Petőfi Népe, 1981. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-20 / 221. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • Gyenes Pál, Jókai Móric szobatársa és barátja. Mi köti össze a jelen varázsát a múlt mocsarával? Visszaemlékezés Gyenes Mihályra, Jókai Mór szállásadójára Nap mint nap átsétálok egy kedves téren. A Sétatér utca és a Piarista Gimnázium között megtett úton a szemlélődő járókelőnek feltűnik a szép sétány gombamód szaporodó új házaival, egyszerűségében szép parkosításával és varázsteremtő öreg fáival. Valamikor itt mocsár volt, ahol delelő állatok oltották szomjukaX. Lapozzunk a mú’tba. Mi köti össze a jelen varázsát a múlt mocsarával? J ókai Móric — befejezve ez 1841—42-es tanévet — Pápáról ' hazaérkezik Komáromba. A család kétségbeesve vesz tudomást arról, hogy a gyenge testalkatú fiú beteg, tüdőbaj alapos gyanúja áll fenn. A Komáromon átutazóban járó Petőfi Sándor szóba hozza a fiáért aggódó édesanya előtt a napsütéses Kecskemétet és e város — virágzásnak Induló — fiatal főiskoláját. Jókai — később — Károly bátyjának döntéséről és erről az időszakról a következőket irja: „Az én életem regényéiben: „ö volt az, aki észrevette, hogy egész kedélyem beteg. Radikális kúrát gondolt ki a ■ kigyógyításomra, mikor engem a pápai tudománygyűjtő kaptárból klmarkolt, s elvitt magával Kecskemétre.” AAilyen is volt a közel másfél I”l. évszázad előtti Kecskemét? Kitűnő tudósítást ad erről Jókai — visszaemlékezve — az érkezés éjszakájára (Pesti Hírlap 1893. július és augusztus): „Egy rendkívüli zivataros éjszakán érkeztünk meg Károly bátyáimmal Kecskemét alá... A zivatar elmúltával aztán teljes holdvilág mellett barangoltunk be Kecskemétre, tengelyig érő latyakban. A régi Kecskemétről beszélek, amilyen ötven év előtt volt a nagy falu negyvenezer lakossal. A hosszú, szélps főutca kezdetén nagy tertyedt gömbölyű tetejű nádpaloták fogadják az utast; a száraz malmok; két oldalt egyforma alakú földszintes házak elől rácskeritéssel, vagy líciummal. A szekérzörgésre a kutyák felugrálnak a kapubálványra, onnan ugatnak alá. Az utca fénylik a sártól, melynek nincs hová le- ■ folyni. Kétfelül a házak mellett vonul végig a palló; kétszál gerenda egymás mellé téve... Az egész hosszú utcán csak egyetlen egy ember kutyagol; ez az igazi bak tér: minden utca szögletén megáll, és hirdeti: „éjfél után óra kettő, dicsértessék a Teremtő”... Az egész városban csak a vendéglő volt cseréppel fedve... itt megszállottunk.” Másnap Karika tanár úr, a távoli rokon javaslatára Gyenes Mihály ügyvéd és városi erdőmérnök házánál kérnek szállást. Itt talál a jogászkodó ifjú Jókai két esztendőre — másodmagával, a házigazda szintén jogász gyámfiával Gyenes Pállal — békés otthont, gondos és szeretetteljes ellátást. 0 Gyenes Pál Tanoda! Bizonyítványán gondnokként feltüntetve Gyenes Mihály. Az aláírók közt Jedlik Ányos Is szerepel. Gyenes Mihály egészséges szelleme, jóízű humora különösen hatott a szentimentális lelkű 18— 19 éves ifjúra. Nagyon valószínű, hogy e szellem és derű közelsége is hozzájárult ahhoz, hogy a csüggedés évtizedeiben Jókai Mór „az egész nemzet kedélyét fényre derítse.” Az író Gyenes Mihállyal kapcsolatban — a Pesti Hírlap 1893. júl. és aug. számában — a követ - ' kezőket mondja: „.. .megérdemelné a monumentumot Kecskemét városa részéről mert ennek az érdeme, hogy azok az ősi homokpuszták erdőkkel, kertekkel lőnek .beültetve. Ez az ember hétmillió fát ültetettél a kecskeméti határban.” A z említett érdemen túlme- nőén Gyenes Mihály a városfejlődés akadályát jelentő Déllő-tó lecsapolását és a meder „(eltöltését 1834-ben — a korabeli feljegyzések szerint — társadalmi munkával végezte el. A lecsapolt területen — 9 sorba nyárfát ültetve — sétányt alakított ki. 4837-ben Kecskemét városa Gyenest másodbíróvá • választja, kinek elsőrendű feladata a pörlekedő felek ügyeit rendezni. Hogy miképp intézte ezeket a város másodbírója, kulacs, fehér cipó és ■ szalonnázás közben — megírta Jókai — a Dekám erőn Bíró uram ftélete-iben, ahol is a hajbakapott két szomszédot a városbíró Csonttörő Mihály uram összebékítette, majd meghozta ítéletét: „Ki mit kapott viselje tisztességgel; ki mit szenvedett tűrje el emberséggel 1” Azután pedig látva azt, hogy semmire sincs oly nagy szüksége a községnek mint fára, és hogy a sok hivatalnoknak is hasznos foglalkozást adjon, kiküldte őket, valamennyit a pusztákra, a homokba fát ültetni. S rövid uralkodásának emlékéül máig is díszlenek az általa ültetett homoki erdők, s él a nagybecsű adoma a kulacs borral, ketté vágott gor- diusi csomó felől.” Jókai írói egyéniségének kialakulását jelentősen befolyásolták Gyenes Mihállyal folytatott naponkénti beszélgetések és Kecskemét határában tett közös kirándulások. (Ezekről az élményekről a következőket mondja az író: „Házigazdám ... gyakran elvitt magával a gondjaira bízott kiterjedt erdőségekbe paraszt szekéren. Elkóboroltunk a Tiszáig, a Szikra Csárdáig, a homokbuckákon keresztül a Fehér-tóig. En mindenütt új meg új népélettel találkoztam a pusztákon, a karámokban; megismertem a magyar fajt a maga őseredeti sajátságaiban, összejöttem a pusz- tabírákkal, hadnagyokkal, akik betyárokat üldöznek, s a futó betyárokkal, akik azokat kerülik, megismerkedtem a népnek észjárásával, fogalmaival, dalaival, közmondásaival, kifogyhatatlan humorával; hallottam a népmeséket, a bogrács tüze mellett... Láttam a híres bikaharcot, s a pünkösdi király parádéját, aminek mind most már híre sincsen; meg azokat a pusztai párbajokat ...” • Gyenes Mihályról — apósáról — készített portrét Muraközy János. Tókai Károly 1843. október ** 1-én Gyénes Mihálynak keltezett levele tükrözi a testvéri féltést és azt a biztos érzést, hogy akit szeretünk, vigyázzák: „... Igen tisztelt Tekintetes úr! Móric öcsémet ismét a Tekintetes úr szíves gondviselése alá bízva édesanyámmal együtt azon alázatos kérésünkkel bocsátjuk iskolai pályára, méltóztassék őtet ez évben is kegyes figyelmére bölcs tanácsával ^ szükséges intésével gyámolítani...” Az Író, házigazdájához — 1844. szeptember 19-én — írt levele kifejezi, hogy milyen meleg kapcsolat alakult ki a két év alatt a kosztos diák és a háziak között. „Szeretve tisztelt Uram Bátyám, s Asszony Néném! Ha nem fognak érte neheztelni megtartom ezen atyafias megszólítást kegyetekre nézve, hisz kegyeteknél nincs nekem jobb rokonom sem a kegyetek körében töltött napoknál jobb napjaim nem voltak és nem is lesznek, alig várom azon még jó távol időt, melyben kegyetek újra láthatom ............holt ig hű tisztelőjük: Jókai Móric.” Az író 1888-ban tett utolsó látogatásakor nagy szeretettel és hálával emlékezik meg Kecskemét városáról: „Itt lett belőlem ember e derék tősgyökeres magyar városiban és különösen itt lett belőlem magyar író.” Ahhoz, hogy idő távolából is szűnni nem akaró szeretettel beszél az író e városról, nagy része volt ebben az ügyvéd, városi erdőmérnöknek, akiről Mikszáth Kálmán így emlékezik meg: „Gyenes egyszersmind a fák atyja volt,-olyan szeretettel kezelte, mintha gyermekei volnának, velők élt, felösmerte rejtett tulajdonságaikat, amelyekről a természettudósok se tudnak, mert egy emberélet kevés arra, Gyenes mindazt tudta, amit a nép tud felőlük, mely ezredévek óta él velük együtt. Jókai ezt is megtanulta a gazdájától.” /gazdájának, Gyenes Mi- hálynak az író „momentu- * mot” kívánt emeltetni érdemei elismeréséül. Volt idő, hogy Kecskeméten teret neveztek el róla. A tér, fáival, szép új házaival megvan. A név eltűnt. Kívánom, hogy Kecskemét városa — mielőbb felismerve mulasztását — kellő emléket állítson Gyenes Mihálynak. Dr. Szilágyi Attila Csuka Zoltán köszöntése 80. születésnapján Felesleges azt elemezni, hogy Csuka Zoltán költőként, műfordítóként avagy szerkesztőként alkotott jelentősebbet az irodalomban. Életművének ars poeticáján belül elválaszthatatlanul kell hivatkoznunk erre a hármas egységre, s azon belül is arra, amit ez az életmű a kisebbségtudomány területén jelent. A bánáti Zichyfalván született 1901. szeptember 22-én, de költőként már abból a városból indult, amely ugyanakkor küldte az irodalomba Kodolányi Jánost is, aki így emlékezik a pécsi találkozásra : „Költőtársra akadtam, olyanra, akivel közös eszményeim vannak. Ugyan milyen ember? Vajon ő is olyan örömmel fogad-e, amilyennel én fölkerestem? Vajon ő is érzi-e a csiklandós örömet, amit én?” Az örömteli időszak hamar lezárult. Alighogy megjelent első két könyve 1920-ban, máris a soknemzetiségű Vajdaságba emigrált, s hozzálátott a két nemzet közötti szellemi híd építéséhez, amely egész életének, munkásságának jelképe lett. Imponáló energiával lobog: avantgarde lapot szerkeszt (ÚT), fordít kortársaitól (Tin Ujevic, Zarko Vasilje- vic), egymás után jelennek' meg verseskönyvei Újvidéken (Utak, 1922, Megyünk 1923, Fundamen- tnm, 1924, Esztendők ütőerén, 1926. Mindent legyűrő fiatalság, 1931, Tűzharang, 1933), s közben újra lapot szerkeszt. (Kalangya). A harmincas évek elején már Magyarországról folytatja a két nemzet irodalmának alázatos szolgálatát. Megindítja és szerkeszti a Látóhatár folyóiratot, amelynek kezdeti hitelezője (jó- szerint mecénása) a Tóth László igazgató irányításával íöllendiilt. Első Kecskeméti Hírlapkiadó és Nyomda Részvénytársaság volt. Erről az időszakról így ír Sziklay I.ászló: „v. a két háború között eltelt korszak második felében kiadott folyóirata, a Látóhatár fogalommá lett azok számára, akiket tágabb hazánknak a létkérdése: a nemzetiségi kérdés érdekelt.” Feladatának érezte nemcsak a jugoszláviai, romániai és csehszlovákiai magyar irodalom figyelemmel kísérését, hanem azok nemzeti irodalmának bemutatását is. Máig lankadatlan fordítói munkáját klasszikus művek sora vezeti be: A centrifugális táncos misztériumjáték szerzője, Todor Manojovic, a váradi Hónaposokkal kezdte pályáját, a csongrádi születésű Milos Crnjanskitól lefordítja az Örökös vándorlás-t, Ivó Andric Híd a* Drinánja pedig minden más kiadást megelőzve elsőként magyar fordításban jelenik meg, s Crna Gora népének élethalálharcát bemutató drámai költeményt, Petar Petro- vic Nyegos püspökfejedelem Hegyek koszorújá-t is ekkor fordítja le először. S e munka tetézése- ként tolmácsolja még Miroslav Krleza, Mesa Selimovic, Dervis Susie, Vlada n Desnica, France Preseren és mások műveit. S bár forgó sorsa évekre mélybe döntötte, költészete a világért aggódó felelősséggel emelkedik felül a kor tébolyán. Mindent legyűrő fiatalsággal hirdeti a holnapot, amely költőhitének egyetlen biztatója. A közösségnek gyakran apostoli elvárásai vannak a költővel szemben, így — mégha egyes szám első személyben is ír — a társadalom lelkiismereteként szól. Költészetében az építés öröme és gyötrelme lángol — s köszöntésképp nem mondhatunk többet, minthogy életműve a bizonyság árra, hogy hinnünk kell a mindig a fedélzeten éneklő Csuka Zoltánnak. H. B. CSUKA ZOLTÁN: Csordultig teltem Csordultig teltem veled; göndörén kerekedő fölleg vízcseppek millióit hizlalóin lebegtetem fájón feszülő szemhatár vagyok duzzadó égbolt pitypang bóbitája magvairr. bolyhos ejtőernyői remegve várják hogy beléjük kapjon a forró szél és szerterepítse őket tested táruló tájaira ormos szép hegyeidre völgyeid sötét árnyékába Azon a reggelen TJ osszú, szinte fájdalmasnak 'ható nyikorgás, majd tompa dübbenés vánszorgott át a sötét, néma szobán. Már megint a fogamat csikorgatom, morogtam félálomban, s ki sem nyitottam a szemem. Kisvártatva azonban, újabb neszezé- sek cikáztak felém. Miért nines már csend? Éjnek idején sem hagyják aludni az embert, gondoltaim dühösen. De... De hiszen egyedül vagyok! Mire mindez felötlött bennem, már teljesen éber voltam. S éreztem, hogy valami nincs rendjén. Valaki (vagy valakik?!) volt még rajtam kívül a szobában. Hallani véltem a lélegzetét. Visz- szafojtott, nehézkes lélegzetét. Óvatosan kilestem szempilláim alól. Sötétség mindenütt. Csak az ablakon bevigyorgó félhold adott némi fényt. Nehezen szokta meg a szemem a sűrű, sötétszürke homályt, ám a mellettem tornyosuló, fekete alakot lehetetlen volt nem észrevenni. Ott állt, közvetlenül az ágyam mellett. És nem mozdult. En sem. Az a fajta gyilkos ő, jutott az eszembe, aki biztosra akar menni. Nem kockáztat semmit, inkább itt virraszt mellettem, míg meg nem győződik róla, hogy valóban alszom-e. Persze akkora zajjal érkezett, hogy arra még egy halott is felébredne. Egy halott ... — Ezen eltűnődtem 'néhány másodpercig. Figyelni keli! Éberen figyelni, különben végem! Ha megmozdul ez a fekete tömeg ... És mintegy végszóra megmozdult. Csak annyira, mint amikor egy óriás teleszívja a tüdejét friss levegővel. Most vigyázz, nógattam magam, azonnal támadni fog!... Úgy zuhant felém, akár egy leomló hegyorom. Élhajoltam, öklömmel (belevágtam az arcába, s még ugyanazzal a lendülettel lefordultam az ágyról. Helyet cseréltünk öregem, villant át az agyamon, ahogy szitkozódva csapkodott jobbra, balra, s igyekezett lekecmeregni meleg nyoszolyámról. Az ablakon beszivárgó , holdíényben tisztán kirajzolódott kúszó-mászó, gör- nyeteg alakja. Hátraléptem és szinte nekifutásból fejberúgtam. Nagyot reccsent valami, amit egy fájdalmas üvöltés követett. Nem tudtam eldönteni, hogy a koponyája reccsent-e, vagy az én lábfejem, s ki ordított fel, ő vagy én? De nem voit időm megfejteni e talányt. Gyorsan megismételtem az előző manővert, csak most bal lábbal és kétszer akkora erővel. Űjaibb reccsenés hallatszott, miközben a támadóm nekicsapódott: az éjjeliszekrénynek, feldöntött egy széket és nagyot puffanva elterült a földön. Azután újra csend volt. Riadtan toporogtam egy ideig; nem tudtam mitévő legyek. Vajon megint nekilódul és támad? Ismerem, kemény fából faragták a fickót. Es jaj annak, aki egyszer hatalmas mancsai közé kerül... Nem támadott. Nem is mozdult. Csak nem halt meg? — fogott el a 'rossz sejtés, s hideg verejték kezdett csordogálni vé- gig a gerincemen. Csigavér, öregem, csigavér! Vér? A végén még börtönbe kerülök! Ki hiszi majd el nekem, hogy jogos önvédelem volt? Kihallgatások, tárgyalások ... Es nincs senki, aki tanúskodna igazságom mellett. Ha nős lennék, az más... Es mi lesz így a jövő havi, nyugat-európai utam- mal? Vége a jövőmnek, a karrieremnek ... — Szinte egy szem- villanás alatt vágtáztak keresztül az agyamon ezek a gondolatok, egyre fokozva rémületemet. Pedig ez még semmi volt ahhoz képest, ami következett... A z ajtóhoz botorkáltam, a vil- lanykapcsoló után tapogatózva. Felkattintottam, de a szoba sötét maradt. Hát persze, volt annyi esze, hogy elvágja a vezetéket, bosszankodtam magamban, s újra kedvet éreztem, hogy belerúgjak egy nagyot óriásnyd támadómba. Elindultam az ablak felé, elhúzni a vékony nylonfüggönyt, hátha így némileg világosabb lesz a szobában. Útközben belebotlottam valamibe. Kíváncsian lehajoltam, hogy kitapogassam a hosszúkás, puha akadályt. Egy kar, egy váll, haj, egy fej... Görcsbe rándultam a meglepetéstől, s ostoba ábrázattal kucorogtam néhány percig a lábamnál fekvő, mozdulatlan test mellett. Mi a csoda ez? Hát nem egyedül jött ez a sziklatömbnyi fickó? Kii fekszik itt? £s miért nem mozdul, ha megrázom a vállát? Mi történik velem? Csak arra emlékszem, hogy ott , térdelek a hulla mellett, mereven bámulom bájos, sokat cirógatott arcát és a nevét suttogom; Er... Erzsiké ... Üvegesen kéklő szeme nem rám, a semmibe meredt, s ettől bénítónak, démoninak hatott az egész ... Erzsi... Erzsiké ... — mekegtem, s nem voltam hajlandó tudomást venni az ágy melletti mocorgásról, nyögdécse- lésről. Erzsikét tartottam a karomban, az én gyönyörű, aranyszőke Erzsikémet. Ruhája szétnyílt, .s bal mellén borzasztó seb tátogott, mintha bárddal, vagy baltával vágtak volna bélé... Sárga nyári ruháját átfestette a ragacsos vér. De akkor már nem érdekelt semmi, nem érdekelt összevérzett pizsamám, sem a nyugat-európai utam, sem a karrierem, semmi, csak a bosszú... Éppen egy esztendeje ismertem és szerettem Erzsikét. A kedvesem volt, a legkedvesebb szeretőm. Igen, gyakran gondoltam arra is, hogy megkérem, de mindig közbejött valami... Gyengéden leengedtem a szőnyegre Erzsiké tetemét, az ágy felé fordítva tekintetem, ahol az előbb még a gyilkos nyögdécselé- sét, mocorgását véltem hallani. — Láttad a hulláját? — szólalt meg ekkor a sziklatömbnyi fickó,' valahonnan a szoba mélyéből. — Csak azt kapta, amit megérdemelt. Te is azt kapod. Nem mondhatjátok, hogy türelmetlen voltam; vártam egy egész esztendeig. Megérdemled a halált, mert önző vagy és gyáva, ö is megérdemelte, mert még így is csak téged szeretett. Hazudoztál neki és kihasználtad őt! ' J gy megleptek szavai, hogy ^ szinte földbe gyökerezett a lábam, s csak tátogtam, alig jött ki hang a torkomon: — Én... En el akartam... de... de... — Nincs DE! — harsogta. — Nincs DE! Érted? Vége! Mindennek vége! Láttam a felém nyomuló fekete tömeget, de most nem tudtam elugrani előle, csak nyöszörögve, téhetetlenül az arcom elé emeltem kezemet, s vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Eles fájdalom hasított a koponyámba, megtántorodtam, bukdácsoltam néhányat, egészen az ágyig. Itt ért a következő ütés, amitől elszédültem, s rázuhantam párnáimra. Hallottam ziháló libegősemet, éreztem verejtéktől lucskos, testem fanyar, savanykás szagát, s görcsösen markolásztam a takarót, mint egy mentőövet, remélve, hogy lábra tudok állni még egyszer. Már majdnem sikerült is, amikor ismét lesújtott rám óriásnyi támadóm, s elveszítettem az eszméletemet. Reggel tértem magamhoz. Nap- fényözön ömlött be az ablakon. Hunyorgó szemmel, hitetlenkedve néztem a nevető világot. Gyöngének, szinte élettelennek éreztem tagjaimat, de ahogy eszembe jutottak az éjszakai borzalmak, kikecmeregtem az ágyból és odavánszorogtam az ablakhoz. Nem volt ott Erzsiké vérbefagyott teteme, még csak gyanús nyomot sem találtam a szőnyegen, pedig tüzetesen megvizsgáltam. Tehát elvitte magával az az átkozott gyilkos, dünnyögtem megkönnyebülten, s mi tagadás, kezdtem ismét másképpen értékelni a világot, gyarló kis életem lehetőségeit, nem feledkezve meg a kapaszkodókról, az összeköttetésekről, a kitárulkozó kiskapukról sem. Mert valahogy majd ki kell másznom e csávából. De milyen csávából? Nincs hulla, tehát nincs gyanúsítgatás, kihallgatás, tárgyalás ... Mégis féltem a következményektől. "D ehuppantam a szőnyegre és u Erzsikére gondoltam. Azután lassan, csöndesen gördültek végig a könnycseppek arcomon, lassan, csöndesen, mint a gyászmenet ... — Mit keresel ott a szőnyegen? — csendült fel akkor egy ismerős hang az ágyban. — Téged... — dadogtam az aranyszőke fejecskére pillantva, mely ott pihent a párnámon. Először azt hittem, álmodom. Később megértettem, hogy nem, az álom másmilyen. Ma pedig már biztosan tudom, hogy még soha nem voltam annyira boldog, mint azon a reggelen.. Koloh Elek \
