Petőfi Népe, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-24 / 172. szám

1980. július 24. • PETŐFI NÉPE 0 5 A második si­kertelen főisko­kwäwä*?»;«« lai felvételi után bejutottam a Nemzeti Szín­ház stúdiójába. Itt találkoztam Tömegízlés és nevelés HUSZONÖT általános Iskolás gyerekből huszonkettő a rántott húst vallotta legkedvesebb ételé­nek egyik riportutam során. A rántott hús, jó étel. Magam is szeretem. No, de hogy a legked­vesebb...!? Akkor, amikor a ho­ni szakácsművészet világhírű mes­tereit a nagyvárosok luxusétter­meiben boldogan fogadják! Ö, te nagy képű ínyenc! — vá­dolhatnám magamat lehíggadván. — Hát mit gondoltál? Hogy a ma­gyar háztartás hasonlít a magyar konyhára? Hogy a munkában el­fáradt asszonyok, vasárnap, sza­kácskönyvekből kilesett ételkölte­ményekkel lepik meg családjuk tagjait? S ha így is lenne, talán a gyermekek egysíkú étkezésen ne­velkedett gyomra gyönyörrel fo­gadná be, akárcsak a hortobágyi palacsintát is? A RÁNTOTT HŰS! Az igen! Az problémamentes. Elkészítése ( is, fogyasztása is. Nem gyötri nyel­vünk ízlelőbimbóit fűszerek pél­dátlanul gazdag és sajátos kombi­nációja. Szaglósejtjeinket nem te­szi próbára ritka illatok arzenál­jával. Egyszerű, megszokott — milliók ünnepi eledele. Millióké ugyanúgy, mint az operett, a por­celán nimfa, a detektívregény, a művirág, a kommersz film és a többi művészeti vagy használati cikk, amelyeket a tömegízlés cím­szava alá sorolunk. Odatartozik definícióink szerint minden ke­vésbé értékes, minden probléma- mentes. minden, ami könnyű. Eb­ből következően a magas ízléshez pedig minden értékes, minden problémagazdag és komoly műal­kotás. A tömegízlés megnevezés azt sejteti velünk, hogy aki az előbbi tulajdonságokkal rendelke­ző dolgokat kedveli, az a tömeg­hez tartozik, aki pedig az utób­biakat, az az elithez. Arra egy rö­vid írás keretein belül nincs lehe­tőség, hogy a merev szembeállítás arisztokratikus demagógiáját ele­mezzük. LEGFELJEBB annyit jegyezhe­tünk meg, hogy egyrészt a határ­vonalat egy ember ízlésrendsze­rén belül szinte sohasem lehet ilyen élesen meghúzni: ugyanazon személy szeretheti' az operettet és gyűlölheti a művirágot, vagy egy­forma örömmel olvashatja Flau­bert és Agatha Christie műveit. Másrészt — legalábbis a művé­szetek körén belül — nem pusztán izMsünk tárgya dönti el azt, hogy melyik csoportba tartozunk. A be­fogadásnak azonos mű esetében is sokféle szintje van. Van olyan, aki érti a komoly ze­nét, van, aki csak érzi, némelyi­künk sejti, s bizonyára olyan is akad, aki a „tömegtől” való kü­lönállását jelzi zenehallgatással, és értelmét, szívét meg sem érintik a hangok. Ugyanígy a Bűn és bűn- hődés is olvasható detektívre- gényként, vagy az Anna Kareni­na egyszerű szerelmi sztoriként oly módon, hogy e regények mé­lyebb emberi tartalmai meg sem érintik az olvasót. No, de az a gondolatsor mesz- szire vezetne, szóljunk inkább ar­ról, hogy mitől és kiktől függ a közízlés? S lehet-e változtatni rajta? A rántott húsról szólva már meg­pendítettem a nevelés — elsősor­ban a szülői ház hatásának — je­lentőségét az ízlés kialakulásában. Ez a hatás persze általában nem azt jelenti, hogy amit a szülők szerettek, azt szereti a gyermek is. Inkább a nyitottság (vagy zárt­ság), az érzékenység (vagy érzé­ketlenség), az egységes (vagy tö­redezett) világkép elsajátítását se­gíti elő a család, amely tulajdon­ságok határozzák meg a személyi­ség értékelő apparátusát: az ízlést. Így fordulhat elő az, hogy könyv, zénehallgatás és múzeumlátogatás nélkül felnőtt ember is vonzódhat értékes műalkotásokhoz, mert az otthon emberi tartalma — „közös­ségi kultúrája” — felkészítette a legrangosabb művek befogadására is. ÁM, NEMCSAK a család, ha­nem a többi kisközösség és a ne­velési intézmények is befolyásol­ják ízlésünket. Az óvoda, az isko­la, a baráti kör, a munkahelyi cso­port, a lakóhelyi környezet, vagy éppen házastársunk, sőt, saját gyermekünk is azzal, amit ő hoz a külvilágból, az iskolából, az ut­cáról, a televízióból. S ha már a televíziót említjük: az ízlés ala­kulása függ a lehetséges válasz­téktól is. Ha a vendéglőkben mindig ugyanaz az öt-hatféle, untig is­mert étel szerepel az étlapon, nem valószínű, hogy táplálkozási kul­túránk színvonala gyors emelke­dés előtt áll. Ha nem találkozunk egy bizonyos típusú könyvvel, filmmel, zenével, képpel — azt sem tudhatjuk, hogy ízlésünk el­fogadná-e vagy elutasítaná. A TÖMEGÍZLÉS alakításában tehát felelősség terheli a tömeg­kommunikációs eszközöket — és persze a könyvtárakat, művelődé­si házakat, mozikat is —, ha nem is akkora, mint alkalmanként hangoztatjuk. Mert ahogyan egy karmesterverseny nem tesz zene­szeretővé több millió embert, ugyanúgy egy rossz krimi sem rontja el a jó ízlésű emberek ér­tékrendszerét. Ám, amint a kar­mesterverseny is növeli a zene­kedvelők hozzáértését, ugyanúgy tartósítja az egyébként is létező színvonaltalanságot egy-egy gyön­ge tévéprodukció. A TÖMEGlZLÉS változtatása nem egy-két műsorpolitikai, tan- tervmódosítási vagy közművelő­dési döntés kérdése. Nem is pro­pagandaügy, bár boldog lennék, ha egy művészeti tárgyat vagy programot úgy tudnánk reklámoz­ni, ahogyan egy új üdítő italt, vagy a nyári divatújdonságokat. Mindez ugyan segíthet, de legin­kább az hózhat változást, ha az embereket a szükség készteti ízlé­sük módosítására. Ha a munka­helyük, a környezetük, az élet­módjuk követeli meg az értékelő apparátus átalakítását. Ha a társa­dalomnak van olyan emberekre szüksége, akik sohasem jelenthe­tik ki, hogy: „Miért kellene meg­változtatni az ízlésünket? A rán­tott hús is megtölti a gyomrot." N. G. Akkor kezdtem felfigyelni a temetkezési üzlet furcsasá­gaival foglalkozó újságcikkekre, midón a státusszimbólum divatja minálunk a temetőt is színteréül választotta. Mikor hol erről, hol arról az ismerősömről jutott a fülembe, hogy a gyászintézkedé­sek szomorú és nem kevésbé gyötrelmes sorát ilyenformán kezdte: „Hatfogantyús ezüst ko­porsót kérek az atyámnak!" S a helyzethez illő megrendültséggel közölte a családdal: „X szomszéd olyan nagyra volt az anyja diófa- koporsójával, meg hogy százezer forintért csináltatott sírkövet... Mi is győzzük annyira pénzzel. Majd megpukkad, ha a mi fél­milliós kriptánkat meglátja!" Na — mondtam magamban —, ha ez ilyen komoly tendencia épülő, szépülő temetőinkben, jó lesz lépést tartani a korral. Sen­ki se tudhatja; még az is lehet, hogy én is elhalálozok egyszer. Mi lesz, ha felkészületlenül ér a vég?! Igaz, hogy jelenleg még se kutyám, se macskám, nemhogy egy Trabantom, de sok mindén közbejöhet. Beüt családunkba egy öttclálatos, és akkor mit tehetünk annyi pénzzel! Lakásunk már van hálistennek itt a föld felett, más­ra meg mire kellene? A gyerek megáll a maga lábán, nekünk meg se a hobbikért nem állana kezünkre, se holmi KRESZ-vizs- gák iránt nem érzünk fikarcnyi vonzalmat. Mi hasznosabba fek­tethetnénk hát a pénzt, mint — a sírba. Na de semmiben sem szeretjük a nagy lármát, minek is kötnénk hál álmaink netovábbját mások­nak az orrára. El se tudok kép­zelni kéjesebb élvezetet, mint amikor majd odalent fülelek az Kiábrándulás ösmerősök elképedt megjegyzé­seire: „Nahát, a fene se gondolta volna ezekről az ágrólszakadtak- »ól. hogy holtukban tesznek túl rajtunk!" udniillik — a fentebb jel­zett idő óta azzal az erős elhatározással készülök a várat­lan pénzvagyon fogadására, hogy én juszt is külföldi módi sze­rint vonulok be a föld alá... Az­óta vadászom — elsősorban az amerikai hirdetéseket. Már az el­sőnél felfedeztem, hogy nemcsak érdekes, hanem szórakoztató is. Egy magyar nyelvű hetilapban reklámozta magát a temetkezési vállalat, miszerint: a „távozó csa­ládtag minden igényét kielégítő módon végzi munkáját". Megfo­gott az előzékeny és konkrét aján­lat; na mondom, a Petőfi Népe hirdetési rovatában sem fogal­mazhatnák meg különbül. Azért csak félretettem, mert a temetkezés luxuskivitelére vonat­kozólag mitsem árult el. Márpe­dig abból nem engedek. Ha már úgy is be kell adni a kulcsot egyszer, maradjon annak olyan láttatja idefent, hogy az élő utó­kor megnyalja bele a száját. Ádáz lelkesedéssel téptem ki a következő részletet az Atlanta városbeli Thornton cég legújabb, szirtes képekkel diszitett reklám­füzetéből: Páratlan, a világon egyedülálló újdonságunk az autós gyászolás (Nyomda, vigyázat: nem gázolás! — T. I.). ü alakú, kö­vezett behajtót építettünk, ame­lyet hat hatalmas tükörablak szegélyez. Kedves halottját feltá­masztott koporsóban ravataloz­zuk fel az egyik ablak mögött, ön és barátai csak lassú menet­ben elhajtanak drága szerettük porhüvelye előtt, s még annyi fáradságot se kell venniök, hogy a gépkocsiból kiszálljanak. Na nem. Csináljanak bármit földi maradványommal kimúlá­som után, ennyit se törődök vele, de hogy utoljára mint valamifé­le, gombostűre tűzött rovart bá­muljanak, abba nem megyek be­le. Már most idegesít. Arra meg egyenesen kevés nálunk egy em­beröltő, hogy kivárjam egy U alakú, kövezett behajtó megépí­tését akármelyik temetőnkben. Mennyivel szimpatikusabb Do­nald Wells, floridai temetkezési vállalkozó ajánlata. Már csak le­nyűgöző újszerűsége miatt is, hogy tudniillik a történelemben először használják fel a színes televíziókazettát temetkezési cé­lokra. Ez kell nekem, még ha drágább is, mint az előbbi kis­szerű megoldás. Lefizetem azt a rongyos hatezer dollárt, s beépí­tik sírkövembe a rozsdamentes acélból készült gépezetet. Az utó­kor odajárul kőbe takart han­tomhoz, megnyom egy gombot, mire tízperces színes adást láthat letűnt életem epizódjaiból a sír­kő felső részén elhelyezett tele­víziós képernyőn. Hogy valaki hóbortos utód haló poraimra ne törhesse rá a képernyőt, afelől golyóálló üvegburok kezeskedik. Hát nem isteni?! Ráadásul ga­rancialevelet adnak, hogy ’500 esztendeig eljátszhat képi hagyo­mányaimmal a jövendő emberi­ség. Felér egy örökkévalósággal. Éppen fokozódó lázzal várom azt a makacsul elképzelt ötös találatot — föld alatti jö- vöm költségeire, amikor hidegzu­hanyként vág mellbe a legújabb, szintén amerikai közlemény. A Colorado állambeli Denverből két szolid apáca — a szinte követhe­tetlenül emelkedő temetkezési költségek, meg egyáltalán a te­metői luxusszokások elleni had­járat részeként — különleges ko­porsót ajánl a rászorulóknak. Ke­rek száz dollárért — fenyöfako- porsót! Ezt tegyék zsebre, kérem! Me­hetek már nemesfémkoporsós, ki- rakatos, beszélő síremlékes stá­tusszimbólumommal a gajdeszba. Érdemes egyáltalán fűbe harap­ni, ha már az amerikai stílusú rongyrázásról is le kell monda­nia az embernek? Fenyőfakopor­só — hh! Ráadásul a fukarságig átzuhannak alkalmazásával a szentmihály lóvá túlsó oldalára. Már az élet folyamán is igénybe vehető „mindennapi bútordarab"- ként reklámozzák, hiszen egysze­rű fenyőfából készült, sima, szét­szedhető, s a kivánalom szerinti berendezésdarabbá összeállítható. Asztallá éppúgy összeszerelhető, mint könyvespolccá, sőt — fog­janak meg! — ággyá is. Na még csak az kéne!... Hát ebben az Amerikában már a sí­ron túl se bizhatunk?! Tóth István • Színpadon Füst Milán „Negyedik Henrik király"- ának címszerepében. Pós Sándorral és Bodnár Sán­dorral, tőlük tanultam meg| a színjátszás alapjait. Eddigi színházi pályafutásáról Amikor a Nemzeti Színház ad­ta kis statiszta szerepek már nem elégítettek ki, Kecskemétre men­tem segédszínésznek. Életem leg­boldogabb esztendejét töltöttem itt, a Katona József Színházban. Az egyik legendás színházigazga­tó, Radó Vilmos és .társulata nagy szeretettel fogadott. Ekkor találkoztam először az igazi szín­házi légkörrel. Fontosnak és ösz- szetartozónak éreztük magunkat. Huszonnégy évesen még egy­szer megkíséreltem „bevenni” a Színművészeti Főiskolát. Végre, hatodszorra sikerült. A főiskola, után a Nemzeti Színházhoz szer­ződtem. Hamarosan rájöttem azonban, hogy itt nem foglalkoz­tatnak minket, fiatal diplomáso­kat: Megértettem ugyan, hogy nem kezdhetjük rögtön főszere­pekkel, de a tétlenséget sem bír­tam elviselni, és szégyelltem ma­gam, amikor a pénztárnál fel­vettem a fizetésem — a semmi­ért. Visszamentem Kecskemétre. Olyan szereppel vártak ott, mint az Oszlopos Simeon Kiss Jánosa, a Kabaré 1 konferansziéja, a Kol­dusopera énekese. Amikor Ruszt Józsefet felkér­ték a Várszínház főrendezői poszt­jának betöltésére, a kecskeméti társulatból nyolcán vele jöttünk. Bár nem panaszkodhatom, hi­szen a legelső budapesti szerep­lésem a Vízkereszt, vagy amit akartok, s a IV. Henrik és a leg­utóbb bemutatott A lovakat le­lövik, ugye? című darab nagy közönségsikert hozott, mégis... Másfajta élet kezdődött Vége szakadt a próbák utáni együtt- ebédeléseknek, a délutáni strán- dolásoknak. focizásoknak. A szink­ron, a rádió, a televízió viszi az embereket, s így a konkrét színházi elfoglaltságon túli kom­munikáció lehetőségétől fosztja meg a színészeket A filmmel 1975-ben jegyeztem el magam, amikor a Vörös Rek­viem Sallai Imréjét alakítottam. Jó néhány filmben játszottam még az eltelt idő alatt. Megszerettem • a filmezést. Azon túl, hogy a film olyan új fajta lehetőség, amelyet feltétlenül ki kell próbálnia a színésznek, arra is alikámat nyújt hogy a kollégákkal megismerjük egymást. Színházi életünk nagy betegségének tartom, hogy a szi- nésztársadalom társulatokra sza­kadva él, s a különböző színhá­zak kötelékébe tartozó színészek­nek még reményük sincs arra, hogy valaha együtt játsszanak. Ennek az egészséges cserélődés­nek a hiányát a film némiképp orvosolja, pótolja. Abban, hogy a filmgyárhoz szerződtem, a fenti okokon kí­vül a mozgalmas élet iránt von­zódásom is közrejátszott. Nem tu­dok dönteni, -választani a film és a színház között. A hosszantartó próbák után vágyom a filmezés­hez, és viszont: a forgatás után a színpadra kiéhezve térek visz- sza. Ezentúl megoszthatom az időmet e két színészi lét között. A következő évadban Szolnokon és Békéscsabán is vendégeske­dem, a Szigligeti Színházban va­lószínűleg Dosztojevszkij-darab- ban játszom majd. M. Zs. Szlovák enciklopédia Szlovákia gazdasági, társadalmi és kulturális felvirágzása az elmúlt negyedszázad folyamán új fogalmak, terminológiák, definíciók létrejöt­tét segítette elő. Ez a tény és az egyre növekvő művelődési igény meg­követelte egy Enciklopédiái. Intézet megalapítását, amire 1959-ben ke­rült sor a Szlovák Tudományos Akadémia keretei között Ma már a szlo­vák enciklopédia munkatársai több eredményről számolhatnak be. Elő­ször 1977-ben megjelent Szlovákia Községeinek háromkötetes honisme­reti szótára és az Encyklopedia Slovenska első kötete. Ezt a Szlovákiá­val foglalkozó tudományos munkák gyűjteményének kiadása előzte meg, amit az Akadémia készített elő a többi kiadóvállalattal együttműködés­ben. Mint minden igényes enciklopédia — állapította meg többek között dr. Jozef Vladár, az intézet igazgatója — ez a mű is komplex tájékozta­tást ad az egész nemzetről, történelméről, nemzetgazdaságáról, kultúrá­járól, természeti adottságairól. Negyvenkét tudományág és a megfelelő szakágazatok tudományos címszavait tartalmazza. A több mint ezer munkatársból álló szerzői közösség, mintegy húsz­ezer szótári címszót dolgoz fel ábécésorrendben. A munkaközösséget negyven tagú föszerkesztőség irányítja, élén Vladimir Hájekkel, a Szlo­vák Tudományos Akadémia elnökével. Évente egy-egy kötet jelenik meg, kétezer oldalon, sok színes repro­dukcióval, ábrával, grafikonnal és térképpel. Ez a tudományos mű egyúttal a készülő Csehszlovák Enciklopédia része is. Filmekről ismerős Andorai Péter, aki a nemrégiben bemutatott Bizalom és Utolsó előtti ítélet című filmek főszerepében kivívta a közönség tetszését, s a Vár­színházban nyújtott érett alakításaival szinte berobbant a főváros színházi életébe, nemrégiben Jászai-díjat kapott. Nem szívesen beszél állhatatos szorgalommal elért sikereiről, ezek szolgálatába állított életútjáról. Sze­rénysége, bizonyos fokú gátlásossága és csak a legjobb barátok irányába oldódó zárkózottsága egyszerűséggel párosul. A színházból kilépve szeretne mindennapi embernek látszani, s ekként élni. S valóban, egyik fő vágya: a munkakapcsolatokon túli együttlét, baráti viszony kialakítása a kollé­gákkal — teljesen hétköznapi óhaj, sőt színházi berkekben, ahol az ered­mény, a siker a csoportmunka függvénye, szinte elengedhetetlen köve­telmény. A továbbiakban átadom a szót a legilletékesebbnek, valljon maga Andorai Péter: Már-már köz­hely, hogy a színészek gyer­mekkoruktól a világot jelen­tő deszkákról álmodoznak. Én ilyesmiről nem számolhatok' be, de tulajdon­képpen mindig arra vágytam, hogy játsz­hassak. Ha­marosan erre is sor került. A szeminárium mindennapjai Egy hete nyílt meg Kecskeméten a VITI. Nemzetközi Kodály Szeminárium. Három szekcióban, kiscsoportos foglalkozások kere- % tében jelenleg tizenöt ország hallgatói tanul­mányozzák a Kodály-koncepció általános alapelveit, és ezek gyakorlati alkalmazását. Képeink a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézetben, a neves szakemberek által tartott előadásokon, foglalkozásokon készültek. 0 Svéd. ír, kenyai, japán hallgatók ismerkednek Nemes Klára módszer­tani óráján a ritmuskártyákkal. (Tóth Sándor felvételei) 0 Népdalelemzés Szabó Helga szolfézsóráján. • Erdei Péter karvezetésórát tart.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom