Petőfi Népe, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-01 / 153. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET A KÉVE wmmm Századeleji művésztársaság kiállítása a Kecskeméti Galériában A Kéve Művészegyesület már névválasztásával is jelezté, hogy tagjait nem stílusbeli, vagy mű­faji kritériumok szerint válogatta össze. Ahogyan a gabonakévében a kalászok összegyűlnek, úgy gyűjtötte magába ez a társaság a különböző irányultságú és külön­böző műfajban tevékenykedő képző- és iparművészeket. A magyar piktúrát az európai színvonalhoz emelő nagybányai művésztelepen, Hollósy Simon ta­nítványaként dolgozott Szablya Frischauf Ferenc. Köréje újabb szabadiskola gyűlt az ott tanuló fiatalokból. Első bemutatkozásuk 1906-ban a Philanthia virágüzlet Váci utcai helyiségében volt, és nem kisebb kritikus, mint a szi­gorú ítélkezéseiről ismert Fülep Lajos üdvözölte két cikkben is a kiállítást. A Kéve ezekből a fiatalokból alakult meg, akik „folyton újat keresnek, de nem a motívumok­ban, hanem a formák minél ké­szebb és tökéletesebb megoldásá­ban, és mennek előre így lépés­ről lépésre, nem egy merev mes­terséggel, melyet, ha műteremben szerzett meg az ember, a szabad természetben nem tud mit csinál­ni —, hanem organikus fejlődő tudással, folyton erősödő és edző­dő szemmel és lélekkel; mennek ki a szabadba, és megállják a helyüket a természet akármelyik pontján, belenéznek a legizzóbb napsütésekbe, nem félnek a leg­élesebb színektől sem, mindenütt elölről kezdik a munkát, a hódí­tást, gazdagodnak és gyarapod­nak minden lépéssel, felszabadult ruganyos eszközökkel rendelke­ző egyéniségei megtalálják a ma­guk útját, egy szóval fejlődnek szabadon, és egészségesen, és an­nak örülnek — minél jobban el­térnek egymástód.” A művészegyesület célja alap­szabályuk szerint a szépművésze­tek és iparművészetek fejlesztése és művelése volt. Ezért kapcso­lódhattak a Szablya-iskolákból jött nagybányai pleín-air, illetve poszt-impresszionisztikus irá­nyultságú festőkhöz (Benkhard • Kozma Lajos: Faragott jvitrin részlete. Ágost, Konstantin Frida, Lévy Lénárd .Róbert, Máté Ilona, Gö­löncsér Gundel János, Szablya Frischauf Ferenc, Szőri József, Dénes Valéria, Fejérváry Erzsi, Bálint Rezső és Erdei Viktor) a szecessziót, s annak a művészet minden ágára kiterjedő érdeklő­dését képviselő alkotók is. Gara Arnold kerámiákat, zománcék­szereket, bútorokat, Kozma Lajos intérieuröket, bútorokat, a Rózsa­völgyi Zeneműbolt és a -New York (ma Hungária) Kávéház berende­zését, Kövesházi Kalmár Elza ke­rámiatárgyakat tervezett. Mihály Rezső a gödöllői mű­vésztelepen szőnyegeket, textile­ket, kerámiákat, Remsey Zoltán szintén Gödöllőn gobelineket ké­szített. Az utóbbi két művész, va­lamint Remsey Jenő és Moiret Ödön személye kapcsolatot terem­tett a Kéve és a gödöllői mű­vésztelep között. A magyar sze­cesszió aikotótelepét 1978-ban mutatta be a kecskeméti Katona József Múzeumban rendezett ki­állítás. A most látható bemutató nem­csak az azonos korszak, illetve művészek miatt kapcsolódik az előbbihez, hanem azzal a szán­dékkal is, hogy a -magyar művé­szetnek egy, -a nagyközönség szá­mára ismeretlen, ám ' f igyelmet érdemlő művészeti csoportosulá­sát állítja reflektorfénybe. Az ed­dig felsorolt művészek néhány kivételtől eltekintve — mint a gödöllőiek, vagy az építészként és grafikusként ismert Kozma La­jos, az építész Málnai Béla és a magyar aktivizmus egyik előfu­táraként számonta-rtott Dénes Valéria — újdonságot jelentenek még a művészettel foglalkozók számára is. Élményt nyújtottak, friss szel­lemet hoztak az egyesület kiállí­tásai az akkori Műcsarnok hiva­talos akadémizmusáva-1 szemben, művészeti irányzatukkal és korai időszakban rendezésükkel is. Ki­csit a -bécsi Secession (az osztrák szecessziós művészegyesület) pél­dáját követve a képző- és ipar- művészeti alkotásokat a társaság belsőépítészettel is - foglalkozó művészei — Szablya Ftrischauf Ferenc, Kozma Lajos, Málnai Bé­la — által -tervezett tapétákkal, növényekkel díszített initérieurök- ben mutatták be. A Kecskeméti Galéria díszter­mében rendezett kiállítás a lehe­tőségekhez képest egy intérieur­• Tichy Gyula: Énekesnő. ben — melyet Kozma Lajos bú­toraiból állítottak össze — pró­bálja ezt. a hangulatot megidéz­ni, kicsit a mester születésének centenáriumára is emlékezve. A kiállítás anyaga egyébként csak erre az alkalomra állít össze. A társulat ugyan 1947-ig folyamato­san fennállt, de a galériában _a művészeti fejlődés szempontjából jelentősebb, egységesebb 1907— 1920-ig terjedő időszakot mutat­ják be, a díszterem magyar szá­zadelőt feltáró kiállítás sorozatá­ban.-A műveket a Kéve-tagok hoz­zátartozói, műgyűjtők, valamint országos gyűjtőkörű és vidéki múzeumok kölcsönözték a . Kecs­keméti Galéria számára. Ä kiál­lítás létrejöttéért köszönet illeti őket. A -legjelentősebb műtárgy­anyag a Magyar Nemzeti Galé­riából került ide. A műgyűjtők közül külön jelentőséggel bír Kiss Horváth László gyűjteménye —, aki a Magyar Nemzeti Galériá­ban- dolgozó Plesznivy Edit mű­vészettörténész mellett a bemu­tató társrendezője —, amely nél­kül ez a kiállítás nem jöhetett volna létre. S. M. 9 Haranghy Jenő: Vágtató lovak. (Straszer András felvételei) SZÉP ERNŐRE EMLÉKEZÜNK ' | „Csengős báránykák szökdösnek” ' „Milyen bősége az élő szavaknak és az élő alakoknak”, örvendezett Kosztolányi Dezső a Lila ákác bemutatója után. „Üj lendületet ad a Szavaknak”, így méltatta egyik fordítá­sát. A — Kecskeméten írt — Az egyszeri királyfit is ponto­san jellemezte: „Parasztjai olyanok, mintha üvegen keresz­tül rémlenének. Tőle, a pesti költőtől kissé távól van a nép, de épp ezért érzi és izgatja. A poézis mindig izgató distan­ciából származik.” Így igaz. Az egykori debrece­ni diák inkább a szórakozás, az ünneplés, a gyász különleges al­kalmain találkozott a föld mun­kásaival. Egyetlen tanyába sem kuk­kantott be 1911 forró nyarán, nyolchetes kecskeméti nyaralá­sakor. Az sem érdekelte, hogy mit termelnek, és hogyan a föl­deken. Elment a cirkuszba, kö­zönséget és „művészetet” látni (Mehcmedoff, a cserkesz). Tom­bola című finom karcolatét egy vasútkerti sokadalom ihlette. Persze, hogy elkocsizott „a nap­ban tündöklő fehér vályogska­tulyák” közé (Cigányváros), mint „fáradt utazója az élet­nek” kint volt „a kecskeméti gyepen, ahol az egyszerű nép szemtistvánnapi nagy mulatsága zajlott le”. (Szent István-map.) Többször elkövette azt a kihá­gást, hogy leheveredett a gyep­re. „Egyszer se jött karszalagos gyepfinánc, aki elzavart volna ... nem kell félni és nem kell fi­zetni, mikor a természet helyi­ségeit meglátogatom” (Fű). Iványi-Grünwald Béla vendé­ge volt az akkoriban alakított kecskeméti művésztelepen. Él­ményeiről a Nyugat 1912. feb­ruári számában olvashatunk. „Valószínűtlen tisztás képe an­dalítja emlékezetemet... me­lyen csengős báránykák szök­dösnek. a fák magas orcheste- rében madarak hegedülnek és flótáznak, kedves emberek élde­gélnek ... Milyen jó volt egy kicsit köztük, velük élni, milyen rossz volt eljönni, s milyen ha­misság most felzavami magam­ban az elszenderült idyllt, s szétmázolni a1 kedves emlékké­pet. Mit meséljek róluk, a ba­rátaimról, ezekről az aranyos jó fiúkról, az előkelő Iványi-Grün­wald Béláról, s Olgyay Ferenc­ről, a telepkét főurálról,az Elegáns es nagyszerű Falus Elekről, a jó Fér kai Jenőről, a kánaáni ízű vad Herman Lipótról, a víg, groteszk Faragó Gézáról, a za­bolátlan ifjú Pólya Tiborról, meg Ivánról /. (Kecskeméti festők). A művésztelep vezetőjének fiától, a történelemtudós Iványi- Grünwald Bélától tudom, hogy ennek a nyárnak az ajándéka Az egyszeri királyfi. Noha kis­gyerek volt — mint közölte 1963- ban küldött levelében — vissza tud emlékezni deresedé fejjel Szép Ernő „műkerti versére”. „Még most is tudok idézni belő­le sorokat: ,Tintás lett az ujjam / Nézem szomorúan / Mert ne­kem az írás, / Mint másnak a sírás. /Hinta, hinta hinta, / Hi­szen nem is tinta / kinn a kert­ben reggel, A többi gyerekkel, / Játszottam cicáztam, / Az eper- fát ráztam... /’ Persze, pár hi­ba becsúszhatott a szövegbe, annyi év után.” A törpeszeder- fák alatt elfért egy-két gyerek „s kissé meggugoló felnőtt”. Reggelenként a boldog .telepiek* odamentek kis reggeli utáni' gyümölcsfalatozásra. Szép Ernő is. Aki már akkor imádta a .gyerekes modort’. Engem (9—11 éves lehettem) barátságába fo­gadott, s óva intett a felnőttek­től.” Talán egyszer márványtábla is emlékeztet a kecskeméti mű­vésztelep íróvendégeire, Bródy Sándorra, Kassák Lajosra és a most száz éve született Szép Er­nőre, aki máskor is ellátogatott ide. 1912. augusztus 24-én le is fotóztatta magát a műkerti tisztáson, és „Grünwaldéknak... különben is milyen kedves em­berek” dedikálta a fényképet. Heltai Nándor SZÉP ERNŐ Hetipiac Ó be régen csavarogtam friss, zajos, egészsé­ges reggelen a kisvárosi piac bódéi, sátrai között, jószagú, ragyogó gyümölcshalmok közt, zöldség­rakások fárasztó illatködét szipákolva, tojásos kosarak közt, belé-beléütközve az izgatott, sür­gős kék parasztasszonyok kaskáiba, e mindenfe­lől hangzó zörgésben, morajban, zsivajban mint­ha egy felzendült városban volna az ember. O be régen nem állottam meg a nyerges bódéja előtt, beszívni a hetipiacra kihordott gyönyörű új ostorok, szíjjak, bőrszerszámok aromáját, meg a német szabó sátra előtt, ahol mindig próbál­nak eöy ünnepélyes parasztgyerekre egy ujjast, meg a kis boltos ponyvája előtt, ahol a segéd tér­delve feszíti a sárga röfön a piros galandot, meg a hűvös, homályos csizmadiasátor előtt, meg a kofák előtt, ahol alacsony kis padokon nyugsza­nak a domború kenyerek, mint az állatkertben alvó teknősbékák. Megállók, jártatom a szemem össze-vissza, hallgatom a kedves lármát, szédí­tem a fejemet, kezdem visszaérezni magam mesz- szire... gyerünk, gyerünk, mert ellopom itt az időt, pedig a kecskeméti zsibpiacot akarom meg­mutatni önöknek, ami itt van á nagy piac mel­lett, a színház háta mögött. A színház háta mögött, az isten háta mögött, a mesében, vagy álomban, szívélyes olvasóm, nézz körül ezen az ócska házak közé szorított kis téren, ezen a népen, ezeken a rongyos pony­vákon, és nézd meg, mi minden van ezeken a lé- terített ponyvákon, piszkos kendőkön, vagy a puszta földön, a porban. Egy csomó kisebb-na- gyobb rozsdás szög, egyiknek-másiiknak nincsen feje, egy félharisnya, egy fejkendő, amit a köze­pén kiégettek, háromlábú tehénfejőszék, pipára való rossz kupak, törött poharak, egy darab gyertya, petróleumlámpa kormos sisakja, egy darab összecsavart madzag, egy kis szemétnyi hervadt tyúktoll, asztalláb, valahonnét elorzótt szódásüveg, egy kopott patkó, egy harmincesz­tendős formájú megfagyott gigerli-nyakkendő, egy egész piros tégla, használt fogkete, leírha­tatlan nyomorba jutott kofferek, székek, ládák, asztalok, ablakrámák, régi zsíros, tépett kalendá­rium, meghalt ébresztőóra, kopasz hegedűvonó, kétfelé vált bádog gyerekpisztoly, félig elégett olajnyomat, sárban elhullott, meghasadt szívű cipők, egymáshoz nem tartozó csizmák, papucs­rongyok, létrának egy foka, isten tudja hová való kulcsok, óráknak, gépeknek, lószerszámnak széjjelzüllött apró részei össze-vissza, amelyek­nek értékét és hasznát nem lehet kinyomozni. Egy összement rongyos vén paraszt lehajlik, fel­vesz egy csikó nyakába való csengőt, meglóbál- ja, a csengő némán rázza a fejét, nincs 'nyelve. A vén kis paraszt megveszi, indul nyelvét ke­resni. Egy zöldre sápadt pipázó cigányasszony ül a földön, előtte egy fekete kendőn egy szál D-húr. Azt árulja. Mindennek van kereskedője, mindennek van vevője, ez vásár, élet, forgalom, ezek az emberek vagy micsodák aggodalmasan, vizsgálódva, ravaszul járnak-kelnek, mérlegel­nek, élalkusznak egy és két krajcár között, ott­hagyják a portékát, visszajönnek. Házastársak egy madzaggal összekötött cúgos cipőt emelget­nek, szagolgatnak, feszegetnek, borzasztó problé­mája és messze kiható eseménye az életüknek, hogy megveszik-e vagy se. Az, aki árulja, rimán- kodva és ellenségesen nézi őket. Az asszony azt mondja: „Mennyi az utolsó ára?” „Tíz krajcár.” „ötért adja” ,iNem én, még kilencért se. Ki­lencért vigyék el, na, csakhogy vevőjét lássam!” „Hót a hatot megadjuk érte.” Ó, nagy világ, hát melyik komolyabb, a kecskeméti zsibpiac, vagy a new-york-i börze? KOLOH ELEK Dínomdánom múltrh könyököl a bánat de nekilódul néha „lánc lánc eszterlánc eszterlánci cérna” járunk ősi táncot tépve ősi láncot búval mulat a magyar vele járom konok táncom dínomdánom, dínomdánom mintha könnyem hullna „cérna volna selyem volna mégis kifordulna" a tánc verte porfüggönyön át tolvaj évszázadok rendezetlen számlák sunyítanak felénk „pénz volna karika karika” csonka tagjainkhoz '< guruló alamizsna a remény de mi mással fizethetnénk a múltra könyökölve néha „lánc, lánc eszterlánc eszterlánci cérna” KISFALUDI STRÓBL ZSIGMOND CENTENÁRIUMA Száz éve, 1884 július 1-én Al­sóraj kán született Ady, Maillol, Picasso kortársaként. Magyar szobrász lett, magyar szobrász maradt, de forrása a nagyvilág tágas szellemi környezete. Stróbl Alajos mesteriskoláján tanult, s hozzá hasonlóan lett a magyar köztéri szobrászat irány­adó léptéke. Felkészültségét bi­zonyítja a reneszánsz eszközöket használó Dávidja, 1911-ből és a Finálé egyik emlékezetes kis- bronzszobra. Egyenletessége, bő­sége pazar sorozatokat eredmé­nyezett éppen a kimagasló for­mai tudás' révén, mely másokat, egész generációkat sarkallt az ^elérhető optimumra. Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászi tevékenysége mellett korosztályokat nevelt a Képző- művészeti Főiskolán. Kezdetben festett' is, de igazi közege a szob­rászat lett. Kezdeményezései sok­szor folytatást jelentettek, így 1912-es Kukoricamorzsolója, Arany János balladája és Holló­sy Simon festménye nyomán ha­lad, mint ahogy 1913-ban mintá­zott Tavasza rodini örökség. 1913- as Görgey-portréja mintha fel­mentést adna az árulás vádja 9 Kisfaludi Strobl műtermében. alól. Arcmásai léléktani igazsá­gokat hordoznak, nemcsak az anatómia pontos, hanem a szelle­miség is hiánytalan ábrázolásá­ban. Ez az oka a világhírének, mely elsősorban a Bemard Shaw- portréhoz kapcsolódik. A nagy angol író a fogalmazást illetően Kisfaludi Stróbl Zsigmond mód­szereit Pheidasz és Praxitelesz eszközeihez hasonlítja, és a to­vábbiakban így ír: „Jött egy új szobrász, akinek a nevét soha nem hallottam: a magyar Stróbl. Ö mindent megtalált, ami a töb­binél hiányzott, és egyébként ép­pen olyan igaz, mint Rodin a fi­zikai típus megalkotásában. Az én jobb és bal profilomban meg­találta a filozófust és a komé­diást”. Ez a teljesség jellemzi minden arcmását és köztéri szobrát, ez az értéke, üzenete, melyet örök­ségül hátrahagyott. A szorgalmat, a munkát, a minőséget. Ez a tárgyszerű hiánytalanság tük­röződik nemcsak az 1919-es Íjász­ban, az 1952-es Ózdi hengerész­ben, Sommerset Maugham, Szé- kelyhídy Ágoston, Venczel.1 Bála portréjában, hanem a Kossuth- és a Felszabadulási Emlékmű­ben Budapesten, mely maradan­dóvá tette Kisfaludi Stróbl Zsig­mond pályáját, azt az életművet, melynek múzeumát Zalaeger­szegen avatták fel, s melyet az egész világon hazánktól Moszk­váig, Londonig, Dzsakartáig tisz­telnek, becsülnek. I* M. ® Vénusz születése (1923).

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom