Petőfi Népe, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-01 / 127. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

KÖNYVIJÉT 1980 Moldom György: A szent tehén

Moldova György a keresett, dicsért és átkozott írók közül való. A közvélemény sokat, a kritika kevesebbet foglalkozik vele. A róla írók egy része a témaválasztást, az írások társadalmi fontosságát, lendítő erejét, népszerű nyelvezetét vagy a szatirikus él^tlátást dicsérte. Némely kritikus tollát az elmúlt időben is félresiklatta a gyanakvás, ezért mondhatták mondanivalóját társadalmi érdeket sértőnek akkor, amikor legfeljebb csak egyéni érdeket sértett. Mások olykor felelőtlenséggel és felszínességgel vádolták.

Az olvasó keveset tud ezekről a vitákról, csak vásárolja és olvassa Moldovát. Nem kell különösebb jóstehetségnek lenni, hogy leírjuk: legfrissebb könyve — A szent tehén — viszonylag magas ára ellenére is hiánycikk lesz néhány nap múlva. Nem. véletlen ez’ az érdeklődés, Tíiszen a népszerű író mindig olyan témához nyúl, amely tömegeket érint, többeket foglalkoztat. Legutóbb a vasútról írt, most a könnyűipar nagyon is nehéz részéről, a textiliparról olvashatjuk valóságábrázoló riportját.

A sikerhez eddig hozzájárult az író aprólékos tárgyismerete a szereplőknek és a történésnek részletekbe menően hűséges ábrázolása. Most a túl részletezés talán jobban igénybe veszi az olvasó türelmét, de érdemes gyorsolvasással túllépni azon a néhány oldalon, amely elterelheti figyelmünket a fontos egészről: a könnyűiparban dolgozók gondjairól, életéről, az alkotókészség gátjairól és hiányáról, a munkások tisztességes helytállásáról, a tévedésekről és hibákról, a vezetők és beosztottak együttes felelősségéről. Ha a felszínt vesszük észre, vagy a szenzációt keressük, akkor elsikkadhat az író politikai bátorsága, a kétkezi dolgozók iránti érdeklődése, felelőssége és íróiemberi alázata az olvasó iránt.

Az író fontos, mert olyan, mint á nagyító, az életet nagyítja — mondta Moldova egyik beszélgetőtársa. Néha úgy tűnik, hogy írói szemléletére ez a jellemző; mert olyan hibákról, felelőtlenségről is olvashatunk, amelyek már-már azt erősítik, hogy a valóságot csak képtelenséggel lehet kifejezni. Mert minek, ha nem képtelenségnek nevezhetjük, hogy a néhány évvel ezelőtt nagy reményekkel vásárolt gépek hasz- navehetetlenül állnak, vagy hogy az 1800-as évek végén gyártottak még dolgoznak? Ilyen és hasonló esetkor a tárgyilagos előadásmódon olyan indulat izzik. át. amilyen csak elkötelezett íróban lehet. Nem a hibák keresése jellemző Moldovára, hanem ez az elkötelezettség.

Az 1977. szeptember 9-én keletkezett miniszteri megbízólevéllel kezében izgalmas — és nem veszélytelen — kalandra indult a szerző. „Fontosnak tartom, hogy segítségükkel, közreműködésükkel Moldova György elvtárs hű képet kapjon a textil- és ruházati iparban dolgozók életéről, munkájáról” — írta a miniszter.

Nem tudom, hogy a könyvben Vázolt képet hűnek minősíti-e a szakma; de az látszik, hogy az író meg akarta ismerni a valóságot. Bejárta az országot. Baranyában a len útját, sorsát követte. Északon a szakmunkástanulók beiskolázási gondjaival ismerkedett. Járt Győrben, a pesti üzemekben, s megfordult megyénkben is: Tázláron, Bodoglá- ron, a Halasi Kötöttárugyárban és Kunszentmiklóson. Tájékozódott írásos anyagokból, beszélt vezérigazgatóval és segédmunkással, látott éjszakai műszakokat, volt munkásszálláson, pihenőben, irodában és műhelycsarnokban, tervezőknél és nyugati partnernél.

A „vándorlás” mellett jellemző munkamódszerére, hogy beszélteti partnereit. Keveset magyaráz, ritkán értelmez, többnyire saját szavain keresztül jellemzi interjúalanyait. Megismerhetjük a munkában megfáradt, de szakmáját szerető munkást, a városi élet felszínes örömeit kergető fiatal nőt, a határozott igazgatót és másokat. Szinte mindent megtudunk a textiliparról: a múzeumba kívánkozó gépeken dolgozók bosszúságát, a modern gépek mellett tevékenykedők bizonytalanságát, beruházások szükségességét, a rossz elképzelések megvalósítását. Érzékelteti az ipar lassan elviselhetetlen munkaerő- hiányát, és annak okát. Bemutat „minden-mindegy” — magatartást, és a változó valóságra, a világpiacra figyelő szemléletet.

A vázolt kép nem derűs; a beszélők és az író hangja sem az.

De nem lenne jó, ha a tükröt hibáztatnánk; a valóságot kell vizsgálnunk, mint ahogy az író is ezt tette. Megfigyelte a munkásszállás intim pillanatait, belehallgatott a munkaszünet perceiben folyó beszélgetésbe, figyelte a vezetők környezetét, a körülmények hatását a munkásokra. Meg- megállt a textilipar szépségeinél, rövid ideig rácsodálkozott a tech-, ni ka újdonságaira. Vitatkozott funkcionáriussal, hallgatta öreg munkások élettörténetét, jogosan bosszankodott hanyagságon, figyelte a szakma fogásait.

Volt ideje visszatekinteni a szakma kezdetére, átnézni magyarországi történetét. Módot talált arra, hogy az 50-es évek bizalomhiánytól terhes légkörét felvillantsa, szóljon emberek közötti kapcsolatokról, apró örömökről és emberi tragédiákról. Bizonyítva azt is, hogy a kis dolgok nagy helyet foglalnak el életünkben. Mert Moldova György nem a textilipar átfogó, közgazdasági kérdéseivel foglalkozik, hanem az alkotó ember kibontakozási lehetőségeit kutatja, azt akarja segíteni. A vaskos kötet fogadtatása várhatóan nem lesz viharmentes. Lesznek olyanok, akik a szakma lejáratásáról beszélnek, mások az okokat is emlegetni fogják. A könyvből úgy tűnik, hogy a textilipar nem sérthetetlen. Az ipar vezetőinek és az írónak egy a erényeket megtartani, a lényegről célja: a valóságot jobban megismerni, a hibákat kijavítani, az szólni. Ebben segít — a maga eszközeivel — ez a könyv.

Komáromi Attila

KREMER ISTVÁN VERSEI:

Fréziák

Lidércláng-emlékezés a hajnal horizontján,

1 most itt ünnepei"' ^, M néhány frézia velem —

láthatatlan holdat. Színeikben a szivárvány fölfénylő tavasz.

Illatuk nem buja mámor, kínzó szerelmet ígér. Talán halálba hívnak — őket akarom mégis.

Riport a rózsákról

Jött a szénás-szekér, mögötte a zivatar... Nyújtózkodott a lugas izgalom-lázban, telítődő ég alatt.

A várakozás csendje kinövi magát... Kutya siet haza az utca túloldalán.

A rózsák védtelenül felkészültek szirom-szaggatásra..

Virágzás

Fekete ág, fehér virág .,. Ikebana-éiszakp.' fii-hitte] volna csíllág rejtőzik kőben, kínban. Hűvös a csend, átmeneti mint az idő.

Fény cirógat... Bizalom, Készülnöm kell védekezésre

„Tőlünk sincs messzebb az ég”

A napfény özönétül szinte nedvesen lágy az ég kékje. Innen a Földről nézve, ahol harsogóan egészséges, ragyogó a természet alkotta és ember alakította világ. A szellőben ringó vetések zöldje, a Tiszát kísérő füzesek hamvassága, a kertek tulipánjai, szegfűi. S velük harmonizál az a tiszakécskei menyecske is, aki az imént még szaporán táncoló kapáját lábfejéhez húzza. Lazításul fölegyenesedik, tenyerével ráernyöz cipóbarna homlokára, úgy kíséri tekintetével az elkattogó vonatot. Amely piros, mint az ő fehér pettyes kendője, pozsgás képe. Szája kissé nyitva, fogainak fehér sövénye meg-megvillan a rátűző napsugártól. A vonat elhaladt, a fiatalasszony vissza is fordítja róla figyelmét, de még nem a kapára, se a pirkadón barna hátú talajra. Az égre1 néz föl, mintha felhőt füikészne rajta. Még karját is feltartja napellenzőnek, úgy fordul erre-arra. De hogy is keresne most „borulást", mikor az ég olyan tiszta kék, mint egy óriási selyembúra... Talán a vonatról az a másik utazás jutott eszébe, s az űrhajót kutatja, amelyen a merész magyar fiú suhan, kering szovjet bajtársával? Tudja-e az asszonyka, hogy a „csillagos" eget éppen a szikrázó nap fénye „takarja el", s ha a világoskék kárpit mögé látna, a fekete űrben sziporkázó csillagok közt is .bajosan fedezné fel a Szojuz—36-ot.

17 ajón hol járhat most Far' kas Bertalan és Valerij Ktibászov? Órámra lesek — nemsokára fél kilenc. Az első nap

„menetrendjéből" ítélve úgy gondolom —, alszanak. Milyen lehet az álmuk, s egyáltalán — álmodnak-e? Hiszen sok mindenen mentek át, amíg hajójuk odafönt sínre került, majd át-átváltott más vonalra. Míg végül bravúrosan sikerült összekapcsolódnia a Szaljut—6 űrállomással... Hogy a megterheléseket alaposan megszokták — még idelent? A gyakorlás, próba — anyaföldközelben mégiscsak más volt, mint amikor „űrviszonyok" között kellett, ,s kell még ezután is vizsgázni ...

Amikor Farkas Bertalan első ízben serkent fel,a Szojuz—36-on, zenés ébresztőre, úgy fél egy táján a mi óránk szerint, gondolt-e arra, hogy csak mintegy ösztönös ráérzéssel, hogy idehaza Magyar- országon éppen ebédelnek. Szülei most ülnek asztalnál a paci ni házban, míg felesége, gyerekei már túl vanngk ezen ott a baj- konuri otthonban... De mit kép- zelgek itt a Lakitelek—Kecskemét közötti vaspályán, tehát földi viszonylatban, és civil észjárással, holott a mi fiunk és szovjet bajtársainak idegrendszere egészen más körülményekre van már ráfegyelmezve rég... Mihelyst szemhéjuk felpattan az űri nyugovásból, saját mikrokozmoszuk az aznapra előírt tennivalókra mozdítja eszüket, kezüket.

ikrokozmoszt emlegetek.., Igen, ha csak az űrkomplexumon belül maradunk. De Berciék hona — úgymond testközelben — már a makrokozmosz, a világűr... Persze, jut idő nekik is kikapcsolódásra, amikor

hazájukkal, szülőföldjükkel, családdal, a lent maradt, megszokott miliő tárgyakig lebontható részleteivel is akár — foglalkozhatnak. De csak a képzelet erejével, no meg az exnberi hangéval. Hiszen a hű szövetséges, a technika lehetővé teszi kozmikus távolságok áthidalását, s úgy beszélgethetünk velük, mintha a szomszéd szobában volnának.

Ám vessenek csak egy pillantást az űrutasok hajójuk ablakából ki a csillagok közé, s vissza a Földre... Glóbuszunk kontinenseit, tengereit, meg a légkör foszlékony örvényeit láttatja. Szemük nem képes észrevenni olyan részleteket, mint mondjuk egy karavánt Afrika sivatagjában, ösvényt Brazília őserdőjében, Párizs Ei ff el-tornyai, Tokió reklám- fényeit, vagy Farkas Bertalant illetően egykori iskolája, a kisvár- dai Bessenyei György Gimnázium homlokzatán a mai diákokat is búcsúztató idézetet; A minden- seggel mérd magad!

Igen — odafent az irdatlan távolságokba elláthatás ténye önmagában is a nagyobb összefüggések fel- és megismerésére, a földgolyó tágasabb szeleteinek áttekintésére, eddig ismeretlen titkainak felderítésére ösztökéli és teszi is képessé az űrutast. Munkásságuk révén fogékonyabb lesz minderre az ideien ti embervilág is.

z űrkutatások már eddig is hallatlan eredményei — éppen az említett látószög sajátosságából következően az egész emberiség javára gyümölcsöztet- hetők. A felfedezések seregének,

hasznosságának ismertetését munkamegosztásban is nehezen győzik a tömegtájékoztatás szervei, eszközei. Szemléltetésül csupán a legelső és legutolsó adatot említsük, azt is egyetlen kutatási területről: már a Szaljut—1 űrállomás első személyzete által 1971-ben készített fényképek alapján mintegy 80 perspektivikus olajlelőhelyet tártak fel a geológusok — a Szaljut—6 fedélzetén pedig az MKF—6 elnevezésű multispektrális fényképe- zórendszer segítségével öt perc alatt akkora területet térképeznek fel az űrhajósok, amekkorát repülőgépről végzett kutatásokkal két év alatt, hagyományos geológiai expedíciókkal viszont csak nyolcvan év alatt lehetne felderíteni... S adjuk mindehhez, hogy a kutatássorozatok rendkívül szerteágazóak.

T7alóság már az ember ősi

“ álma: képzeletével együtt szárnyal a csillagok közt. S milyen megindító hatásúak ránk nézve ezek a napok, amikor tudván tudjuk, látva látjuk, hogy magyar ember is részese immár ennek a várva várt, káprázatos kalandnak, s a Szaljut fedélzetén most magyar tudósok, kutatók, orvosok, biológusok, mérnökök százainak munkáját megtestesítő műszerek kipróbálására is sor kerül.

Hogyne lennénk büszkék rá, hogy ezek helyszíni kezelésébe egy magyar fiú, már-már az egész ország Farkas Bercije is bekapcsolódik — mint kutatóűrhajós ...

Így — búr se tengeri kikötőnk, se földrésznyi országunk nincs — mint Marx György a tudós kifejezte — „tőlünk sincs messzebb az ég."

Tóth István

Egy öntörvényű művész

Diószegi Balázs műhelyében

Letagadhatatlanul szellemi-alkotói műhely ez ahol vagyunk: a Kiskunhalason élő, népszerű és széles körben ismert festőművész, Diószegi Balázs otthonában. A háromszobás lakás egyben műterem, képraktár és emlékmúzeum is.

A Táncolok című festménye a téli tárlat egyik ékessége volt. Arc nélküli parasztok a képen, a hangsúly a mozdulaton van. A fekete-fehér és a bordó szín mellett lángoló a sárga a Pipás paraszt című olajképen. Mintegy kiáltja, hogy tévesen ítélik meg a művészt, túlzottan sötétnek mondott színeiért. A Kendős asz- szonyok zártsága, befelé fordulása túlzás nélkül, monumentális. A Citerázók alakjainak átlé- nyegülése, a muzsikába való belefeledkezése, feloldódása lenyűgöző.

Diószegi Balázs festőművész és grafikus életéről, pályájáról már sokan és sokszor írtak. Általában az elismerő hang, a dicsérő jelző nc-m marad el. Sorolhatnánk a művészettörténészeket és kritikusakat, akik értően szóltak alkotásairól. Az ország különböző városéiban és falvaiban rendeztek már egyéni és csoportos kiállítást műveiből.

Festmények, vásznak, képkeretek, újságok, könyvek, folyóiratok: fotók, apró emléktárgyak; gyógyszerek, edények zsúfoltan ■ mindenfelé, tömegesen, valóságos kis dombokat, hegyeket alkotva ebben a különös lakásban. Az ember, amikor körülnéz, azt kérdezi magától hirtelen: száz, vagy ötszáz, vagy tán ezer festmény van összezsúfolva itt?

Amikor beszélni kezdünk, egykori tanítványait emlegeti. „Növendékeim számomra mindig is kicsit az életet jelentették. Magamat láttapn és látom bennük. Tanulok ‘ tőlük.' Sokszor példát veszek róluk. Tetszik a fáragat- lanságuk, a kedvességük, a kitárulkozó tisztaságuk.”

Másik kedvenc témája a két egykori mester és jóbarát, Tóth Menyhért és Gál Sándor festőművész. Ez utóbbiról azt vallja, hogy a legkorszerűbb festői eszközökkel ismertette meg őt, a kunszentmiklósi gimnáziumban. Tóth Menyhértről viszont, akihez mély barátság fűzte, ezt mondja: „Szín- és meseköltő volt, akinek a koloritja egyedülálló.”

Diószegi Balázs harmincegyné- hány évvel ezelőtt Nyíregyházán jól látható betűkkel írta be nevét az ottani művelődéstörténetbe. Az általa vezetett festői szabadiskola növendékei közül jó néhá- nyan elismert, befutott művészek lettek. Később a Vajdaságban valami hasonlót cselekedett. Akkoriban barátkozott össze a délvidéki magyar írókkal, művészekkel. Később Kiskunhalason telepedett le; rajzolni, festeni tanította a fiatalokat — és olykor az idősebb nemzedékeket is. Évekig szakfelügyelő volt, szakkört vezetett, munkálkodott töretlen kedvvel. Pedig gyakran az értetlenség, az áskálódás, sőt rossz- indulat kísérte. Ám ő ezekkel mit sem törődött. Igazi bölcs ember módján emelkedett felül a kicsinyességeken. Azt mondta: „A szakmát tartom az elsőnek, a hivatást Az értők tudják, mit akarok, a többivel nem törődöm.” Tisztában volt törekvéseinek, igyekezetének nagyszerűségével.

Először műtermet, majd tágas lakást kapott Halason. A megyei tanácstól művészeti díjat érdemelt ki a már régebben megkapott Székely Bertalan-díj mellé. A csoportos tárlatok értékes díjait is hazavihette sok esetben. És most legutóbb a nagy elismerés: a tekintélyt növeld Mun- kácsy-díj.

Ez az egyéni látású, sajátos színvilágú, formateremtő alkotó soha nem törődött a múló divatokkal. Helyette inkább még szorosabban forrott eggyé a kiskunsági tájjal, a földdel, az ott élő, munkálkodó néppel. Leegyszerűsített, lényegretöro művei a 'hagyományőrzést is szolgálják, gazdagítják.

Beszélgetés közben újra és újra a képek, a festmények, a rajzok kerülnek előtérbe. A dolgos emberek hétköznapjai életük, a vásárok, búcsúk, piacok világa tömbszerű formákban, veretes, komoly színekben elevenedik meg

(Straszer András felvétele.)

előttünk. A művész pontosan tudja, mit akar, mit csinál. Ezt fejezi ki ez a mondata is: „Olyan képeket kell festeni, hogy aki látja, sohase felejte el azokat. Régebben különösen szememre hányták, hogy sokat használom a feketét. Az ilyenek nem tudták, vagy nem tudják, hogy a fekete is szín, ebből következtették, hogy pesszimista vagyok. Pedig dehogy is vagyok az. Csak azt mondom, sokféle, sok formájú és sok színű virág van a Földön. De mi lenne, ha mindenki tulipánt festene?”

Arra kérem ezután, hogy válaszoljon néhány villámkérdésemre:

— Sokan túlzottan modernnek, absztraktnak tartják. Mi a véleménye erről?

— Én az élet rejtett szituációit igyekszem ellesni, kifejezni. Amit az az ember lát, aki nem festő, az csak a felszín. Ne várják tőlem, hogy azt fejezzem ki.

— Mit jelent az, hogy a néphez kötődik?

— Nálam ez a program és a cselekvés egysége.

— Mint művész, érez felelősséget?

— Nagyon. Enélkül jogosan ítélnének el. Főleg azt érzem és vallom, hogy ne hazudjon az ember.

— Mit tart az alkotói elhivatottságról?

— Az ember bízzon önmagában. De úgy, hogy közben másokat is tudjon becsülni.

— Mi a művész legfőbb kötelessége?

— Hogy a' korról feljegyzéseket készítsen.

— Mit tart igazán nagy dolognak?

— Az embernek az emberrel való őszinte kapcsolatát

— És a legnagyobb örömnek?

— Egyértelműen azt, ha szeretnek az emberek.

A beszélgetés teljes terjedelmét még vázlatosan jelezni is, szinte lehetetlen. A hatvanöt éves művész fiatalos hévvel, lendülettel beszél, magyaráz, nem győzünk álmélkodni és csodálkozni: akit annyi értetlenség vett körül, hogyan képes ilyen gyermeki tisztasággal beszélni az emberekről, a világról?

Varga Mihály