvártélyon” Gyenes Mi­hály várost erdőmérnöknél volt A Komáromból jött diák „igazán jo helyre csöppent Gyeneséknél" — találóan jegyzi meg róla Mikszáth. Nem is volt egyedül. Egy szobában lakott a/, ugyan­csak első éves jogásztársával, Gyenes Mihály gyámtiával, Gye­nes Pállal, aki kitűnő tornász volt. Ha Jókai és Petőfi „a nap minden idejét együtt töltötték”, akkor szinte elkerülhetetlen volt. hogy közelebbi ismeretség, ba- tatság ne alakuljon ki Petőfi és Gyenes Pál között is. Ugyancsak Jókai emlékezései­ből tudjuk, hogy a Gyenes csa­lád korán megismerte és meg­szerette a fiatal vándorszínészt. „Háziasszonyunknak, a szép ne­mes arcú Gyenesnének bemutat­va barátomat — írja Jókai — az meghívta öt másnap ebédre." A „derült kedélyű" Petőfi szólal meg a Pálnapkor soraiban. Mégpedig Gyenes Mihályéknál, Gyengs Pál neve napján. Gyenes Pál és Petőfi jó barát­ságára a már említetteken kívül egyéb nyomok is vannak a kecs­keméti adatok közölt. Így Gye­nes Pálé volt tulajdoniképpen az a Calepinus- (Pápai-Páriz) szó­tár is (nem Jókaié, mint többen gondolják). amelyet Petőfinek kölcsönadtak, hogy segítsenek a bajba került színeszen. hogy az zálogba tehesse Vaugánénu.l tar­tozásának kiegyenlítéséhez. Mi­nőn erről emlékezik Jókai. Gye­nes Pált haáározottan Petőfi ba­rátjának nevezi: „Lakótársam, és közös barátunk, Gyenes Pali birtokosa volt egy rongyos Ca- Icpinusnak.. Gyenes Pál és a Gyenes csa­lád Petőfit nemcsak megérkezé­sének első napjaiban fogadja szeretettel, s pártfögolja kecske­méti tartózkodásának egész, ide­je alatt, hanem ott áll mellette szomorú távozásánál is. Jókainak egy másik emlékezése szerint utolsó estéjét is náluk tölti. Jó­kaival Gyenes Pál az. aki a Pestre induló költőt kikíséri a városból. Bizonyosra vehető: Petőfinek Kecskeméten Jókai, és mór az. első napokban megismert Ács Károly mellett Gyenes Pál le­hetett a légjobb barátja, kinek névnapjára öt is feltétlenül meghívták ... Sütő József HATVANI DÁNIEL: Holdak sóvirágai Szakadjatok fel bennem halálfa gyökerei rothadás angyal-dög ágai zuhanjatok szemüreg-óceánjaimat benövik az éjfél zsurlói sóvirágai szomorú holdjaimnak Megtapasztalt percek kristályosodnak héjaimban balzsamoznak földtörténeti fagyok merülök minduntalan a jövő felszínére s nyálas iszap lepi el évente a felejthetetlen örömök rosszul időzített bombáit E vattacukorrá robbanó félhomályban nyesett szárnyakkal röpdös a fekete madár nincs miért meghalnom e télben rózsás ujjakkal markolok havat ' egekre pörgő lombot tollaktól fényes levegőt Arcodon nem nő szerelem, magadra hagytak. Fekete kendők falain zárva az ablak. Gyászolj fehérben álmokat, hasztalan átkok — könnyed s mosolyod egyként fehér zsarátnok. Áldozz s alázkodj földig, vesd le a gőgöd. Egy ember a korai csöndbe beletörődött. Fekete kendők fala közt fordulj a fénynek, legyen kezedben zöld ág, szemeden ének. TÓDOR JÁNOS: r Érzelmeink kedves Godot-ja — dalolta nekikeseredést színlelve a barátsá­gosan koszos eszpresszóban a sörökkel be­kerített Bogosi. Karnyújtásnyira ült az idős zongoristától, akinek egész lénye meghazud­tolni látszott az éjszakai vendéglátós zené­szekről Bogosiban őrzött képet. Arca kipi­hent, tekintete makulátlan, játékában csak­úgy, mint viselkedésében úriemberre valló attitűdök, kifinomult, bizalomébresztő gesz­tusok, egyszóval nem tartozott a táskás sze­mű, piától bűzlő, bagófüstbe burkolódzó oeszkás gengszterek közé. Tévedés volna persze azt hinni, hogy Bo­gosinak bármiféle baja lenne az utóbbiakkal, sőt kifejezetten kedvelte a zene éjszakai munkásait, a művészet perifériájára szám­űzött rossz arcú, ám többnyire tiszta lelkü­letű. aranyszívű pianistáikat, dobosokat, s merő szimpátiából nevezte őket „gengszterek­nek”. A némely zongorafutam közben transszil- ván ábrándjaiba feledkező Mester ellenben egészen más volt. Bogosi, aki korántsem tar­tozott az italozások jótékonyan elzsibbasztó mocsarából magukat holmi nótázással ki­mentő „magyar gyerekek” közé — egy ke­zén meg tudta volna számolni, hány dal szö­vegét ismerte —, most mégis, akaratától füg­getlenül dalra fakadt. Túlzás lenne azt állí­tani, hogy énekelt volna, mindenesetre igyek­vő motyogása olykor találkozott a zongorá­ból elővarázsolt kósza dallammal. A sörből mindeközben láthatatlan pókok másztak elő, akár egy Bach-íúga megteste­sülései, porpuhaságú lábukkal végigbaktut- tak Bogosi halántékán, gerincén, behatottak fejébe, simogatták zsigereit. Szelíd agresz- sziójuk pillanatok alatt leigázta az örök ké­szenlét militarizmusára kárhoztatott érzéke­ket; bizsergető volt ez a várakozással teli egyedüllét. Hát persze, Bogosi a nőre várt, akivel itt beszélték meg a randevút. Egyszerre szeret­te és gyűlölte a nőkre való várakozást, ami­képpen a nőket is. „Nőre várni maga az aggódás, s ez mint olyan a filozófiák leg- gyalázatosabbika, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy időnként lételméleti vívódásokat indít el az emberben” — idézte fel írás közben kedvenc szerzője meghamisított aforizmáját. S béf Bogosi azt is betéve tudta, ahogy az előzetes várakozás a csalódás alapja, képte­len volt saját kárán tanulni: újra és újra előzetesen várakozott, s hol csalódott, hol nem. Itt és most, amikor a zongorista személyi­séggel teli játéka pillanatról pillanatra fo­kozta eufóriáját, nem volt kedve csalódni. „Egyenesen gyötrelmes lenne, ha nem oszt­hatnám meg vele ezt az élményt.” Voltakép­pen úgy szerette volna, hogy miközben vára­kozik rá, itt legyen várakozásának szeretett tárgya, ami persze pihent agy szülte képte­lenség, s amiből Bogosinak már nem okozott különösebb megerőltetést továbbképzelni az elképzelhetetlent: magáért a várakozásért várni valakire, amely várakozás csak akkor lehet tökéletesen teljes, ha érzelmeink ked­ves Godoit-ja sohasem érkezik meg. Bogosi a látszat ellenére sem volt skizofrén (legfel­jebb -érzelmileg), noha tagadhatatlanul haj­lamot érzett bizonyos pszichés élményekbe történő belehelyezkedésre. — Maga egy okkult “empátista — vázolta kutyafuttában Bogosi anamnézisél Lélekcsiná­ló, a zugivász és autodidakta pszichiáter, akinek illegális és éppen ezért népszerű ana­líziseiről város- és bögrecsárdaszerte elis­meréssel beszéltek. — Mindez oké, dokikám, de ha engem ilyen okkult izének tart. ükkor mivel magya­rázza, hogy mégis folyton rnelzuhanok, és valahogy az a fránya okulás sehogysem akar összejönni? — Lélekcsináló hosszasan Bogo­si szemébe bámult — már-már farkasszemet néztek —, majd azoknak az egyedeknék krisztusi szomorúságával, akik legbelül még hiszik, hogy felebarátaik megváltására ren­deltettek, de majd-mindennapos csalódásaik nyomán mór régen belenyugodtak, hogy so­hasem támadnak fel, lassan elfordította a fejét, s fáradt egykedvűséggel kortyolt bele soros íröccsébe. „Intermezzo, az élet csak röpke intermez­zo” — dobolták Bogosi ujjai az üveg koszos lenyomatát őrző térítőn, s fogalma sem volt, miféle belső komputer vezényli szertelen pá­lyákra többre érdemes gondol at a iá. A disz- tingvált pianista már csak kizárólag neki játszott, miután hangszerétől felemelkedve méltóságteljes meghajlással köszönte meg tíógosi billentyűkre csúsztatott utolsó száza­sát. „Most már muszáj jönnie, hogy kiváltson innen” — torkolta le magában az egyre in­kább előpofátlankodó aggodalmaskodást ... „Hol késel, érzelmeim kedves Godot-ja?” — kérdezte Bogosiban a rossz lelkiismeret, amikor mutatis mutandis. — hátulról jéghideg, csábítóan érzéki uj­jaik tapadtak szemére, — a zárórát kiáltó pincér immár harmad­szor szólította távozásra. — homlokába martak a téli éjszaka der­mesztő kutyái, s rögvest eszébe villant, hogy nem is itt beszélték meg a találkozást... RÉNYEI JÓZSEF: Fekete kendők

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom