Petőfi Népe, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-29 / 124. szám
1980. május 29. • PETŐFI NÉPE • S • A lány orvosprofesszor-tele* ségként sokallja férje nőismer röseit. Még a többé kevésbé sikeres magyar drámavagy vígjátékírók is ritkán örvendhetnek egy-egy művük többszöri bemutatásának. Ritka kivételek közé tartozik Karinthy Ferenc, noha hazai ősbemutatói általában nem keltettek Örkény-, Csurka-, Szakonyi-premiere- ket követő visszhangot. Késve fedezte fel a közvélemény a sok műfajú, riporter szenvedélyű Karinthy újságainak új-ság mivoltát, késve esett le még szakmai körökben is az a bizonyos tantusz. (Megint észrevett valamit, megint látott valamit, megint ráérzett valamire, megint kimondott valamit ez a címkézhetet- len vállalkozás.) így volt legtöbb kötetével is. „Műveinek kritikai fogadtatására jellemző, hogy' mindig kettős hangvételű. Az elsőt, rendszerint sajtóközlés, tartózkodás, esetleg tiltakozás fogadja. A második, kötetben való megjelenést, vagy későbbi, második kiadást — elismerés.” Monográfusa^ az imént idézett Szalay Károly; ta-. láló megállapítását bőséges példatára is igazolja. Mindez csak részben magyarázza műveinek időtálló vonását. A másként látás, a másként gondolkodás különlegessége múlékony érdekesség ugyanis. Régen felednék az Ezer év-et, a Bősendorfert és a Gőz-t, vagy éppen a Kecskeméten most elővett Gellérthegyi álmok-at, ha nem ilyen kifejező erővel, ha nem általánosító szándékkal (a szélsőségesen egyediben mutatva föl a nagyonis közöst, a máshol is érvényest!. ha nem érezné ennyire a korszerű színpad igényeit. A mintegy tíz esztendeje itt-ott műsoron levő, most a Kelemen László Színpadon látható kétszemélyes drámája is bravúros alkotás. Ma is rezonál közérzetünkkel, bár a második világháború utáni nemzedék csak leírásokból, hallomásból tudhatják, hogy a közeledő bombarobbanások. az egyre fenyegető harcizaj, a ki• A fiú mint apacslegény, kevesli „imádottja" forgalmát. Gellérthegyi álmok szolgáltatottság, az állandó életveszély mennyire kifordítja az embereket önmagukból. Első pillantásra úgy tűnik, mint- . ha egy megtörtént (valószinűsitett, elhihető) esetet idézne a Gellérthegyi álmok. Egy budai villa pincéjében összetalálkozik a Fiú és a Lány. Mitsem tudnál? egymásról, mitsem tudnak a holnapról. Élni akarnak csupán, túlélni a szörnyűségeket. Minimális az esélyük, a fizikai megpróbáltatásoknál is nehezebben viselik a bizonytalanságot. Mivel altathatnák el félelmüket, mivel nógathatnák gyorsabb futásra az ilyenkor lassan bandukoló időt? Játszanak! Játszanak az életükért, eljátsszák kétségbeesve, amivel talán sohasem ajándékozza meg őket a jövő. Minél bezártab- bak, annál szabadabban szárnyal a fantáziájuk, minél kisebb cselekvésük köre, annál elszántabban bújnak más bőrébe. Annyira mulatságos helyzeteket teremtenek, hogy jóizűt kacagnánk, ha nem tud- | nők,.mi a játék .tétje. i - - £-« "J Harmincöt-esztendeje kibújtunk= a pincéből, mi tagadás, újra szorongunk, újra elfeihősödött a világ, újra bizonytalan a holnap, újra álmodozunk a csendesebb jövendőről. Belénk szivárogtak a Fiú és a Lány félelmei, mi is kikapcsolódásra vágyunk. Játszunk, mert mindig is muszáj volt játszani. Ez a muszáj abroncsozza ösz- sze a Karinthy-művet, ad kettős tükrözést a cselekménynek, ezért tragikomédia. A mű mondandójának, szépségeinek teljes kibontása bravúros színészi alakításoktól remélhető. Az elmúlt esztendőben szemlátomást fejlődő fiatal művészek korrektül előadták, tolmácsolták Karinthy szövegét. Vannak darabok, ahol ennyi tökéletesen elég. Most ritkán érződik: nemcsak arról a gellérthegyi Fiúról és Lányról és nemcsak értük szól a dal. Az előadást Tömöry Péter rendezte. Szirmai Péter és Borbálh Ottilia játssza a két szerepet. A díszleteket Gyarmathy Ágnes, a jelmezeket Füzy Sára tervezte. Heltai Nándor A képek Tóth Sándor felvételei. Újabb filmeket forgattak a krími testvérmegyében A MOSZFILM, az odesszai és más stúdiók is előszeretettel választják forgatási helyszínül a Krím-félszigetet. A Fekete-tenger partvidéke, különösen a festői Jalta és környéke tűnik fel gyakran a történelmi tárgyú, de napjaink életét bemutató alkotásokban is. Testvérlapunk, a Krimszkaja Pravda nemrég két újabb vállalkozásról adott hírt. Felnőtteknek és gyerekeknek Érdekességként említi az egyik riport, hogy Rolan Bikov, a Szovjetunió jólismert színésze, mind több rendezői szerepkörben mutatkozik be. Ugyanakkor színészi múltjával sem szakított. Az orr című Gogot-elbeszélésnek megfilmesített változatában például három figurát keltett életre. Andrej Tarkovszkij híres művében, az Andrej Rubljovban mi is láthattuk. A Doktor Jajdéfáj-ban pedig egyszerre tett eleget kettős feladatának. Ilyen előzmények után érthető a lexikonok rávonatkozó jellemzése: „kiváló karakterábrázoló, akinek a' groteszk iránti érzéke nemcsak szerepeiben, rendezői munkájában is érződik.” Űj feladatairól így nyilatkozott az egyik forgatási szünetben, a krími testvérmegyében: — A MOSZFILM számára J. Gorkovenko rendez filmet az első orosz pilótákról. Besúgót alakítok, aki egy rendőrrel állandóan a főhős nyomában van. Sok lehetőségünk kínálkozik a parodizálásra. Másik szerepem kimondottan a komédiához köt az Odesz- szai Filmstúdiónál, a fiatal M. £>enyin rendezésében. Olyan körzeti orvost játszom, aki mindent megtesz a ‘betegéért, bizonyos anyagi ellenszolgáltatások fejében. Könnyű kitalálni, hogy a szatirikus él a harácsolásra, visszaélésekre irányul. — Mikor üdvözölhetjük ismét rendezőként? — Nem olyan egyszerű az átváltás. Persze van néhány érdekes elképzelésem. Lehet, hogy közülük az egyik szovjet—indiai együttműködésben valósul meg. — Számos filmje szól a legifjabb közönségnek. Hogyan határozná meg a gyerekfilmek sajátosságait? — Kevéssé hiszek abban, hogy valamiféle éles határvonal választja el a felnőtt és a gyermek- filmeket. Hiszen — jó esetben — egyaránt a művészethez tartoznak. Nincs más eszközük, mint a kifejezés. S mi lehet valóságosabb feladata a művészetnek, mint hogy erkölcsre nevel, felébreszti a szépség, a haza iránti szeretetet. Meggyőződésem, hogy az erkölcsöt nélkülöző ember nem lehet jó hazafi. Ezért különösen nagy a művészek fiatalokkal, gyerekekkel szembeni felelőssége. Hogyha óriás leszek-li. Ltja Ahedzsákova sem' pihennT jött a félsziget déli partvidékére. Sokan fölismerik Jalta utcáin, körbefogják, beszélgetnek vele. A város filmstúdiójába indul, ahol gyermekfilmben játssza az egyik főszerepet. A mű címe: Hogyha óriás leszek. — Idevonzott a megbízás: annak a tanítónőnek a megformálása, akinek nincs családja, nincsenek gyermekei, és mindenét, teljes egyéniségét a tanítványainak adja — mondja a színésznő. A forgatókönyvírók egyike, Alekszandr Kuznye- cov azt is elárulja, hogy ezt a szerepet kezdettől Lija Ahedzsakovára szabták. — Együtt jártunk a színművészeti főiskolára, s azután is figyelemmel követtem pályafutását a Szovremennyik és más moszkvai színházakban — folytatja. — Néhány évvel ezelőtt tévéfilm készült a forgatókönyvemből A Fekete-tengernél címmel, s ebben ő alakította a költőnőt. Es íme, a találkozásoknak nem szakadt vége, mint a mostani filmünk is tanúsítja. Lija Ahedzsakovát — immár több filmmel a háta mögött — nemrég fedezték fel maguknak a szovjet mozinézők. Tanítónői szerep volt az is, amelyik az igazi népszerűséget hozta meg számára, A sors iróniája című alkotásban. H. F. Látogatóban Kossuth rokonainál Tenyérnyi kert. — Tavaszon én főzök először Nagykanizsán saját termésű zsenge borsóból levest — mondja a ház nyolcvan- éves asszonya. — Nyáron a festőállványom, a székem kerül a kertbe. Míg csak hidegre nem fordul az idő, itt festege- tek, a meggyfák alatt. Én ültettem valamennyit. Jól megnőttek. Csendes, árnyas lett a kert. Nagykanizsán a város központjában, az emeletes épületeknek háttal forduló rövid utcában van ez a kertes ház. Ide költözött. Szilbereky Belőné, pedig se rokona, se ismerőse nem volt akkor Nagykanizsán, amikor férjével úgy döntöttek: a főváros zajától távol, itt élik majd, nyugdíjas éveiket. A harmincas években Budapesten az IBUSZ-nál dolgozott Madame Viclette de Kossuth, s az volt a feladata, hogy a Földközi-tenger partján nyaralóknak szállást biztosítson egy-egy turnusra, évadra. Kicsi portáját a környéken kincsesháznak ismerik. A gyerekek, ha találkoznak vele az utcán, gyakran megkérdezik: milyen drágaságokat őriz szobájában? Láthatnák? S ő restellkedve, de mindig szeretettel fogadja ,a kíváncsiskodókat. Restellem, hogy ez a hír terjedt el a környéken. Nincs nekem értékes ékszerem, aranyezüst edényem. Csak nekünk kincs az az öreg bútor, egyéb apróság, iratok, amelyet családom büszkén őrzött akkor is, amikor félteni kellett, hogy összetörik, elégetik, s meghurcolják érte dédapámat. Ibi néni szobája valóban olyan, mint egy múzeum. A fő helyen, az ablaknál, a rojtos állólámpa mellett véndégmarásztaló fotel. Ebben üldögél 'gyakran, figyeli a város forgalmát — A világosi fegyverletétel után. menekülés közben Mária- radnán. Arad mellett ebben pihent meg és aludt pár órát Kbs- suth Lajos. unokatestvérénél, édesapám nagyapjánál. Kossuth Lászlóéknál. Kossuth László és Kossuth Lajos édesapja testvérek voltak. Meleg barátság fűzte a két rokont egymáshoz. Édesanyámtól hallottam: könny áztatta karfáját azon az éjjelen. Kossuth Lains búcsúzott nemzetétől, hazájától. Ezért tartotta családunk olyan becsben ezt a fotelt. A komódon csatos fénykép- albumok, díszes ládikó és egy pohár. Az albumban a Kossuth és a Szilbereky család tagjainak fényképe az 1800-as évek elejétől mostanáig. A ládikóban kereszt- levelek, dokumentumok, iratok a két család sorsának alakulásáról. Ebben található Eötvös Károly- nak 1904-ben írt nyílt levele is a „Bujdos# haláláról”, amelyet a hozzátartozóknak közvetlenül küldött meg. Ibi néni megfordítja a poharat. Emlékezik. Két ember barátságának, szenvedésének egy részét zárták a kristály közé. — Kossuth Lajos tizenkét aranyat és ugyanannyi ezüstöt adott búcsúzáskor Lászlónak. László birtokát az osztrákok elkobozták, ő maga várfogságba került, ahonnan véres ' csetepaté közepette szökött meg. Később nehéz körülmények között tengette életét. Az aranyakat Olaszországban fe'élte, de az ezüstöktől nem vált meg. Hazahozta, és Salgótarjánban egy üvegfúvó ismerőse egy pohár aljába öntötte. Hát ezek az én kincseim. Ebben a korban az ember élete ugye kiszámíthatatlan? Azért döntöttem úgy már évekkel ezelőtt, hogy a Kossuth Lajossal kapcsolatos tárgyi emlékeket, amelyek családom birtokában voltak, nálam vannak, átadom majd a múzeumnak. A férjem a vasútnál dolgozott. Munkája elismeréseként 1952-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. Tíz éve halt meg. Azóta itt élek egyedül, de sohasem magányosan. A gyerekek, ismerősök gyakran rám csengetnek. Kép és szöveg: András Ida. Oiárámj Tfamái: Másfél szoba összkomfort (38.) ,,A — mondta, s legyintett, de nem nézett rám —, annyi a gondom!” „Nem is örülsz?" — léptem közelebb hozzá. „Dehogynem — mondta. Hogyne örülnék! — S megint újabb cikk olvasásába kezdett. — Miért kérdezed ?" „Hallod! — mondtam sértetten —, én boldogan újságolom, hogy megoldódott a legnagyobb intézeti problémád, — és ezt te így fogadod? De akkor én miért törtem magam hosszú hónapokon keresztül?!” Nem válaszolt; még mindig az az újságot böngészte. Végigsimítottam a vállán, s évődve megkérdeztem : „Mondd, nem vagy egy kicsit bánatos, hogy most már nem lesz okod biztatni, bátorítani, törődni a leikével?...” Darabig nem felelt, aztán rámnézett, a tekintete ijesztően üres volt. „Ne izgasd fel magad, szívem — mondta fakón. — Szeretnék veled okosan beszélni.. Ránéztem, s éreztem. hogyan szalad le arcomból a vér. „Úristen! — mondtam, s lehulltam melléje egy székre. — Mi történt?" Rágyújtott, de a keze reszketett, láttam. „Remélem, — szólalt meg aztán rekedten — megértjük egymást ... Illetve megértesz engem, mert most elsősorban nekem van szükségem a te megértésedre.” „Az istenért, beszélj már!! — motyogtam, de tulajdonképpen tudtam, mi következik. „Fáj. amit mondanom kell, de légy erős! Most nagyon erőseknek kell lennünk!” Mély lélegzetet vettem, a derekamat kihúztam. „Hallgatlak!" „Nézd, drágám, az élet rettenetes intézmény, és kegyetlen törvényei vannak. A legkegyetlenebb: hogy csak egyszer élünk! És ezt az egyetlen életet ki kell használnunk!” „Nem azt csináltuk?! — csuklóit ki belőlem a vád, s körülmutattam a lakáson. — Hát nem azt?!” Lassan, megfontoltan bólintott. „De! És szépen csináltuk. Gyönyörűen csináltuk! De értsd meg. drágám: öregszem! Elmúltam ötvenéves! Mi van még nekem hátra?" ' „Hogy együtt megöregedjünk!” — sikoltottam fel, de csak sóhajtás lett belőle. Most, most fordult felém először, s nézett a' szemembe. „Mi tíz gyönyörű évet kaptunk egymástól. Etikém. Tíz felejthetetlen évet! — Szivszaggatóan sóhajtott, innét már játszik, éreztem. — De semmi nem tart örökké! Nincs gyermetegebb erőfeszítés. mint amikor az érzelmeit akarja konzerválni az ember... — Széttárta karját. — Nem megy! Jönnek az új érzelmek, az új emóciók!” „Ezt nem mondod komolyan!” — bukott fel belőlem a sírás. Rendíthetetlenül bólogatott. „De, szívem, de... Sajnos, nágyon komolyan mondom!” Megragadtam a, kezét, itt volt mellettem, a másik fotel karfáján. „De hát ezt nem teheted velem! A közös lakás! A mi meg- kinlódott, megkoplalt lakásunk!... Az egész eddigi éle-» tünk... Mind-mind ittha'gynád?” — Amit ezután mondtam, nem volt elegáns, tudom; de harcoltam, és harc kőiben az ember nem tud az eleganciával törődni. Olyan érvet kerestem, amely talán meggondolásra bírja: — „Hisz itt minden az én erőmből... tehát minden az enyém! Bármit mond is a törvény a közös szerzeményről. te tudod, hogy itt mindent én szereztem, és remélem, lennél olyan úr...” De most még ez sem használt, itt már nem használt semmi! Mert nagyvonalúan intett! „Ez csak természetes, szívem! De most nem erről van szó! — Megint a padlót nézte. — ötvenéves elmúltam, értsd meg! Ez az utolsó lehetőségem! Egyszerűen lehetetlen, hogy ne értsd meg!” Nyeltem, csak nyeltem a köny- nyeimet. „És az a nő... az mennyi?” — kínlódtam ki magamból végre mégis a kérdést „Huszonöt” — mondta halkan. „Huszonhat! — sikoltottam fel végső erőmmel, hisz közel voltam az ájuláshoz. — Csak nem Tatár- né?" Hangja szinte elhalt, ahogy biccentett. „De ő.” „Úristen!" — ugrottam fel .és kaptam a fejemhez. — „Ettől vagy olyan nagyvonalú a lakáskérdésben! Hisz a* lakást én hoztam nektek, tálcán! — Sírtam is. nevettem is, üvöltöttem, suttogtam is: — Most is én! Mindig én! Ezt a lakást is én gürcöltem ösz- sze. hogy a kandidátus úr rangjához méltó módon lakjékl„.. Évekig még a tízóraimról is lemondtam, vertem fogamhoz a garast! És most, ezzel a barom jó szívemmel megszereztem, kitalpaltam neki a második lakást is!” Csak nézett, nézett, nem szólt. Vad kitörésem nyilván megrémítette, nincs ő ilyenhez szokva! Épp ezért engesztelni próbált, vigasztalni, s valami furcsa, eddig ismeretlen mosollyal mondta: „Nem ilyen szép... És össze kell ám benne húzódni!" Ettől az alamuszi mosolytól majd a gyomrom fordult föl; most már leplezetlen győtölettel sziszegtem: „Kutatóprogram! Közeledik a határidő! Szegény kis kolléganő, az apró gyermekével!... Fúj! Álmomban sem hittem volna, hogy ilyen aljas tudsz lenni! — S ezt már az arcába: — Egyetlen életed van... Nekem talán nem?!” Bólintott. „De te már kaptál tőlem, tíz évet, mondom!” Átsajdult bennem ez a tíz év, odahulltam a széke karfájára, megint fölsirtam. „Ezt teszed velem, aki az egész életemet neked áldoztam?... Hát van benned szív, Miklós? Van benned lélek?!” Csak sóhajtott, a semmit nézte. „Hiszen te valamikor felelősen gondolkodó ember voltál!” Fölsanditott rám, biccentett. „Éppen ez az! A felelősség! Vállalnom kell a következményeket, hiszen voltaképpen miattam vált el a férjétől!” „Miattad? — meredtem rá, -s felpattantam mellőle. — Hát mióta tart a hátam mögött ei a, förtelem?" „Egy éve” — lehelte lesütött szemmel. „Fúj! — kiáltottam sebzetten. — Fúj! És még én sürgettem a válást, én szerencsétlen! Fúj! Szé- gyeld magad!” Fejét ingatta. „De nem volt köztünk semmi! Biztosíthatlak! Hol is lett volna? Hisz nem volt lakása!" „Hát az most megvan! — vi- csorgattam a fogam. — Hogy azt a barom fejemet verném a falba!” A kezem után nyúlt, megsimogatta. de undorral ellöktem magamtól, bár úgy szerettem most, olyan vadul kívántam, mint tán még soha életemben. S közben a hangja, az a lágy, behízelgő hangja, ahogy szinte simogatóan duruzsolja: „Ne fogd fel ezt így drágám... Sors is van, ugye... Törvények, amelyek az életünk útjait irányítják ... Apró kis porszemek vagyunk ahhoz, hogy a sorssal bírókra keljünk...” A fülemre szorítottam kezem, és fölüvöltöttem: „Hallgass el! És takarodj a szobámból!” 36. Miklós kiment, s én mint a rongy, leestem a rekamiéra. Aludni, aludni, aludni szerettem volna. hogy aztán a mély, feledtető álomból egy szebb valóságra ébredjek megint, és kiderüljön: az iménti, szörnyűséget csak rémálmomban álmodtam! (Folytatása következik.)
