Petőfi Népe, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-14 / 138. szám

1984. június 14. • PETŐFI NÉPE • 5 BÁCS-KISKUN IKÖDALIVÉMlÉKHELYE Bugac „Hat holnapja hópénzün­ket nem láttuk”, panaszkod­tak 1592-ben a gyulai vég­vári vitézek. Gondolták, a töröktől szerzett zsákmányból pó­tolják az elmaradt fizetséget. Tömörkénynél átkeltek a Ti­szán és „Kecskemétnek pusztájára ménének / Napló helyre homokvölgybe érének /' Az homokot hijjak Bogac-homok- nak” — mint ezt a vitézi vállalkozásról tudósító korabeli versezetben olvashatjuk. Megbújtak egy hómokvölgyben, a buckára Buda felé néző őrt állítottak, aki erős török csapat közeledését jelezte. Megütköztek és már-már valamennyien odavesztek, amikor „Falka barmot távoly földen látának / Magyar seregnek azt alítják volna / Az törökök rajta ré­mültek vala”. Megfutottak, a magyarok illendően eltemették halottaikat és haza szekerezték a sovány zsákmányt'. 'A pásztor- és betyárélet ro­mantikájával ragadta meg a vé­res háborúk után a költők kép­zeletét a puszta. A népdalokban is megénekeLt csárda: „A bugaci csárdában, ( Három betyár ma­gában, j Ügy megiszik bújában, / Kifordított subában.” A közeli családi birtokára utazgató Orczy Lőrinc, a III. Károlytól bárói címmel ékesített jászkun-kapitány és föildesúr fia így örökítette meg a híres-hírhedt mulajtó- és eny- helyet: Csikósok oltárja-, juhász kápolnája, Betyárok barlangja, ringyóknak tanyája Bolhák, egereknek, békák palotája, Dongó, légy, darázsok, szúnyogok bárkája. Jó hangulatban távozhatott, mert jókívánságokkal búcsúzott: Maradj tehát békés, puszija közepében, Kecskeméti kenyér süljön kemencédben, Körösi bor bőven keljen a pincédben Sok utas nyugodjon faladnak tövében. Táji szépségeit tudatosan elő­ször Kada Elek polgármester nép­szerűsítette. A millennium után meghívta Pósa Lajost, Rákosy Viktoijt, Bársony Istvánt. Közö­sen fogyasztották el Zubornyák számadó ízes borjúpörkültjét, be­szélgettek, fotografáltak. Egy más alkalommal Kozma Andor töltött el egy éjt Bugacon. A Nemzet 1899. július 30-i számában cso­dálattal írt élményeiről. „A cse­réiig' mellett jó darab tisztáson tanyázunk. A subákból kerül ki tetszés szerint a legjobb zsöllye vagy a legkényelmesebb nyugvó­ágy. Egy-két lépéssel odább ba­rátságos, vendéghívó pásztortüz lobog. Ezt az egész képet pedig cserényestől, mindenestől berá- mázza nagy körben a fehér gu­lya.” Beszámolt a városi vezetők nagy álmáról is: „öt, vagy tíz, vagy nem tudom hány évtized múltán ez a roppant kopár bu­gaci homokpuszta ... csupa ne­mes szőlő- és gyümölcsös renge­teg lészen.” Festőket is rábeszélt a régész- néprajzkutató polgármester: néz­zék meg az igazi Alföldet. Jötit Vágó Pál, a nagy történelmi kom­pozíciók mestere, jött Garay Ákos, a bravúros rajzoló, jött Csók István. Bugaci képeiket osz­tatlan tetszéssel fogadták a ki­állítások látogatói és a műkeres­kedők. Iványi-Grünwald Béla, Bornemissza Géza és más festők 1910. július 24-én a pusztán szer­veztek ' „mázoló nagygyűlést”. Meghívták Kacsóh Pongrácot, Jánszky Béla építészt is. ' A tudósok is fölfedezték Bu­gac értékeit. Először Hermann Ottó javasolta „az ősfoglalkozások e töredékének a megmentését”. 1929rben dr. Randolf Rungaldien osztrák egyetemi tanár szorgal­mazta a védettség kimondását. Lóczy Lajos természetvédelmi, nemzetnevelési és idegenforgalmi szempontból indítványozta nem­zeti park kialakítását. Teleki Pál is egyetértett az elgondolással, nem utolsósorban Kecskemét kertkultúrájának kiemelése érde­kében: a homokot megszelídítő alkotó munka érzékeltetésére. Írók is érveltek a bugaci nem­zeti park megszervezéséért. A puszta 1933 egy gyönyörű májusi vasárnapján vonult be ünnepélyesen a magyar, idegen­forgalomba. Kecskemét városa és idegenforgalmi hivatala ba­rátságos kocsizásra és csirkepap­rikásra invitált száznál több írót és újságírót. Zilahy Lajos a Szín­házi Életben közölte beszámoló­ját: „ . ■. Hogy mit látót# Bu­gacon az idegen? Semmit, csak felültetik a kocsira, valami két óráig suhognak a kerekek a hang­talan, selymes füvtjn, néhol a totyogók ezüst vadvizét locs- csantja szét a futó kocsikerék, ilyenkor vadrucák szállnak fel a fellegekbe, s bíbicek libbénnek nesztelenül, a pagonyok mellett nehéz fácánkakasok zörögnek fel a. levegőbe, messze a láthatáron gémes kutak finom keleti raj­za ...” Móricz Zsigmond mondta ki a lényeget: „Kecskemét városa olyan lépést tett, ami úttörő a magyar vidéki városok életében. Megindította az idegenforgalom iránti akcióit. A dolog úgy tör­tént, hogy a roppant város meg­mozdította százhatvanezer holdas tagjait, felkapta a harmincezer holdas Bugac pusztáját,, s meg­lobogtatta Európa felé, mint egy csipkés szélű . kis kendőt.” Az Idegenek a pusztád című cikké­ben a tennivalókra is figyelmez­tetett: csak a közlekedés javítá­sával, kulturált vendégfogadók­kal számíthatnak számottevő tu­rizmusra. „Én azonban * o kecs­kemétieket nem féltem. Ma a kis Magyarországnak ez a város a szemefénye. A legérdekesebb nép, amely a kőből is bort facsar.” Igaza lett! Kirándult Bugacra az akkor világhírű olasz labda­rúgó-válogatott, Bartók Béla, Zathureczky Ede. Dolfuss kancel­lárt tervezett bugaci túrája előtt néhány nappal gyilkolták meg a nácik. Féja Géza és Nagy Endre a parcellázásokat is dicsérte. Ta­mási Áron a bugaci erdőt him- nuszolta: „Ilyet nem láttam én soha. Sőt, még elképzelni sem tudtam volna. A hevenyészett úton félaraszt gázol a kerék a homokban. Mindig és mindenütt. Furcsa, erős talaj. De nem ke­vésbé furcsa maga az erdő, ame­lyet kecskeméti barátom őserdő­nek nevezett.” Az írók természetesen észre­vették: verejtékes munkával is alig-alig tudják fenntartani ma­gukat, családjukat a kétkeziek. Dicsérték a város telepítési kez­deményezéseit. A pusztafalu la­kói azonban csak századunk.hat­vanas éveitől érezhették magukat Európában. A maga is hpmoki ember, Mátyás Ferenc így biztat­ta negyedszázada a monostori szőlőültetőket: „új hajtásokkal bújnak a mélyre, j Száraz homok­ba; a semmi hátán / is megfo- góznak, nem sírnak gyáván. / A titkot Mathiásztól tanulták: f bol­dog leszel, csak győzzed a mun­kát.” A második kecskeméti népze­nei találkozó rendezői szerették volna a meghívott vendégekeit, köztük a népi kultúrával elgyű­rűzött írókat bugaci pásztortűz­nél citeraszóval, népdalokkal és bográcsgulyással megvendégelni, de sajnos csak annyi pénzt sike­rült összegyűjteni, előkaparni, kiügyeskedni, amennyivel csak Matkóig buszozhattak. GJtt éne­kelték Táncos Péterrel, az egy­kori pusztai emberrel: „Ha fel­ülök a bugaci halomra, / Onnan nézők szép legelő barmomra.” Pólyák Feri faraghatna stílu­sos, idézetes fatáblát, megállító táblát a Bugac szépségét hírelő Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Zilahy Lajos és a többiek emlé­kezetére. Tudják meg minél töb­ben: a puszta becsült irodalmi emlékhely. Heltai Nándor „Fejből fújom verseimet” Már több ízben is hírt adtunk a március végén megalakult, hatvannál több tagot számláló Kecskeméti Magyar^—Finn Kulturális Egyesületről. A finn nép hagyományait és mai ar­culatát megismerni, s a két nép közötti barátságot igaz tartalommal bővíte­ni akaró egyesület már e rö­vid idő alatt ís 'több érté­kes rendezvénnyel lépett a nyilvánosság eíé. A napokban pedig im­ponáló gyorsasággal ke­rült ki a kecskeméti Váro­si Tanács nyomdájából az első, egyíves kiadmány Fej­ből fújom verseimet cím­mel. Kozmács István, az egyesület titkára szerkesz­tette, s egyben ő volt a ver­sek nyersfordítója is. Az olvasóiöiak ajánló soro­kat Buda Ferenc József At- tila-díjas . költő, az egye­sület elnöke írta. A kiadvány az igen gazdag, de még mindig csak rész­leteiben ismert finn nép- költészet füzéréből, a Kan- teletárból, valamint egy varázsigéket tartalmazó kötetből vett kedvcsináló válogatás, Hideg Antal ava­tott műfordítói tolmácso­lásában. A közreadott versek mindegyike a finn ember természetközeli élet- szemléletét sugározza, amelynek egyenrangú ele­mei az erdők, a tenger, a hitvilág emberarcú fel- sőbbségei, a vadak és a ház­körüli állatok, de az elmú­lás és az őszinte válság is. Buda Ferenccel biza­kodjunk mi is, hogy vala­mely könyvkiadó jóvol­tából a műfordító asztalán sorakozó, egyre teljesebb kéziratköteg is előbb vagy utóbb napvilágot lát! K. V. J. NÉMETH MIKLÓS GRAFIKÁJA • 1933 tavaszán örökítette meg a fényképész a bugaci „madzag- vasúton” az egyik lányával a' pusztára utazó Móricz Zsigmondot. KULISSZATITKOK A színpadmester Azt hiszem; / kevesen tud­juk, hogy iiní a feladatuk ä színpadmestereknek. Az alábbiakban egy kicsit rész­letesebben is megismerked­hetünk az ő munkájukkal. Pontosabban: Tumbász Jó­zsef foglalkozásával, aki a kecskeméti Katona József Színházban „mestere a szín­padnak”. — A díszlettervezőtől meg­kapjuk a rajzokat. Munkatár­saimmal megbeszéljük, hogyan tudjuk megvalósítani a terve­ket. Majd mi is készítünk vázla­tokat, s ezután .megyünk a mű­helyeikbe. Nem különleges a mi dolgunk, nem nevezném szak­mának, inkább segédmunkának. De johban oda kell figyelnünk a legapróbb részletekre is, mint a szakembereknek. A próbákon még csak „jelezzük” a díszlete­ket, de a bemutató élőtt már szín­padon kell állniuk a dekorációk­nak. — Nehéz kivitelezni a tervezők álmait? — Nem, miután velük is tár­gyalunk a színpadi lehetőségek­ről. Csak néha kell megváltoztat­ni az elképzeléseiket. Megint más elkészíteni a díszleteket, mint azokat a deszkákon használni. — Milyen a napi időbeosztá­suk? — Reggel nyakkor kezdenek a díszletesék, a berendezők, a vi­lágosítók. Szinte az egész napunk foglalt. Délelőtt a próbák zajla­nak, délben van egy kis szussza- násnyi időnk. Kettő után mér ké­szülünk az esti előadásra. A na­gyobb méretű díszletek elrende­zése hosszadalmasabb, például a Tíz kicsi néger vagy a Jézus Krisztus, az embernek fia című daraboké. S ha leengedjük a vas­függönyt, utána még szét kell bontani az elemeket. — Gondolom, nem volt könnyű elkészíted a kamaraszínházban bemutatott Ó, azok a szép napok! díszleteit, és tárolni sem lehet kis helyen. — Hungarocellből építettük fel a Beckett-darab kulisszáit. A raktározás, a szállítás valóban nehéz, ezért fordult elő, hogy a . kamaraszínház előterében tor­nyosodott a díszlet, ha más mű­sor futott. Egyébként közel Van a raktárunk. — Meddig őrzik a „leszerepelt” paneleket? — Amelyekre a következő évad­ban nem lesz szükség, azokat most nyáron szétszedjük. Ezekben a hónapokban végezzük el a fel­újítási és karbantartási munká­kat is. Ilyenkor nem kell túlóráz­nunk, napi nyolc órát töltünk a színházban, a műhelyben. — Hányán? — Egy zsinórmesterünk és tíz 9 Tumbász József: „Háttérben maradunk”. (Méhesi Éva felvé­tele) díszítőnk van. Kevés a létszám, nem találunk olyan embereket, akik szívesen jönnének hozzánk. Aki viszont megszereti az itteni légkört, az itt ragad. Én tíz esz­tendeje dolgozom Kecskemé­ten. Az eredeti foglalkozásom vasöntő és lakatos. Apám a deb­receni Csokonai Színház díszle- tese volt, ő csábított oda. Egy­szer otthagytam a színházat, de csak három hónapig bírtam ki, s újból visszamentem. Máshol nem találtam a helyemet. Elvé­geztem a Színművészeti Főisko­la kétéves technikai tanfolya­mát. Az egyik kollégám most szintén oda jár. — Milyen műhelyei vannak a kecskeméti színháznak? — Asztalos-, lakatosműhely, festőterem, férfi-női varroda. Mindegyik a főépület közelében található. > / a szerencsénk. Pes­ten mostohább a helyzet, ott bi­zony a város másik végébe is utazniuk kell a díszleteseknek. — Miért jó színpadmesternek lenni? — Mert látom, hogy a mi ke­zünk nyoma is benne van a da­rabban, a díszletek révén. A szí­nésznek ki kell állni a közönség elé, nekünk szerencsére nem. Háttérben maradunk. Megbe­csülnek bennünket, a színházban mindannyian otthon érezzük ma­gunkat. Hajdanán a művészek nemigen álltak szóba velünk, ma órákig is elbeszélgetünk. — Megfizetik az ön munkáját? — Hatezer forint a fizetésem, s 29 százalékos túlóraátalányt ka­pok. Körülbelül ennyit keres egy ember két műszakban. Ha pén­zért csinálnám, visszamennék vasöntőnek, s akkor az ünnep­napjaimat sem kellene feláldoz­nom. De az előbb már elmond­tam, miért szép színpadmester­nek lenni... Borzák Tibor Szovjet sci-fik filmen A szovjet filmesek a Holdszi- várvány című filmmel szerepel­tek a tudományos-fantaszftikus filmek madridi versenyén. A be­mutató egyszersmind a fiatal moszkvai rendező, Andrej Jer- mas debütálása is volt. A film a XXH. századba viszi a nézőket, szüzséje a kozmosz meghódítá­sával, a bolygóközi űrutazások­kal és idegen civilizációkkal va­ló találkozásokkal foglalkozik. A film hősei sok veszéllyel és titok­zatos jelenségekkel találkoznak, s ezék komoly erőpróbát jelen­tenek, nemcsak fizikai értelem­ben, hanem erkölcsileg és a bá­torság tekintetében is. A film szakértő-konzultánsa Vlagyimir Satalov űrhajós volt. A szovjet rendezők az utóbbi években mind gyakrabban foglalkoznak tudo- mányos-famtasztikus témákkal, jóllehet, az első ilyen filmet még a húszas években készítették a Szovjetunióban, Alekszej Tolsz­toj Aelita című — magyarul is megjelent — regényéből. . TT Lurkóval szebb lett az élet. És a gúnártól sem fél­tem többé, akár velem volt, akár- nem. Nem sajátítottuk ki ma­gunknak, mindannyiunké volt. A házban és a környéken lakó gye­rekeké. De azért Lurkó csak hoz­zánk tartozott. Ezt ő tapintatosan éreztette is a többi gyerekkel. Ha önfeledt játék közben ösztöne azt súgta, hogy bátyámmal hazafelé tartunk, abbahagyta a többi gye­rekkel az ugrándozást, az út kö­zepére ült és farkát csóválva he­gyezte a fülét abba az irányba, amerről sejtett bennünket. Ilyen­kor mi sebesen pörgő nyelvvel kiabáltuk: Luri, Luri, Luri, mire ő gyors vágtában jött elénk. Min­den ilyen találkozás öröm volt a számunkra. Lurkót állandóan fürdettük,' mert az éjszakát is velünk töltöt­te, kiutalt helye a lábunknál volt egy kosárkában. Amikor azonban elcsendesedett a lakás, mi lopva magunk közé vettük. Egyszer véget ért a szép éle­tünk. A felnőttek vetettek neki véget. Játszadozás közben üvöltő szirénák kergettek le bennünket az óvóhelynek kinevezett pincébe. Lurkó ilyenkor kívül maradt. Rendszabályok tiltották tőle a ÁRVAY ÁRPÁD: A Lurkó pincelevegőt. A vasajtóhoz húzó­dott, és el nem mozdult, amíg a légiriadó végét jelző szirénabőgés hangjára fel nem jöttünk a mind Otthonosabbá váló salétromos pinceodúból. •» Mert a játék egyre ritkább lett, a pincébe való riadt rohanás pe­dig egyre gyakoribb. Ismétlődött nappal és éjszaka. Éjszakáinkat sem kímélte már a halálos tűzijá­ték. Ilyenkor Lurkó a szoba köze­pére ült és fájdalmas vonításba kezdett. Sok esetben még a sziré­nák megszólalása előtt így figyel­meztetett bennünket az elkérül- hetetlen veszélyre. Vége lett az iskolaévnek. Jóval korábban mint máskor. Megszü­letett a szülői elhatározás. Ki­használva a lehetőségeket, a bom­bázások elől ideiglenesen falura , költöztünk. Akkor láttam először sírni a nagyanyámat. Neki ez a külváros jelentette egész életét. Anyám viszont boldog vólt, mert arról a vidékről származott. Ma sem tudom megmondani, honnan vették szüleim azt az el­határozást, hogy Lurkót hátra­hagyjuk házőrzőnek és a jó szom­szédokra bízzuk eltartását. Hiába könyörögtünk szüleimnek, hajtha­tatlanok maradtak. Arra hivat­koztak, hogy sok a csomag, s hogy kutyát nem szabad vonaton vinni. Lurkónak nyitva hagytuk a szel-, lőzőablakot és mi elindultunk a számomra ismeretlen világba. Amikor Lurkó orra előtt be­csukta anyám a lakás ajtaját, bá­tyámmal együtt hangosan sírva- fakadtunk. Azt láttuk utoljára, hogy Lurkó döbbenten a megle­petéstől, némán, szétterpesztett lábakkal áll az előszoba'közepén. Egyszerűen nem hitte el, hogy el­hagytuk. Az utazás rendkívül vviszontag- ságos volt. Én akkor ültem éle­temben először vonaton. Élménye szétrombolta bennem a meseköny­vek hegyen, völgyön keresztül za­katoló, pöfögő masina képzetét. Az emberek egymást tiporva, mocskolva préselték be magukat a vagonokba. Nem kímélték a i gyerekeket sem. A csodával volt határos, hogy nem veszítettük el egymást, mert a hosszú úton a bombatámadások miatt számta­lanszor megismétlődött a lealázó tülekedés. Beláttam, hogy Lurkót valóban nem tudtuk volna ma­gunkkal hozni. Késő éjszaka érkeztünk a falu­ba. Akkor még nem sejtettem, hogy egykoron ezt a falut úgy emlegetem „az én falum”. Világí­tás nem volt. Sötét, kanyargós ut­cákon mentünk. Én mégis egyből megszerettem a melegen fehérlő nádfedeles házakat, az útmenti fákat, a j öttünkre kerítéshez ro­hanó, csaholó kutyákat. Néztem az eget is. Ma is úgy érzékelem emlékeimben, hogy a végtelen sö­tétségből kacsingattak rám a csil­lagok. Aztán reggel lett. Friss, falusi reggel. A házhoz, amelyben lak­tunk, nagy kert tartozott. Minde­nütt fű, bokor, gyümölcsfa. Cso­dálatos látvány volt. Mégis sírás­sal kezdtem a boldogságot. Szi­pogott a bátyám is. Elképzeltem Lurkót a zöld fű­ben hemperegni, de képzeletem szilánkokká törte a valóság. Ez napokon , keresztül így ment. Vé­gül anyám kijelentette, visszauta­zik Lurkóért. Mi csendben marad­tunk. Tudtuk, veszélyes vállalko­zás. Harmad vagy negyedik napon éjszaka megjött anyám Lurkóval. Szerencsés utazás volt. Anyám — a szomszédok elmondása alapján — mesélte, hogy Lurkó sem a gyerekektől, sem a szomszédoktól nem fogadott el ételt. Naphosszat a lábtörlőn ült, időnként a szel­lőzőn át bement a lakásba, mint­ha azt nézte volna, nem jöttünk-e meg a tudta nélkül. Voltak, akik az iskola ajtajában látták üldö­gélni. Lurkó rövid idő alatt lefo­gyott, és elvesztette pajkosságát. Komoly kutya lett belőle. Gyorsan telték a napok. Megis­mertük a falut, kedves új pajtá­sokra leltünk. Én eleinte csodál­kozva hallgattam őket. Furcsán beszéltek magyarul és pergő se­bességgel tótul. El sem tudtam képzelni, hogy lehetett azt meg­tanulni. Lurkó otthonosan moz­gott mindenütt. Kapós lett a falu­ban, mert gyorsan híre ment, hogy a szomszéd istállóból egy­szer és mindenkorra kiirtotta a pockokat. Sokat érő kutyának számított hamarosan. Nagyon büszkék voltunk rá. Mentünk mindenhová, ahová hívtak. Így Lurkó révén befogadtak minket is. Sokat játszottunk a kertben, a nagy ligetben, az érparton, a ma­lom mögötti nádas szélén. Játé­kunkat csak akkor hagytuk abba, ha a nagytemplomban félreverték a harangot. Ez volt a légiriadó je­le. Ilyenkor szemünket az égre szegeztük, és úgy bámultuk a messze magasban csillogó, lom­hán úsjzó, brummogó gépek szá­zait. Külvárosi pajtásaimra gondol­tam elszoruló torokkal, a bomba- robbanásoktól egyfolytában re­megő, nedves pincefalra, és szé­gyelltem biztonságomat. Beérett a gabona. Először lát­tam aranyié kalásztengert. Mi, tízéves gyerekek is vigyáztunk rá. A tanyáknál hatalmas fák tete­jén figyelőhelyeket ácsoltak, in­nen néztük felváltva, nem ter­jed-e ki a háború tüze a minden­napi kenyérre. Természetesen Lurkó is velünk volt. Kis segít­séggel a létrán mászott fel a fi­gyelőre. Itt két-három órát is el­üldögélt velünk nagy türelemmel. Szerintem mindent értett abból, amit mi gyerekek egymás közt be­szélgettünk, mert időnként he­lyeslőén .vakkantott, vagy elége­detlenül morgott. (Folytatjuk) (

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom