Petőfi Népe, 1981. január (36. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-20 / 16. szám

1980. Január 80. • PETŐFI NfiPE • 5 NYELVŐR Ide hoznak, oda visznek Előzetes a Széchenyi- szoborról Szeretném minél előbb készen látni ezt a szobrot, mert úgy érzem, Kecskemét egyik legsi­kerültebb köztéri szobra lesz!’’. „Az alkotás jó, de az arányok nem. Az asztal túl nagy az emberhez viszonyítva.’’ „Miért csinálnak giccset Széchenyi­ből. hisz őt már sokkal szebben megmintázták! Hozzanak inkább a pesti főiskoláról néhány szép köztéri szobrot, azokat érdemes megcsodálni!" „Kifejezetten tetszik ez az alkotás. Jó lenne, ha a Széchenyivárosban több ilyen szobrot láthatnék, és nem olyant, amelyről fogalmam sincs, hogy mit ábrázol!” „Rendben van." „Szerintem a szo­bor nagyon jó. Kifejezi Széchenyi hazaszeretetét.” „Az alkotás tetszik, de sokkal hatásosabb lenne áz asztal nélkül..." „Boldog és büszke lehet 'az a városlakó, aki ilyen környezetben, ennyi gondola­tiság és szépség hatásrendszerében élhet. (Egy bajai.)’’ Vélemények a makettről, a ké­szülő Széchenyi-szobornak a kecs­keméti Megyei Művelődési Köz­pontban elhelyezett, közszemlére tett 1:5 nnéretarányú modelljéről. Az igazi, a 2,4 méter magassá­gú mű, Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész alkotása, a Szé- chenyivárosba, az Aradi vértanúk terére kerül majd. A tudós, a po­litikus, államférfi, a legnagyobb magyar bronzba öntött szobra ha­talmas, az ország egykori és mai területét ábrázoló térképpel leta­kart asztal, jelképesen az ország asztala fölé magasodik. A művész ilyennek mintázta meg gróf Széchenyi Istvánt. He­lyesebben ilyennek is, pnert há­rom szoborterv készült. De — s itt kapcsolódunk vissza a vélemé­nyekhez — úgy tűrtik, helyesen döntöttek azok, akik ezt az alko­tást választották. Mert a műve­lődési központban lévő kis ládika tartalmából következtetve; tíz ítéletalkotóból nyolcnak egyér­telműen tetszik a szobor. S ez nem rossz arány! Igaz, a városi tanács nemcsak megerősítést, hanem javaslatokat, ötleteket is vár a szobor el'helye­SHAKESPEARE A KOVÁSZBAN Egy elhibázott kiadvány Íme a recept: Végy egy csomó összeollózott, sebtében előkotort történeti adatot, s adj hozzá sok- csipetnyi fellengzős elfogultságot, meg egy jákora adag (ál) lokál­patriotizmust, majd ezt elegyítsed — az olvasó türelmének lassú tüzén — egy halom közhellyel, gyermekded fogalmazással s gics- cses-szirupos szövegrészekkel — és máris együtt áll majd a „mű”: a felszínes és tudománytalan „mo­nográfia”, a dilettáns „gyártörté- net". Félre a tréfával! Mert inkább sírni meg mérgelődni, tiltakozni kellene, hogy ilyesmi ma Magyar- országon megtörténhet! Az, hogy napvilágot láthat egy teljes egé­szében silány, rossz, alapjában el­hibázott könyv. Napjainkban, amikor országszerte — nagyon he­lyesen — valóságos harc folyik a megfelelő engedély hiányában megjelentetett kötetek ellen. Kor­mányzatunk már évekkel ezelőtt felismerte, hogy a helyzet ilyen tekintetben tűrhetetlenné alakult az idők során; éppen ezért hatá­rozott intézkedéssel lépett fel a káros jelenséggel szemben. Nézzük ezek után konkrétab­ban, hogy miről is van szó? Ar­ról, hogy drága luxuspapíron, ele­gáns vászonkötésben, műanyag borítással, tetszetős méretben és külalakban megjelentettek egy könyvet Kalocsán, Kalocsa és a kenyér címmel. A budapesti Ré­vai Nyomda ezúttal is remekelt, ami a kivitelezést illeti. Nem úgy a szerző — Hajtun József — és ugyancsak nem úgy a kiadó — a Kalocsai Sütő- és Édesipari Vál­lalat. Mert sajnos, a kötet tartal­ma, színvonala a legjobb jóindu­lat mellett sem állja ki a próbát. Ez első látásra erősen szembetűnő. A műfaji bizonytalanság, tisz- tátlanság a legelső negatív észre­vétel. Publicisztikai jellegű s igé­nyű részek, lírai hangvételű esz- mefuttatások, riportszerű fejeze­tek, irodalmi-verses betétek, helytörténeti fejtegetések egyaránt előfordulnak a könyv lapjain. Ez önmagában nem is lenne baj; az viszont igen, hogy ezek össze nem illően, ötletszerűen, csak úgy „átaibotában” vannak egymás szomszédságában, olykor megle­pően logikátlanul követve egy­mást. Az igényesebb olvasó csak kapkodja a fejét, s folyton azt kérdezi; hogy kerül ez meg ez zésére, a környezet kialakítására vonatkozóan, de a levélírók több­sége rábízza ezt Kerényi József Ybl-díjas építészre, mondván: biztos úgy helyezi el, hogy a leg­jobban mutasson! Kerényi elképzelései szerint a szobor nem posztamensre, hanem kissé süllyesztve, fás ligetbe, ap­róbb terek együttesének központi helyére kerül. Olyan természeti környezetbe, ahol lehet, érdemes sétálni, üldögélni, de megtartható akár egy történelemóra is. Ez utóbbihoz hozzásegít, hogy a té­ren makettek, szövegrészek, ada­ide? Meg azt, hogy mi szükség volt erre? Hogy példákat is em­lítsünk; a kenyérgyár történetét, pontosabban a kalocsai kenyér­gyártás eddigi útját taglaló kö­tetben olvashatunk' a paprika- gyártásról, a város rangos nép­művészetéről, a műemlékekről, a közgazdasági társaság munkájá­ról, sőt még a bibliáról és a csen­des akácerdőről is. Közmondások, versek, szólá­sok, prózai irodalmi alkotások is szerepelnek a könyvben, s szó van többek között a mű lapjain Krisztusról, Marxról, Anatole France-ról, Krupszká járói és Szent Benedekről. S beiktatta könyvébe a szerző Raffai Sarolta önéletrajzát, meg Lázár Ervin novelláját. Ezekhez társul — az értelmes olvasó alig akar hinni a szemének — az, hogy felesleges, teljes egészében jellegtelen, sem­mitmondó dolgokat emlit, oly­kor különös hangsúlyozással a szerző. Mert ugyan mit gondol­junk, amikor megtudjuk, hogy az igazgató asztalán akták vannak, a KISZ-titkár imád mosolyogni, meg hogy megtapsolták az óvodás korú táncosokat. Ám ez még mind semmi ahhoz képest, hogy szó esik Csontváry és József Attila összehasonlításáról és az ABBA- együttesről. Ezek és a hasonlók nyilván mo­solygásra késztetnek sokakat. Pe­tők segítségével bemutatják, fel­vázolják Széchenyi életművét. A közvélemény-kutató ládikóba dobott levelükben jó néhányan kérdeznek, többen még önmaguk- tól is. . Nos, az összes feltett, de tán még a meg nem fogalmazott kérdésre is választ kapnak azok az érdeklődők, akikoészt vesznek január 22-én este 6-kor a Megyei Művelődési Központ művészklub­jában sorra kerüld rendezvényen, melynek keretében Kiss István szobrászművész és Kerényi Jó­zsef építész találkozik, s beszél­get a közönséggel. V. T. dig, mint mondottuk, valójában igenis elszomorító tények. Hát még az, hogy a kötetben sok a he­lyesírási hiba, a fogalmazási pon­gyolaság, a felületesség. Sok a közhely, a mozgalmi zsargon, az ismétlés. És nagyon sok a kifica­modott, nyakatekert mondat, megfogalmazás. Például: „Az idők szava az államosítás felé fordítot­ta a fejlődést.” Vagy: „A párt­titkár öt évig vitte a tisztséget.” S ha már itt tartunk, említsük meg azt is, hogy a könyv írója szerint „A sütőipar szellemi-szak­mai mondanivalója ropogós, mint a kenyér.” Végül egy példa a lo­gikátlanságra: „A történelmi' le­vegőt ma a változások dinamiká­ja árasztja.” Mit mondjunk még el a fenti­eknél jóval több kifogásolnivaló közül? Talán még azt, hogy az írói-szerkesztői bombasztikusság jegyében Shakespeare híres szo­nettje is bekerült a könyvbe tel­jes terjedelmében. Hogy miért? Nyilvánvaló: a költő „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér” című sorával indítja költeményét. Ott a helye hát a kenyérgyár tör­ténetének leírásában! Hogy nem a kenyér vagy a kenyérgyártás a témája a versnek, hanem éppen­séggel a szerelem? Ki törődik ez­zel? Legfeljebb a „minden kákán csomót kereső” igényes olvasó. Varga Mihály A hoz és a visz ige használatá­ról lesz szó. Van általános sza­bály, amelyet könnyen megje­gyezhetünk, de vannak olyan esetek is, amikor a logikusnak látszó szabályoktól eltér a nyelv- használat. A nemrég megjelent és rovatunkban is ismertetett Nyelvművelő kézikönyv szabá­lyait és példáit felhasználva mu­tatunk rá a két ige helyes hasz­nálatára. Régebbi nyelvművelésünk hasz­nálatukat túlságosan határozott, szigorú megállapításokkal igye­kezett szabályozni. A legfőbb szabály az volt, hogy aki a be­szélőhöz közeledik, az hoz, aki pedig a beszélőtől távolodik, az visz valamit. A gyakorlati sza­bály pedig az volt, hogy ha a mondatba az ide határozószó il­lik. a hoz igét kell használni, ha pedig az oda határozószót tehet­jük ki, a visz ige használata a helyes.­Ez a szabály túlságosan szigo­rú, ha arra a következtetésre ju­tunk, hogy minden olyan nyelvi forma, amely ettől a szabálytól eltér, idegenszerű és logikátlan. Pedig csak akkor lenne az, ha a hoz ige valóban csak azt jelente­né, hogy valamit a közeliinkbe hoznak, a visz pedig csak azt, hogy tőlünk valamit távolabbra visznek. De a hoz és visz sok egyebet jelenthet, sőt a közlés módját nyelven kívüli szempon­tok is befolyásolhatják. Ezek a szempontok a következők: A hoz igét a beszélőhöz való közelítés érzékeltetésén kívül ak­kor is helyesen használjuk, ha a hallgató szempontját is érvénye­sítjük, vagyis oda képzeljük ma­gunkat a hallgatóhoz. Pl. „Bará­tunk ma otthon maradt, mert a tüzelőjét hozzák”. Ha a szabály­hoz tartanánk magunkat, csak úgy mondhatnánk, hogy otthon maradt, mert a tüzelőjét viszik. Sokszor a szókapcsolat kötött­sége kívánja meg a hoz ige hasz­nálatát. Pl. tudomására, szóba, szégyenbe hozták. Nem mond­hatjuk úgy, hogy tudomására, szóba, szégyenbe vitték. Különböző helyzeteket is ér­vényesíthetünk a hoz igével. PL „Holnap a színházban úgyis ta­lálkozunk, légy szives, hozd ma­gaddal az ígért könyvet! ” A köz­léskor ugyanis oda képzeljük, ma­gunkat a színházba. De ha ezt közöljük, szabályosan a visz igét használjuk: „Jóskának egy köny­vet ígértél. Holnap a színházban találkoztok, vidd el neki az ígért könyvet! ” És végül: egy eldöntendő kér­désbeli hoz ige is arra biztathat­ja a válaszadót, hogy megismé­telje az igét. PL Hozod már? A felelet: Hozom. Pedig itt a vi­szem lenne a megfelelőbb. Tehát nagy általánosságban az a szabály érvényesül, hogy a hoz ige elsősorban közelítést, a visz pe­dig távolodást fejez ki. Ha sem­milyen más keresztező szempont nincs, ez a megkülönböztetés ér­vényesül. Ilyen kifejezéspárok bi­zonyítják ezt: árut hoz (valahon­nan) — árut visz valahova; se­gítséget hoz vagy visz; magával hoz vagy visz: a szél hozza vagy viszi a felhőket; pénzt hoz (a postás) — pénzt visz (a bankba); hírül hoz vagy visz; asszonyt hoz vagy visz (a házhoz). A behozatal (hozzánk) és a be­vitel (más országokba) is köny- nyen érthető. Az import jelenté­sű kivitel mellett a kihozatal rit­kán használatos. Ha a beszéd logikája megkívánja a valahon­nan való kihozatal megjelölését, inkább az export, exportál sza­vakkal éljünk. PL „Kuba déli- gyümölcs-kivitele igen nagy, hoz­zánk is sok narancsot exportál (nem pedig kihoz). Ezek nagy vonalakban a hoz és visz használatának szabályai. A hibák főként a hoz túlzott hasz­nálatából erednek. Így pl. ha egy anya telefonon üzen haza a gyer­mekeknek: „Ha tudnátok, hogy mit hozok nektek!” — a hoz helyett a visz igét kell használni ( __ hogy mit viszek nektek). Ugyanígy hibáztatható az ilyen mondat is: „A jövő héten fel­utazom hozzátok, és felhozom az ígért könyvet (helyesen: és felvi­szem az ígért könyvet). Mindkét mondat hibája az, hogy a hoz ige legfontosabb irányulási szem­pontjának ellentmond. Ebben a mondatban pedig a szókapcsola- lat kötöttsége elleni hiba van: .Kenyértörésre hozták a dolgot". Ez a szókapcsolat csak így he­lyes : kenyértörésre vitték a dolgot. A hoz a szókapcsolatokban egyik legtöbbet, de sokszor hi­básan használt ige. Helyes hasz­nálatára idézzük a következőket: forgalomba, nyilvánosságra hoz (tömörebben csak körülírva le­hetne kifejezni); rendeletet, tör­vényt, ítéletet hoz (a hivatalos nyelvben szükség van rájuk). A köznyelvben is meggyökereztek: szégyent hoz valakire; szégyen­be, napfényre, nyilvánosságra, szóba, világra hoz. A zavarba hoz is elfogadható, esetleg zavarba ejt formában. A terpeszkedő kifejezésekben a hoz használata óvatosságra int. A döntést, végzést, határozatot hoz kapcsolatokat elfogadjuk, sőt jel­zős szerkezetekben nem is mel­lőzhetjük. PL kedvező vagy egy­értelmű döntést, határozatot hoz. A tudomására hoz azonban ke­rülendő, de jelzős alakja elfoga­dott udvarias forma: (szives tu­domására hoz). Néhány terpeszkedő kifejezés helyett más igék sokkal kifeje­zőbbek. Az összhangba hoz sab­lonos kifejezés helyett használhat­juk ezeket: egybe- vagy össze­hangol; összeegyeztet; egységet, összhangot teremt, hoz létre, A dühbe, indulatba, méregbe hoz helyett az egyszerű igék színe­sebbek. Van miből válogatni: fel­vagy megdühít, fel- vagy meg- mérgesít, fölingerel, felizgat, fel­paprikáz. Végül említsünk hibás kifeje­zést is. A sportnyelvi hozza a for­máját, sőt ahogy az olimpiai köz­vetítésekben többször is hallot­tuk: a sportoló hozza magát. — logikátlansága miatt kerülendő. Inkább mondjuk azt, hogy a sportoló jó erőben van, jó for­mában, esetleg a megszokott jó ■ formájában van. Kiss István (40.) .Mikor felöltötte az egyenruhát, mérhetetlen, büszkeség fogta el. Ha most látnák a cimborái! Vagy a kocsisok, akik szóba se akartak állni vele! Vagy az úr fia, aki megvetette, amiért hem akart ro­botba menni! Ha tudnák, hogy ő itt van Rákóczi fejedelem udva­rában, nem merészelnék bántani többé. Az első napok, az indulás iz­galma, az egész napi menetelés, az ellenséges' csapatokkal való találkozás lehetősége, új ismerő­sök — mindez gyorsan pergette az időt. Nagy iramban haladtak. Az in­dulás után alig egy hétre Bács alá értek, fitost a patakpartról nézi a bástyákat, de hogy a vár bevétele hogyan történt, abból nem sokat látott. Mire a fejedel­mi udvar megérkezett, már lán­gokban álltak tetők, tornyok. Nem hallatszott ágyúzás, puskalövés alig. Csak a fekete füst emelke­dett sűrűn a délkeleti égboltra. A helyőrség nem fejtett ki ellen­állást — mesélték örömmel a ka­tonák. Első fölszólításunkra föl­adta a várat. Jancsi járkál köz­tük, minden szavukra figyel. — Micsoda hadjárat! — csap­kodták össze nevetve a tenyerü­— Elég, hogy a hírünket hall­ják, fejvesztetten menekülnek előlünk! — Versenyeztek a di­csekvésben. — Mekkora füsttel ég ez! — Kár érte azért. — Ugyan. Legalább messzire ellátszik. Menekülhetnek jó előre. — Meg se kellene itt állni. Mindjárt utánuk ereszteni a por­tyákat ! Rákóczi nem szállja meg a vá­rat. Á falakon kívül ütnek tá­bort. Kijelöli a sátorhelyeket, kö- tiK a köteleket. A zsákmányra éhes katonák legelőbb a várost, a kolostort dúlják föl. . A török alól felszabadult Bács- ban egy-két év alatt megszapo­rodtak a lakosok. Éledezni kez­dett a vidék. A hadjárat évében a vártól délre, a Mosztonga part­ján, a templom és a kolostor kö­rül újjáépülnek a lerombolt há­zak. Feltörik a földeket, vetnek és hadakoznak. Megjönnek a boszniai ferencesek is. A kalo­csai érsekség segítségévet lassan- lassan helyreállíják a régi ko­lostort. A vár az évszázadok folyamán jócskán megrongálódott, most a délről, a török kegyetlenkedése elől menekült vitézek javítgatják. Szükség lehet még az öreg erődít­ményre — gondolják. Sokáig Vi- dakovic a parancsnok, a hadjárat évében azonban az osztrák Fluck kapitány irányítja a védelmet. A kis számú helyőrség nem is gon­dolhatott a védelemre, s a mint­egy ezer lakosú város rémülten menekült a kurucok elől. A bar­mok, az eleség, mindaz, amit az elmúlt években keservesen ösz- szegyűjtöttek, szabad prédára ma­radt. A várról a tűzvész átter­jedt a város házaira, mire bees­teledett, magasra csapott a ház­tetőkről a láng. Az őrség elvonult, de itt ma­radt közülük az öreg korhely Ro- szimir Görgh, aki igen rosszul beszél magyarul, de annyit el­mond, hogy már nem volt sem ételük, sem italuk, zsoldot hóna­pok óta nem kaptak, s ő azért maradt itt, mert reméli, hogy a kurucokkal végre jót fog enni, inni. Meg is mutatja gyorsan, hol vannak a fegyverek, hol az osztrák hadilobogók. Mind az öt bástyára meg a központi torony­ba is felvezeti őket. A tisztek nagy örömmel vi­szik' a fejedelemnek a zászlókat, ő azonban nem örül nekik. Érzi, nem igazi haditrófeák ezek. Amúgy is rosszkedvű, nem tet­szik neki a tábor képe. Nagy az összevisszaság, rendetlenség. A tisztek nem tudnak fegyelmet tar­tami. Nem ilyen hadviselésben ál- lopodtak meg indulás előtt. Mind­járt táborverés után megbeszé­lésre hívja össze a főtiszteket. — A tábor körül őröket állí­tottunk — jelenti a főstrázsames- ter. — Majd kegyelmed is járja kö­rül őket! — utasítja Rákóczi. Okölbe szorított, nagy kezefejét az asztalon pihenteti. Behallat­szik, hogy a táborban nagy a sür­gés-forgás. A kereskedők már al­kudoznak a zsákmányolt marhá­ra. Másfelől a nyárson sülő ökör szaga szűrődik be a sátorponyván keresztül. Gyulai István udvar­mester kacsintva .meg is jegyzi gyorsan: — Érzem, hogy Itt már nem halunk éhen! Rákóczi nem szól rá, csak vé­gigméri, aztán a francia mérnöke által készített térképet vizsgálja. — A hadak mind megérkeztek — jelenti a kvártérlymester —, az ezereknek kijelöltük a sátor­helyeket. — Az ellenséget elűztük, vesz­teségünk nincs — számol be a vicekapitány, aztán a zsákmányt sorolja, büszkén mutatva a ki­lenc hadilobogót. A kancellária vezetője a nap­közben érkezett levelekre emlé­keztet, Dairvas Ferenc a hadak állapotáról, ellátásáról szólna. Rákóczi félbeszakíjta őket: — Kegyelmetek látják, milyen nagy a rendetlenség. Nem az a célunk, hogy felégessük az orszá­got! — mondja emeltebb hangon. — A rablással, fosztogatással ön­magunkat pusztítanánk el. Mi a szabadságát akarjuk a hazának, nem a pusztulását! Hallgatnak a tisztek. Csak Gyürky Pál tábornok emlékezteti újra. — Sokat szenvedtek, s most ne­héz visszatartani őket. — Ne feledjék kegyelmetek — emeli föl figyelmeztetőn a mu­tatóujját Rákóczi —, hogy a tá­bori fegyelem megerősítése érde­kében adtuk ki a minap rende- letünket a tábori főstrázsames- terek kötelességeiről! Vay Ádám főkapitány is az ő érveit támasztja alá: — Hadjáratunk során az ellen­ség eddig méf| nem tette próbára seregünk erejét — mondja —, de nem tudjuk, holnap melyik ol­dalról lepnek meg bennünket Monasterli lovasai. Megállapodnak, hogy a kétnapi pihenőt a rend megszilárdításá­ra használják fel. Szigorú utasí­tásokat adnak a strázsamesterek- nek. Szétnyílik a sátor ajtaja, egyen­ként jönnek ki a főtisztek a meg­beszélésről. Gyulai udvarmester jókedvében van. Mindenfelől árad a vacsora illata. Az öreg Gyürky Pál csak köszörüli a torkát, kö­hög. az égő város füstje elterül a tájon, megül a sátorok között. — Nos, megszámoltad már a bástyákat? — szólítja egy hang Jancsit, aki még mindig a pa­takparton ül, egy kidőlt fűzfa tör­zsén. Fölnéz, s látja, hogy új is­merőse, a fiatal tiszt áll mel­lette. Tudja már, hogy Miskolci Mihálynak hívják, kollégiumi diák volt, s egyenesen az iskola­padból jött a fejedelem táborába, hogy itt szolgálja a szabadságharc ügyét. Talán nem is lehet na­gyobb lelkesedéssel beszélni a magyar szabadságharcról, mint Miskolci Mihály. Jancsi örül min­den találkozásuknak. Mindjárt megérezte, hogy ez a fiatal tiszt 'sokat segíthet rajta. Igyekszik is a kedvében járni. Őszintén beszél vele, nem kell attól félnie, hogy kigúnyoja. ki­neveti. Nincs benne semmi fölé­nyesség. Különösen jó, hogy a kancellárián írnokoskodik. A fiú el is határozza, hogy elmondja neki, miért jött a fejedelem tábo­rába, mi a panasza, és megkéri, nyújtsa be kérelmét a fejede­lemnek. Jancsi gondolataiba merült, el is felejt válaszolni a kérdésre. — Talán most számolod? — kérdi újra Miskolci Mihály. — Igen — kapja föl a fejét —. igen, öt bástya van. Minden sar­kon egy — áll a fűzfatörzsröl A vár felől nagy recsegés. Be­szakadt valamelyik bástyatető. — Meg közepén a torony. Az ám az igazi! Majd holnap beme­gyünk. Bejössz velem? A recsegés után villanás, ma­gasra csapnak megint a lángok. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom