Petőfi Népe, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-27 / 175. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM

Életmód és kultúra

Amikor a kultúráról van szó, sokan úgy gondolják: a szocializmus , egyik célja és feladata a kultúra fejlesztése, amely tehát politikai cél. A kulturálódásra fordított pénz azonban inkább elvesz a gazdaságtól — mondják —, s olyan többletjuttatásnak tekinthető, melyet a szocializmus a gazdasági érdekkel szemben vállal. Lenin 1918 és 1923 » között többször beszélt és írt arról, hogy a szocializmus legnagyobb ellensége nem egyszerűen az elmaradottság, hanem a kulturálatlanság.

Az MSZMP XIII. kongresz- szusának határozata igen nagy hangsúlyt helyez a kultúra fejlesztésére. A kereskedelmi munka kulturáltságáról éppúgy szó esik, mint a kulturális értékek jobb megismerésének szükségességéről, s a szűkebb értelemben vett kulturális feladatok megoldásáról.

Amíg az extenziv eszközök növelhetik a termelést, addig >a kultúra nem minden tekintetben gazdasági kérdés. Akkor azonban, amikor a világ- gazdaság, valamint saját gazdasági fejlődésünk rákény- szerit az intenzív növekedésre, hirtelen döntővé válik a kultúra.

Így van ez az életmód kérdésében is. Addig, amíg nincs a kereskedelemben választék, nem merül fel a kulturált kiszolgálás kérdése. Ha az embereknek egyáltalán nincs- szabad ideje, akkor nem merül fel a szabad idő kulturált eltöltésének kérdése. S ugyanígy érthető, hogy a lakáskultúra, a környezetkultúra kérdése napjainkban kezd nálunk aktuálissá válni. Senki se gondolja azt. hogy a kulturálódási folyamat gyors eredménnyel jár. hogy például ha ma belsőépítészek, lakberendezők. ipari formatervezők nagy nyilvánosságot kapnak, akkor Magyarországon a lakáskultúra kérdése éveken belül gyökeresen megváltozik. Ha ez a folyamat ma megindul, akkor jó esetben a mai gyerekek otthonaiban mutatkozik két-három évtized múlva az igazi eredmény. S a gazdaságban is több évtizedes és lankadatlan munkára van szükség ahhoz, hogy a kultúra tényleges mélységében termelőerővé váljon. Persze, el kell ismernünk, hogy ennek az útnak nagyon sok területen nem a kezdetén vagyunk, de tudatosítanunk kell, hogy nem is a végén. Mert nem a kultúra szokványos számadatok alapján történő megítélése a lényeges itt, hanem az, hogy mennyire válik a kultúra valóban hatásossá. Nem az a kérdés tehát, hogy hány könyvet olvasnak el az emberek, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire alaposan olvassák.

S ha ennél a példánál tartunk, az alapos olvasásból következhet az, hogy érzékenyebbek leszünk az emberi problémákra, a másik ember gondjait, örömeit jobban érzékeljük, az emberi viszonyok ezáltal válhatnak tartalmilag humánusabbá. Mert az igazi kultúra lényege: megtanít figyelni. Figyelni egymásra, figyelni a bennünket körülvevő valóság minden részletére. A • kultúra ott kezdődik, hogy például egy tavaszi tájban észreveszünk valamit, ami nem közönséges, nem mindennapi, hogy feltűnik; az előző héten még kopár fa virágba borult. Az egész kulturális nevelő- désnek az a tartalma, hogy megtanít felfigyelni azokra a jelenségekre, melyek mindennapiak, amelyekre ügyet sem vetünk, mert a pillanatnyi munkához, érdeklődésünkhöz nem tartoznak szorosan, más szóval nem „használhatjuk" fel őket.

A kultúra szerepe tehát mindig is abban állt, hogy az ember gondolkodásmódját olyan irányban fejlessze tovább, ami az ideg, a gondolatrendszer nagyobb lekötését és nagyobb pontosságát igényli. Azt mondhatnánk, hogy itt leljük meg a közös vonásokat a tudományban, a technikában és a művészetben. Az egész kultúra története azt mutatja, hogy az emberiség fejlődése abba az irányba haladt, hogy minél több terhet levegyen az emberi fizikumról, de ugyanakkor minél több lehetőséget és egyúttal kötelességet halmozzon az emberi észre.

A kultúra kérdésének középpontba állítása tehát nagyon összetett probléma. A kultúra a szocializmus számára politikai cél is, de a gazdaság szempontjából sem elveszettek azok az összegek, melyeket a szocialista állam a kultúra fejlesztésére fordít, noha megtérülésük nem, vagy csak nehezen mérhető. S a fejlődésben már elérkeztünk arra a fokra, ahol az emberi kapcsolatokban, a szocialista demokrácia érvényesülésében is olyan differenciált gondolkodásra, viselkedésre és nem utolsósorban felelősségre kell alapoznunk, amely kultúra nélkül elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan. További fejlődésünk záloga tehát a kultúra fejlődése a legszélesebb értelemben.

Hermann István

C

saknem tíz esztendővel ezelőtt, még összesúgtak né- hányan Tlszakécskén: mit akar a tanácselnök, mit akarnak a népművelők a nyárra idehívott művészekkel? Voltak, akik megléh’dtősen lidegenkedve fogadták, hogy ezentúl évente képzőművészek otthona lesz a nagyközség. Ám amint teltek az évek, ép 'ahogyan növekedett a telepi részvételért cserébe Tisza - kécskének' ajándékozott alkotások száma, úgy kezdték a kécs- kei polgárok magukénak érezni a nyaranta lismétlődő művésztábort. Az elmúlt szombaton ismételten megérkeztek a regi és az új vendégek, kilencedszer nyílt meg a tipzakécskei képző- művészeti alkotótábor. Ebből az alkalomból beszélgettünk néhány szervezővel és művésszel.

BATÁRI LÁSZLÓ:

— Többekkel együtt kezdettől szívemen viselem az ügyet. Már annak idején, a kezdetekkor éreztem: rajtunk áll, milyen is lesz valójában a tábor. Számomra jó iskola volt — csaknem három évtizeddel ezelőtt — a kecskeméti művésztelep. Mi a legfontosabb a Kécskén itödtött hetek alatt? Én úgy gondolom: reagálni minden új látványra és jelenségre. Engem az utóbbi időben leginkább az izgat, hogy a régi építészetT maradványokat miképpen lehetne átmenteni az utókornak. Ha másképpen nem megy. megörökítjük őket. Az én örök modellem az örökké változó táj, a növényzet. Jómagam nyírségi vagyak, így talán érthető, ha ez a homoki világ különösen közel áll a szívemhez. IQ'l'íhon érzem mágám (ezen tájon. Végezetül hadd mondjam még el, hogy bár közös barátunk, az alkotótábor szervezője,

A kécskei alkotótáborban

szellemi atyja, Jánosi Sándor 1 már nem lehet köztünk korai halála mliatt, a mai napig emlegetjük emberségét, nagyszerű törekvéseit. Szeretnénk, ha a nagyközség és a megye jobban őrizné örökségét.

SERES JÁNOS:

— Én, mielőtt az alkotótáborba jöttem valng. hosszú ideig szakkörit vezettem Tiszakécskén, ahol születtem. Igaz, hogy későbbi sorsom a fővároshoz köt, ennek ellenére változatlanul rajongásig szeretem e vidéket. Alkotói munkám során eddig Kécskén kívül Dunavecsén és Bugacon ténykedtem. Igaz. hogy többnyire tájképet és csendéletet viszek vászonra — ezt igényli a közönség —, de portrét és aktot is szívesen festek, sőt időmként faintarziákat is készítek.

BAGÚ BERTALAN:

— Én a Balaton mellett élek már jó három évtizede, de még mindig kécskeinek vallom magam. Mint balatoni lakosi, egyetértek azokkal, akik csodálják a „magyar tengert”, de ez nem azt jelenti, hagy az alföldi sík vidék kevésbé szép. Felfedeztem, hogy az óriás tavunk — a látvány szempontjából — szinte a megszólalásig hasonlít az alföldi tájhoz. A fények, a színek tobzódása sok érdekeset rejteget. kínál a festőik számára. A Tisza-vidék? Századok óta itt éltek az őseim... Ha már az is szóba került, hogy milyen technikával készülnek a képeim: hadd mondjam el, hogy — erre

Wm

pl

• Szegedről jön évente Kecskére Seres János, aki — amint mondja — nem tudná itteni tartózkodás nélkül elképzelni a nyári heteket. A képünkön éppen egyik készülő művét alapozza Lász- lófalva és Ti- szakécske között, a határban. A művész elragadtatással beszél itteni benyomásairól. (Tóth Sándor felvételei)

4» A tábor két „veteránja”: Batári László és Bozsó János meghitt környezetben szemléli meg a homokvilág festőjének legújabb alkotását.

meglehetősen büszke is vagyok — olajfestményeimet lazurozás- sal, bizonyop fokú visszamosás- sal teszem — maradandóbbá.

BOZSÚ JÁNOS:

— Jómagam nem kevesebbet várok a sorstól, mint hogy még húsz évig iibt lehessek Kécskén művésztársaiimmal együtt. Üröm az örömömben, hogy most egy svájci meghívásnak eleget téve ezúttal idő előtt itt kell hagynom a tábort. Ám most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a Tisza- vidéki táj nekem valósággal az életet jelenti. Szavakkal aligha tudnám ezt jobban kifejezni. Bízom benne, ‘hogy itt készülő képeim valamicskét kifejeznek abból, ami bennem végbemegy, miközben itt töltöm napjaimat. Nekem egy tanya, egy öreg fa, egy-két aprócska bokor, egy felszálló madár, a levegőnek a mozgása egyaránt új és új élmény. Sokszor elhatározom: egy időre abbahagyom a munkát, ám legtöbbször az történik, hogy

észre sem veszem, és máris a kezemben laz ecset: a látvány élménybe csaip át...

PÓLYÁK ALBERT: az Arany János Művelődési Központ igazgatója fő szervező, így summázza véleményét: — Mi az emberek látáskultúráját akarjuk javítani. A művészek jelenléte, az ajándékul maguk mögött hagyott alkotások és az ismétlődő csoportos kiállítások egyaránt ezt a célt szolgálják. Ma már elmondhatjuk. hogy a nagyközség polgársága helyesli a képzőművészeti alkotótábor nagyszerű elképzeléseit, ez abból is érzékelhető. hagy ma már egyre többen vásárolnak rajzokat, festményeket. Az idei tábor újdonsága. hogy a festők mellett fotóéit Sis meghívtunk, a kécskei születésű Tóth Sándort, aki hosz- szú évek óta tekinti céljának mesörökíteni a táj szépségeit, és az itt élő emberek változatos életét.

Varga Mihály

Bényei József:

SÖRÜ IDŐBEN

Homlokomról a heted immár nagyon hiányzik. Sűrű időben élek, szinte szívszakadásig.

Sóhajnyit megpihenni megbújnék oldaladnál. Beton világ ez. Perceket szaggat a lusta naptár.

Szemedből halvány mosolyod szavaiddal kivetted.

Már csak az álmaim tiszták. Csönd van. Nagyon szeretlek.

MÉÜ

ASPEKJÁN GYÖRGY:

A nagykorúság első napja

Az önkiszolgáló étteremben állva pacalpörköltet evett. Mellette magas, sovány férfi kanalazott valamit. Teli szájjal, mintha csak magában beszélne, megkérdezte a fiatalembert:

— Szereted a pacalpörköltét?

A fiatalember felkapta a fejét, a férfira pillantott:

— Hozzám szólt? — kérdezte.

— Ügy látom, szereted, ha annyira falod ... •

— Megeszem — mondta a fiatalember,''és magában arra gondolt: — A fene egye meg, csak úgy fogja magát ez, a ronda pasas és letegez.

Gyorsan bekapott még néhány falatot, de már elment az étvágya, és mintha a férfi ott se lenne, kiment a helyiségből. Szólni nem mert még kifelé jövet sem a barátkozni próbáló férfinak, de magában egyfolytában füstölgőit: bárki beletörölheti a lábát, és ő kénytelen az ilyen megaláztatásokat elviselni, mert nem elég erős, hogy az ilyen pasikat szájon vágja.

A New York Palota homlokzatán megnézte, hány óra van. Egészen hátrahajtotta a fejét, hogy a járda széléről láthassa a magasban kivilágított órát. Féltizenegyet mutatott. Eszébe sem jutott, hogy még föntebb, sokkal magasabban ott ragyognak a csillagok. A nagyváros fényei rövid idő alatt annyira elkápráztatták a szemét, hogy leszokott a csillagok észrevételéről.

Korai volna lefeküdni — gondolta. Sétálgatott, nézegette a tarka, fénylő kirakatokat. Nyári este volt. Még viszonylag sokan jártak-keltek az utcán. De mindenki sietett, ment haza.

Két feszülő trikójú lány jött vele szemben viho-. rászva. Megfordult, sokáig bámult utánuk. Minden

fiatal lány tetszett neki, és nincs az az érték, vagy csoda, amit föl ne áldozna azért, hogy meztelen valójukban láthassa azokat a trikó alatt tüntető lánybüszkeségeket. Dehát neki, az üzemben a legalacsonyabb bérű segédmunkásnak sem értéke, sem csodája nem volt.

A Wesselényi utcánál befordult a Nemzeti Színház felé. Az utca homályosabb volt, mint a körút. Egy ortopédüzlet kirakata előtt megállt. Sokáig nézte a gipszből öntött eltorzult lábfejeket. Különösek voltak. Inkább emlékeztettek tuskókra, mint emberi lábak lenyomatára.

— Ilyen lehet az én anyám lába is — gondolta.

Az Almási téren leült a padra. A szobor érdektelenül nézelődött az üres téren. Sok szerelmespárt láthatott már — tűnődött a fiatalember. Esténként sokszor gurnyasztott itt valamelyik pádon. Ha ösz- szemelegedett párocskát látott, hátat fordított nekik, nehogy azt higgyék, őket figyeli.

Volt úgy, hogy éjfélig is elüldögélt, teljesen üresen. Most sem gondolt semmire, csak levegőzött.

A szállását utálta. Ágyrajáró volt az egyik közeli utcában. A szoba-konyhás lakásban öten laktak. Az öregasszony a konyha végében aludt, nekik a szobában vetett (igyat. A másik három szobatársát alig ismerte. Talán kétszer találkozott velük, amikor véletlenül korábban hazavetődött.

A többiek éjszakai bagolynak hívták, és különös, sötét fickónak tartották. Ok valamiképpen berendezkedtek a szálláshelyen. A konyhában mindegyiknek volt lábasa, a szekrényben rekesze, a szekrény tetején kofferja. Neki az égvilágon semmije, csak a rajta levő ruhája, meg néhány darab fehérneműje, amit az öregasszony mosott.

Idegennek érezte magát itt a nagyvárosban. Any- nyira idegennek, hogy néha már fizikai fájdalmat érzett. Mégse ment volna haza.

özvegy édesanyja együtt élt öreglány nővérével. Nemrég a bátyja is hazaköltözött, miután elvált. Bánatábart részegeskedett. Az anyja szidta, napirenden volt a veszekedés. Ä fiatalember szerette őket, de ií-tózott a marakodástól.

Itt a városban sem találta a helyét. Bizalmatlan ‘volt, nem tudott, nem mert barátkozni, oldódni. A

munkahelyén is inkább az idősebb férfiakkal tudott jól elbeszélgetni, mint a vele hasonszőrűekkel.

Az éjszakai sétákat szerette. Senki nem szólt hozzá, ő se törődött senkivel. Néha ábrándozott. Arra gondolt, milyen jó volna, ha ide’ülne mellé a padra egy lány, és beszélgetnének. Elmondaná neki, mire gondol, mit érez. Biztos volt benne, hogy egyfolytában tudna beszélni, szavaival teljesen megszédítené a lányt. Máskor még arra gondolt: meg se szólalna, csak nézné a lány két fénylő, nagy szemét, és boldog volna.

Elszundított. Léptekre riadt.

— Jó estét — köszönt rá valaki. A rendőr volt. . i— Jó estét — köszönt vissza a fiatalember.

■ — Mit csinál itt? Nincs lakása?

— De Van.

— Hát akkor mért nem megy haza?

— Nincs kedvem. Négyen vagyunk egy szobában — magyarázkodott a fiatalember —, és ha lefekszem, mindig olyan nehéznek érzem magam..., mintha rám ülne a ház.

A rendőr figyelmesen megnézte.

— Mit dolgozik maga?

— Kőbányán vagyok, segédmunkás.

— Na, nekem mindegy. Van egy szál gyufája?

A fiatalember, megrázta a fejét.

— Hát minden jót — mondta a rendőr, és kényelmes léptekkel elment.

A fiatalember egy kicsit még üldögélt, aztán felállt, és elindult át a téren, haza, a gezarolszagú házba, a fülledt-büdös lakásba, ahol az irtószereket a poloskák már tápszer gyanánt fogyasztják.

Az utcában, ahol lakott, az egyik ház pincéjében Patyolatüzem dolgozott. Éjjel is ment a munka. Mindig megállt a kivilágított ablakok előtt és nézelődött. Az asszonyok gyors mozdulattal vasaltak. Párás, meleg levegő tódult ki a befelé nyíló ablakokon.

Az egyik nő észrevette az ácsorgó fiút. Nevetve kiáltott át munkatársnőjének:

— Megjött az éjszakai látogatónk.

Nevettek.

— Nem jön be vasalni? — kérdezte az egyik.

A fiatalember mosolygott.

Az előbbi nő kiszólt:

— Nézze már meg, hány óra van ... Olyan lassan telik az idő.

A fiatalember feje fölött, vasgerendára szerelve, nagy óra világított.

— Mindjárt fél egy — szólt le.

— Én a maga helyében akkor már inkább durmolnék... Nem veri meg az anyja?

A házmester dörmögve fogadta a köszönését. A fiatalember felcaplatott a harmadik emeletre. Közben a villany kétszer is elaludt a nagyon takarékosra állított automatának' köszönhetően. A hirtelen sötétben a következő emeletig a falat tapogatta.

Óvatosan nyitotta kj a konyhaatjót.

— Károly? — riadt; fel az öregasszony.

— Én vagyak.

— Levele jött. Odatettem az ágyára.

Ritkán kapott levelet. Feltépte a borítékot. Villanyt nem akart gyújtani, kihajolt az ablakon és a szomszéd lakás ablakából kiszűrődő fényben olvasta az anyja egyenletes sorait: „Kedves fiam, mi jól vagyunk és azonképpen kívánjuk neked is. Tizennyolcadik születésnapod alkalmából azt kívánom, hogy legyél nagyon boldog. Gyere majd haza.”

A fiatalember leült az ágyára. El is felejtette, hogy ma van a születésnapja. Hirtelen rádöbbent: mától fogva nagykorú.

— Ha valamit cselekednék, már szigorúbban ítélnének meg — gondolta, és úgy érezte, nagyon fáradt. — Ez hát a nagykorúság — suttogta.

Kicsit hallgatózott. A többiek egyenletesen szuszogtak.

Emberek, akikkel együtt élek, de akikhez nincs közöm — gondolta. A házban is csendes volt minden'.

Gyorsan levetkőzött és lefeküdt. Fekvőhelye az ablaknál volt. Bámulta az eget. Bejöttek hozzá a csillagok. A szomszéd lakásban kialudt a fény.

— Na, lefeküdt a pincér is — gondolta, és beletekergőzött a takaróba. Kényelmetlenül érezte magát. Rettenetesen szeretett volna most beszélgetni valakivel. Elmondani, hogy csalódott a nagykorúság, a hivatalos felnőttség első napjában.