Petőfi Népe, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-05 / 234. szám
BODOR MIKLÓS NAPTÁRA „Minden aranysárga itt, csapz'ott sárga zászlait — eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri” (Radnóti Miklós) SZILÁGYI ZOLTÁN: Elfelejtett Európa (L. Gy.-t olvasva) összetört arcok mélyéről, emlékek közös poklából egyszer úgyis föltámadok. Így megyek hát hozzád, Ábrándok nélkül, okulva. Te elfelejtett, távoli Európa. Hiszek a zöld mezőben, a fűben, a fában. És hagyom, járjon át engem is csontig a tavasz-forradalom. így és éhezetten. és legbelül rongyosan, csatangolva gyönyörű zászlók nyomán a porban. — Immár te is jól tudod: Rég nem csak az optimizmus kérdése, hogy megmaradj. Egyenesen. És élve LEHOCZKI KÁROLY Koncert után Éjfél. összetépett húrokat bogozgatok. Töprengő, csomós csütörtök éjfél. Koncert után. Hangolok. Bütykös, nyűtt szálakat kötök a csönd nyakára. BONG. Gyönyörű. N agy Olga, a romániai magyar nyelvterület közismert folkloristája, Paraszt dekameron című kétkötetes gyűjtésének darabjai kihívásként hatnak egy színházat álmodó szakemberre. Vándonfi László ebből válogatta, 6 más népi anekdoták, tréfák, bordalok, találósok, pajkos énekek tucatjaival elegyítve írta és rendezte színpadra — ugyancsak Paraszt dekameron címmel _ a Katona Józseíf Színház évadnyitó darabját, melynek premierje a múlt héten volt Kecskeméten. A főhőst, Gyurit (Mester László alakítja), „tettekre sarkallja” a libidó, s ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, megismeri a szerelmet. Az első — és az ezt követő számtalan — bűnbeesés triviális jelzésekkel válik egyértelművé. Azután megjelenik Jézus és Szent Péter nevetséges, gügye koldus képében, majd néhány ejnye- bejnye erejű intelem után megajándékozzák a bővérű Gyurit három kívánsággal. Az egyik kívánsága egy erszény arany, a másik, hogy beszélni tudjon minden lyukkal (mármint a hölgyek szeméremtestével), a harmadikat pedig arra a napra tartogatja, amikor betoppan a Halál. Közben néma kertészként meggyőződik arról, hogy nincsenek fából a kolostor apácái. Férjeket szarvaz fel, s mint férj felszarvaztatok — mert kiderül, hogy a papok is esendő emberek —, virtuskodik, öl, ölel, öregszik. Végül ismét megjelenik a Halál, s mint előbb- utóbb mindenkié, aki él, az ő sorsa is bevégeztetik. Ennyi — dióhéjban elmesélve — az a történet, ami a népi anekdotákból, elbeszélésekből összeáll. A különböző epizódokat igen laza szállal fogja össze Vándorfi, aminek meglehetne az az előnye, hogy az asszociáció tágabb lehetőségeit kínálja. Csakhogy a vaskos „népi” humor, s a miszticizmus megtestesítőinek — Jézus, Szent Péter, ördögök — groteszk alakjai nem késztetik képzettársításokra, mélyebb összefüggések keresésére a nézőt. Sőt, a szituációkat egymáshoz kapcsolni — két epizód között az átmenetet megteremteni — „hivatott”, obszParaszt dekameron PREMIER UTÁN • A főhős és Holl Zsuzsa. X;X;X;X!X*X!XyX*X!X?X;X!X!X!XvXv.v Aradi vértanúk Kazamatánkat egy zászlóalj gyalogság vette körül szuronyo- san. Mikor a hét órát ütötte, sor- tüz tompa dördülése rettentett meg bennünket, melyet egyetlen lövés követett. Haynau megkegyelmezett négy elítéltnek: Kiss, Dessewffy. Schweidel és Lázár agyonlövettek. — Ez volt Haynau kegyelme. De csak hárman roskadtak ösz- sze, Kiss tábornok állva maradt, a büszke, az ironikus Kiss, aki nem akarta meghazudtolni előkelő modorának hírét. — Hát én — kiálta —, rólam elfeledkeztek? A káplár, kinek puskája töltve maradt, kilépett .a sorból, s rálőtt a nyugodt tábornokra, aki homlokon találva elhullott azon osztrák golyók egyikétől, melyeknek özönét annyiszor zúdította magára. ßz_ volt az egy lövés, melyet a sortüz után hallottunk, ez volt október 6-a tragédiájának előjátéka. Nyolc órakor, fenyegetőleg kiszegezett ágyúk és fegyveres csapatok tömegén át nyolc tábornok hDladt gyalog, kiváló gonddal öltözködve, hidegen és méltóságo- san. A fájdalmas úton találkoztak tijra, s kezet szorítottak, mint egy döntő és véres ütközet megkezdésének pillanatában. Mosolyogva gyújtott szivarra, amikor Damjanich kiskocsiban (lábsebe miatt szorult erre) hozzájuk csatlakozott. 1 Múlt éjjeli vendége, a bakó, mellette ballagott; legényei nyomában. A kazamatákban halotti csend uralkodott. A felháborodás, a fájdalom, a harag, a tehetetlenségünk erzete lenyűgözött, s nem óolt szavunk a gyilkosokhoz, kik meg- engcdtek, hogy tanúi legyünk az utolso útnak, mely minden reményünktől megrabolt. A csapat és kísérete lassú léptekkel haladt a vesztőhely felé, mely háttal az erőd sáncai felé volt választva. Kilenc ember, kilenc óriás, ilyen volt Haynau fényűzése! Az eső csöpörgött. Poeltenberg volt az első. Alá- csony ember volt, de hatalmas izomerővel, halálküzdelme hosz- szú volt és rettenetes. Utána következett Török tá-/ homok, akit kutyája ekkor sem hagyott el, szomorúan nézvén urára. RÉSZLET TELEKI SÁNDOR VISSZA- EM LÉ- KEZESÉBŐL Harmadik volt Knezic. Végre Láhner szenvedett ki, a tegnapi mélabús fuvolás. Kellemes arca semmit se változott. Lelke elröpült. Utána Nagysándor, a budai hős. Arca sugárzott. Megvető tekintetet vetett az osztrák tisztekre, s szála: — Hódié mihi, eras tibi. — Azután reszkető hangon: — Isten meg hazámat!(!) — Fellépett és ... meghalt. Most jött Leiningen, aki egy erőteljes szóval tisztára tudta mosni nyomorult ellenségei által rágalmazott becsületét: Damjanich felé fordulva így szólt: — Isten veled, kedves atyám! — Ez karjait kiterjesztve felelt: — Isten veled, fiam sokára (!) követlek! Aulich következett. Meghalt szó nélkül, nem veszített sem- 'mit hideg méltóságából, mely őt megkülönbözteté. Eldobott szi- vara életével egyszerre aludt ki. És most rád kerül a sor, derék Damjanich, aki Vécseynek akartad átengedni az elsőséget, mondván: — A harcban mindig a legelső voltam, ma az utolsó akarok lenni. — De a hóhérlegények már megragadták, hogy segítségére legyenek törött lába miatt. — Lassan — szólt o tábornok —, nélkülem úgysem mehettek semmire. — Azután Vé- csey felé fordulva mondd: — Isten veled, öreg bajtársam, Isten óvja meg a hazát! A haza ügye szent volt, s a mi halálunk új erőt ád neki! — aztán a nemes szív megszűnt dobogni. Utolsónak halt meg Vécsey, büszkén, méltóságosan, hősiesen, mint többi bajtársai. És az gső szakadatlanul esett, és az ég egyre borúsabbá lett, és a katonák komoran és magukba szállva vonultak el. Komoran és magukba szállva! Miért? Kell lennie egy órának, egy percnek, melyben az gmberi lélek bármennyire le van is nyűgözve a hivatalos hazudozók és bírák által, megnyílik az örök, a rendíthetetlen igazság előtt. Nem hiába történik az, hogy eljönnek a hősök, s meghozzák az utolsó és fönséges áldozatot a haza oltárán, odadobván magukat aljas hatalmasságoknak! Ezek az emberek, bármennyire megpuhították is őket a fegyelem vasszigora s a bot ütései: szívükben a becsület és jog szent tiltakozását rejtik. Egyébiránt nem tudták-e ezek az emberek, kiket ekképp néma bűntársakká tevének, hogy ugyanabban az órában Haynau Pesten Batthyánynak, Magyarország miniszterelnökének vérében fürdik? Nem tudták-e, hogy ugyanakkor bitófa alatt áll Kolozsvárott két magas rangú tiszt, Tamás és Sándor? Tanúi voltak az aradi gyalázatosságnak e hadfiak, Pestre és Kolozsvárra gondoltak, leikökben látták a vértől gőzölgő háromszöget, melynek neve október 6-a, gyászos nap, melytől megborzad a történelem s melyet a magyarok sohasem felejtenek el. Néhány nap múlva egy, az aggkortól és gondoktól törődött öregasszony érkezett az erőd kapujához, ezer baj és veszedelem után. Azt hitte a szegény asszony, hogy meg van engedve az anyának megölelni fogoly gyermekét. Könyörgés, könnyözön, a fellázadt természet jelszava, minden hasztalan volt: Howiger tábornok könyörtelen maradt. — Legalább engedjétek meg — zokogott az anya —, hogy messziről, nagyon messziről láthassam, s egy tekintettel megáldjam öt. Kérelmét semmibe se vették, fájdalmát kigúnyolták. Ekkor átszellemülve, jós hangon így kiáltott az agg nő: — Howiger, te szívtelen és lelketlen katona, te meggyaláztad az eget; az ég bosszút fog állni a kétségbeesés által marcangolt anyáért. Nemsokára meg fogsz halni, tested darabokra szakad és összemarcangoltatik, ahogy te szétszaggattad és összemarcangoltad az én lelkemet. Be fog teljesedni, mert anya az, aki téged így megátkoz! Az átok rettenetesen bekövetkezett. Aznap este osztrák katonák égő pipával léptek a tábornok lakásának pincéjébe. Ott puskapor volt. Az egész épület a levegőbe röpült. A romok közül velőtrázó jajgatás tört elő; szétzúzott, összemarcangolt tagokkal húzták ki onnan Howiger tábornokot. Iszonyú kínok zsákmányaként hentergett kilenc napig, akkor meghalt. Ez volt az aradi tragédia utolsó felvonása. cén szavakkal dús rigmusok, illetve a nemiséget, a közösülés különböző formáit sűrűn szemléltető pantomimrészletek, mondhatni egyenesen kizárják ennek lehetőségét. Persze lehet, hogy efféle cél irányában nem is volt szándéka tekinteni az író-rendező Vándorfinak. Marad a másik irány: lekötni, megragadni, s a konklúzió küszöbéig röpíteni a nézőt. Csakhogy — éppen a laza szerkezet következtében — nincs íve ennek a darabnak. Az egymás mellé rendelt epizódok csupán cselekvések, s hiányzik a cselekmény — függetlenül attól, hogy a végén megvilágosodik a mozaikokból összeállt történet lényege. Az előadás utolsó tíz percét kivéve, szinte végig „kívül reked’ a néző: beleélni nem tudja magát mindabba, ami a színpadon történik. Nevet vagy fintorog a poénokon, de azonosulni nem tud igazán egyik szituációval és egyik szereplővel sem. Ez utóbbi ugyancsak említést érdemel. Mert ha a komikumot mint esztétikai minőséget vizsgáljuk, a Paraszt dekameron esetében az ízes népi nyelvezetben rejlő humor mellett a helyzet - és a jellemkomikum egyaránt tetten érhető. Ám csak villanásszerűen érzékelhetők a gyors tempó miatt, s így az összeütközések, a kontrasztokból adódó csattanók viccekként, jópofa poénokként röpködnek legfeljebb, anélkül, hogy különösebb nyomot hagynának maguk után... A rendező vallomása szerint, „a commedia deli’arte nevettető szándékával, viharos tempójával, sűrítő szemléletével” készült ez a produkció. De nem felesleges talán megjegyezni, hogy e négyszázéves színjátszási stílus egyik jellegzetes jegye a rögtönzés is, amiből szinte természetszerűen következik, hogy a színész beleszövi mondandójába, szerepébe mindazt, ami foglalkoztatja, s — vígjátékiról lévén szó — ezáltal görbe tükröt tart az adott kor, adott társadalom elé, kifigurázva visszás jelenségeit. A Paraszt dekameronban improvizálás nincs. Ami az aktualitást illeti, elmondható: a szerelem, a szex, a csalódás és a megcsalatás örökké időszerű téma — akkor is, ha : megítélésük folyton változik — és valamilyen módon, formában mindenkit érint. Ennek tudatában készült a díszlet, ami csaknem kizárólag egy játéktérül is szolgáló emelvényből áll — nyoma sincs a szöveggel adekvát népi motívumoknak' —, mintegy azt sugallva, hogy a színpadon látható, hallható dolgok bármikor megtörténhettek, megtörténhetnek. Az egyszerű, mégis sokatmondó, ugyanakkor praktikus, a színpadot megosztó, a több síkban folyó játékot, a gyors ritmusváltásokat szogáló díszlet Kulifay Tamás munkája. Nem akármilyen színészi teljesítményt követel a Paraszt dekameron: a főszereplőt kivéve valamennyi színész négy-öt szerepben tűnik fel. A gyors tempó- és jellemváltások vitathatatlanul próbára teszik a tehetséget, nem kevés koncentrálást és kvalitást igényelve. Mindennek megfelelni leginkább Gazsó György és Ecsedi Erzsébet látszik: epizódszerepeikbe ők képesek vinni legszembetűnőbben sajátos színt, többletet a főszerepet alakító Mester László mellett, míg Be- ratin Gábort kifinomult mozgás- kultúrája emeli ki társai közül. Hosszasan elemezgethetnénk, hogy a commedia dell’arte szerű színjátszási stílus mennyiben, milyen megközelítésben és milyen alkalmakkor lehet „nyerő” napjainkban egy kőszínházban. Az azonban bizonyós, hogy a Paraszt dekameron kisebb szabadtéri színpadon — nyáresti programként nézve, amikor egyébként is a könnyedebb, vidám produkciókra hangolódott a közönség — másképpen hat, hathat. Dramaturgiai hiányosságai ellenére. Koloh Elek Oskola vagy istálló? Miért ingerük, bosszantják, szomorítják a — hogyan is mondjam — jobbérzésűek százait a színház évadnyitó (tehát egy kicsit programot jelző) előadásain? Jó, jó, tudom, hazánk némely tájain a pusztaiak — mint Illyés is megírta — „hogy egymás között érzik magukat, egy-egy vaskos odamondással jelzik’’. De a színházban nem vagyunk „egymás között”. A maguk környezetében nyilván hitelesek a Paraszt dekameron történetei. Arról sem kell meggyőzni józaneszüeket, hogy újra és újra le kell leplezni a képmutatókat, a kispolgári álszemérmet. De azt is tudom, hogy „a színház a nemzet tanító oskolája, ahonnan a jó ízlés — ez az igaz és jó erkölcsöknek szülőanyja — kifolyt még a köznépre is." Megfeledkezett a kecskeméti játékszíni igazgató intelmeiről a kecskeméti színház mostani vezetősége? Legalább jól felfogott érdekeikre gondolhatnának: az efféle ízlésficamok, ilyen játékkörnyezetben tűrhetetlen trágárságok többeket riasztanak el a színháztól, mint ahányan netán a sza- badszájúság miatt váltanak jegyet. Sajnos igazat kell adnunk annak a nézőnek, aki szerint egyik-másik szereplő nyelve olyan volt, mint az istállóseprő... Az illetékesek figyelmébe ajánlom végezetül Kádár János megszívlelendő szavait: „Száműzzük a trágárságot a nyilvános életből, az irodalomból, a kultúrából, a sajtóból, a televízióból... Óvjuk nyelvünket, s tanítsuk a szép, tiszta beszédre a fiatalokat is. Ezt segítse a család, az iskola, a hírközlés, az irodalom és a művészet." H. N. A skorpió hava
