Petőfi Népe, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-06 / 234. szám

i • PETŐFI NfiPE • 1971. október 9. A MAGYAR TUDOMÁNY ARCKÉPCSARNOKÁBÓL... Bemutatjuk Stefán Mihály akadémikust, a Csepel Művek vezérigazgató-helyettesét A FONTOSSÁG SORRENDJÉBEN Jól sáfárkodnak a helyi lehetőségekkel Fiatalodik Kiskőrös. A város la­kosságát és épületállományát, vá­rosképét tekintve egyaránt. Sok a gyerek, örvendetesen megszaporo­dott az ifjú korosztály. Ennek az örömnek pedig velejárója a gond is. A város közösségének csakúgy, mint az egyes családoknak. Maradjunk azonban az előbbi­nél, a város gondjainál. Kezdjük az óvodai ellátottsággal, amelyről szinte mindent elmondanak a kö­vetkező számok: a város óvodái­nak kihasználása 145 százalékos, s emellett az óvodás korú gyerme­kek 18 százalékának nem jutott hely az intézményben. A város ta­nácsa az V. ötéves fejlesztési ter­vében mindössze huszonöt óvodai hely létrehozásával számolhatott. S tegyük hozzá nyomban: a helyi üzemek célt érő anyagi támogatá­sa, a szocialista brigádok, s egyál­talán a város lakosságának társa­dalmi összefogása eredményeként száz óvodai hely valósul meg a jövő év végéig. A másik nyomasztó gondja a városnak — nem szólva ezúttal az ugyancsak szorító tanterem- hiányról — az általános iskolai napközis ellátás. E tekintetben a tervidőszak kezdetén Kiskőrös helyzete volt a legkedvezőtlenebb a megyében; a napközis ellátott­ság ugyanis alig haladta meg a 20 százalékot. Nem véletlen tehát, hogy ami­kor felcsillan egy-egy lehetőség, a város tanácsa Kiskőrös fejlesztése diktálta megannyi tennivaló kö­zül mondhatni, a legfontosabbra összpontosít: miként lehetne apasztani az óvodai elhelyezés gondját és javítani a napközis el­látást. E törekvésben pedig bíz­vást számolhat a helyi társadalom támogató, cselekvő közreműködé­sére. Mennyire így van, beszédesen igazolja a legfrissebb keletű pél­da. A közelmúltban minden hír­verés nélkül, nagy csendben há­romcsoportos (75 személyes) na­gyon szép óvodát nyitottak meg. És ugyanakkor kaput nyitott egy másik gyermekintézmény is, a kétszáz kisiskolás ellátását meg­oldó napközi otthon, amelynek jó­voltából 32 százalékosra javult a gyermekellátás. Ha arra gondol az ember, hogy az Árpád utcában épülő ötven személyes óvoda 6 millió forint költséget igényel (felét a helyi gazdasági egységek vállalták), fel­vetődik a kérdés: vajon miből és hogyan csinálták? Dr. Oláh Pál tanácselnök válasza pedig olyan egyszerűen hangzik: — Mert a gond közös, a helyi lehetőséggel igyekszik jól sáfár­kodni a város. Nos, a lehetőséget a korábban há­rom helyi szakszövetkezet egyesü­lése következtében felszabadult két irodaház csillantotta fel. Az egyesült közös gazdaság többfé­le elgondolást is fontolgatott az épületek további hasznosítására, amikor a város tanácsa az emlí­tett célú tárgyalást kezdeményez­te. S lévén, hogy a szakszövet­kezet érdekeltsége ugyancsak egy­bevágott mind az óvodai, mind a napközis ellátás javításával, gyorsan létrejött az egyezség. Az egyik épületet másfél millióért megvásárolta a város, a másikra pedig díjmentes kezelői jogot ka­pott. Ezután az átalakítás megterve­zése, véghezvitele, s az intézmé­nyek berendezése került sorra. Méghozzá nagy ügyszeretettel, lel­kes összefogással. Hogy a társa­dalmi munka példaadói közül csak néhányat említsünk: a Kis­kőrösi Állami Gazdaság, az IGV Petőfi szocialista brigádja, az ipa­ri szövetkezet Angela Davis szo­cialista brigádja. Székelyhídi Ti­bor villanyszerelő kisiparos, az áfész dolgozói, a 621. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet tanulói, vagy éppen a szülői mun­kaközösség. Ily módon valósulhatott meg 1,2 millió forintból — ebben 200 ezer a társadalmi munka érték — az iskolai napközi otthon, és 928 ezer forintból — amely ösz- szegben ugyancsak 200 ezer forin­tos a társadalmi munkaérték — a 75 személyes óvoda kialakítása és berendezése. Mindez nemcsak az óvodai, il­letve az általános iskolai, napkö­zis ellátáshoz jutott gyermekek szüleinek, hanem a város egész társadalmának örömére. És dicsé­retére is. P. I. Dübörgő gőzkalapácsok zaja szűrődik a vezérigazgató-helyettes szobájába. Bár a zárt ablakok valamelyest felfogják a hangot, mégis jól érzékelhető a Csepel Vas- és Fémmű életének lükteté­se. Vendéglátóm Stefán Mihály, a Csepel Művek vezérigazgató első helyettese és egyben műszaki ve­zérigazgató-helyettese is, akit a Magyar Tudományos Akadémia 1976-ban levelező tagjává válasz­tott. Stefán Mihályt ebben az év­ben a Minisztertanács önálló tu­dományos eredményeinek alkal­mazásáért Eötvös Loránd-díjjal tüntetett ki. — Milyen út vezetett a Borsod megyei Bódvaszilasról Csepelre, és az akadémiai székbe? — kér­dezem Stefán Mihályt. — Tulajdonképpen szerencsés embernek mondhatom magam. Szerencsések voltak a körülmé­nyeim és a lehetőségeim egyaránt. De éltem is mindig a lehetősé­geimmel, és ez már nemcsak sze­rencse. Apámnak volt 2,5 hold földje, és amolyan falusi ezermes­ter volt. Kis műhelyében készült szánkó, szekér, hordó, de házte­tőt is javított. Emlékszem, egyszer még a templom tornyát is ő javí­totta meg. Legnagyobb szenvedé­lye az olvasás volt. Ha valami problémával találkozott, leült és egy szál ceruzával a kezében ad­dig gondolkodott, ameddig meg nem oldotta. A falu tanítója is kedvelte őt, sokat járt hozzá be­szélgetni. Ügy tízéves lehettem, amikor már komolyan érdekelt a barkácsolás, és minden szabad időmet apám műhelyében töltöt­tem. Minden álmom az volt, hogy mérnök legyek. Abban az időben sok múlott a tanítón. Az enyém minden diákot támogatott, akiben fantáziát látott. Talán ennek is köszönhető, hogy a faluból töb­bünknek sikerült tovább tanulni. Gimnáziumba Kalocsára kerül­tem. Kosztos-kvártélyos diák vol­tam, egy nagyon rendes családnál. A háború után magántanulóként folytattam a gimnáziumot, majd amikor államosították a kollégiu­mokat, visszamentem Kalocsára, és végül ott érettségiztem. Érde­mes néhány gondolatot veszteget­ni az akkori tanítási módszerekre, mert véleményem szerint az ok­A burgaszi Adriana Budevszka Színházban két éve működik gyermekszínház-stúdió. A járási úttörőház színjátszó köréből ala­kult gyermekegyüttes szombaton­ként tartja előadásait. A színház vezetői nagy figyelemmel kísérik az ifjú művészek próbálkozásait. Előadásokat tartanak számukra, megtanítják őket a szakma forté­lyaira, megismertetik az ifjú szín­játszókat a színháztörténettel, a maszk- és díszletmesteri és a rendezői feladatokkal. A gyemekszínház-stúdió tagjai az őszi idényben meglepetéssel is szolgálnak. Mivel a gyermekek tatásnak nagy szerepe van abban, hogy miként alakul a jövő nem­zedéke. Kalocsán nagyon jó ma­tematika- és fizikatanárok vol­tak, és ugyanakkor korszerű mód­szerekkel tanítottak. Az anyagot fejezetekre osztották, és minden­ki akkor számolt be, amikor úgy érezte, hogy már mindent tud. Sokat tanultunk a többié* felele­teiből is, és nem kellett izgulnunk, hogy mikor hívnak fel felelni. — Ezek szerint a fizika iránti szeretetét tovább mélyítették a kalocsai évek? — Az biztos, és meg is terem­tették a lehetőséget arra, hogy je­lentkezzek az egy évvel korábban indult Miskolci Nehézipari Egye- témre, ahol olyan tanáraim vol­tak, mint Kónya Albert, Verő József és Horváth Zoltán. Nem mindegy, hogy milyen egyéniség az, aki a fiatalokat tanítja. Hor­váth Zoltánnál — aki a fémkohá- szattan professzora volt — mindig a képességeknek megfelelően kel­lett tudni. Az egyetem elvégzése után teljesült a régi vágyam, a Csepel Művek üzemmérnöke le­hettem. Soha nem szerettem vol­na irodában dolgozni, és bizonyá­ra evvel magyarázható, hogy még ma sem szakadt meg a kapcsola­tom a gyakorlati élettel. — Honnan számítja tudományos pályájának kezdetét? — 1959-ben gyárrészlegvezető voltam a Fémműben, amikor fel­ajánlották a moszkvai aspirantú­eszperantóul is tanulnak már egy ideje, megszületett az a gondolat, hogy ezt a stúdiót eszperantó gyer­mekszínházzá alakítják. A világ első eszperantó színháza az őszi évadban kezdi meg működését. Az eszperantó nyelvű előadásokon kívül természetesen folytatják a bolgár nyelvű előadásokat is szom­batonként. Jelenleg 40 tíz-tizenöt éves gyer­mek a stúdió tagja. Nem minde­gyikükből lesz majd hivatásos szí­nész, de a legtehetségesebbeket természetesen szívesen látja majd tagjai sorában a burgaszi „nagy” színház. rát. Nagyon örültem, és kapva- kaptam az alkalmon. Moszkvába* olyan tudósoktól tanulhattam, mint a Nobel-dijas Landau, Sza- marin és Lifsic akadémikusok. Amikor hazajöttem, azt a fel­adatot kaptam, hogy szervezzek egy korszerű kutatóintézetet, ahol a finomkohászati anyagok kuta­tásával, gyártásával és gyártásá­nak megvalósításával foglalkoz­nak. A Csepel Művek Fémművé­nek Színesfémkohászati Kutatóin­tézetében a műszerek, elektroni­kus és híradástechnikai berende­zések alapanyagainak előállításá­val foglalkoztunk. A kutatást ak­kor sem hagytam abba, amikor a Fémmű vállalati és műszaki igazgatója lettem. Számomra örö­met jelent kutatni. A gyakorlati munkát ma már a tanítványaim végzik. A Fémtani és Technológiai Kutatólaborató­riumban öt aspiráns munkáját irányítom. Elvem, hogy a kutatás­nak csak akkor van létjogosultsá­ga, ha eredményei a gyakorlatban megvalósíthatók és értékesíthe­tők. — Milyen a kapcsolat a Csepel Művek és a Magyar Tudományos Akadémia között? — Jómagam a Tudományos Minősítő Bizottság Kohász-Gé­pész Szakbizottságának elnöke vagyok, tehát ez is egy személyes szál, ugyanakkor nálunk Csepe­len a tudomány és a gyakorlat nem válhat el egymástól olyan élesen, mint azokon a helyeken, ahol nem folyik termelő munka. Gyakran rendeznek akadémiai osztály- és bizottságüléseket Cse­pelen. Nálunk rendezték meg a Szilárdtestfizikai Komplex Bi­zottság ülését. — Mivel tölti a legszívesebben szabad idejét? — Azt a keveset, ami marad, legszívesebben barkácsolással töltöm. A lakásom küszöbét még nem lépte át szerelő. Nagyon sze­retek autót szerelni, mert a kocsi akkor jó, ha úgy megy, mint az óramű. Szerencsére a feleségem is örömmel kirándul a közös sza­bad időnkben. Sokat barangolunk itthon, de minden évben csinálunk egy külföldi autós túrát is az IBUSZ-szal. — Köszönöm a beszélgetést. Várkonyi Anna Kiadói hírek Arnold Schönberg „Harmónia- tan”-át, a XX. század egyik leg­jelentősebb zeneelméleti tanköny­vét első ízben az NDK-ban a lip­csei Peters kiadóvállalat adta ki. A könyv a bécsi 1922-es kiadvány fotómechanikai utánnyomása. * A Berliner Aufbau kiadó 1960- tol 1978-ig dolgozott egy minden eddiginél teljesebb Goethe-kiadás közrebocsátásán. A nemrég meg­jelent 22. kötettel és a nagy költő képzőművészetről szóló írásainak illusztrálására 175 képet tartal­mazó pótkötettel befejeződött a nagy mű. Az új berlini Goethe- kiadás megjelenik Svájcban és az NSZK-ban is. • Ebéd utáni pihenés ■ Rákóczi úti friss illatú óvodában. • A Kossuth utcai volt szak­szövetkezeti irodaházból kialakított napközi otthonban két tanterein — szükségből — délutánon­ként tanítás céljára .is szolgál. A világ első eszperantó gyermekszínháza Szalontay Mihály: (23.) Együtt mentek a dodzshoz, Robi valamit rendezkedett, a plató­ra rákerült egy bádogtető, a bádog­tetőre mindenféle ládák, zsákok, és ők Jusztival bebújtak a plató és a bádogtető közé. Mielőtt Robi felhajtotta volna a kocsi hátsó oldalfalát, Béla odakönyökölt hozzájuk, s odasuttogta nekik: „Idefigyeljetek, ez itt ahol va- gyunk, egy horgásztanya, amit Gézáék' használnak. Ez a le­galitásunk, ide jöttünk ' ki, itt vagyunk egész éjszaka. Innen hét kilométerre van a határ, ahol van egy dunai víziőrs, közvetlen a a műszaki zár mellett. Mi építet­tük a műszaki zárat, mi raktuk le az aknákat, tehát tudom, hol vannak. Ki lehet őket kerülni. In­nen egy kis földút vezet az őrsig. Robi sokszor megjárta, vakon oda­talál. Nem fognak csodálkozni, hogy odamegyünk, telefonon be­jelentettem. Ti nem jöttök elő, csak ha Robi kiszed benneteket. Akkor rögtön levisz titeket a partra, ott van egy nagy stég, mo­torcsónakokkal. Ti a vízben, ér­ted, a vízben, felgyalogoltok a drótkerítésig. Robi pontosan meg fogja mutatni, mennyit mentek be, végig lehet gyalogolni, s amikor elértétek a hármas drótkerítést, négyméterenként vannak egy­más mellett, megmutatja azt a kis helyet, három-négy méteres rés, ahol a vízben a kerítés fölött át lehet úszni. Ha hozzáértek a ke­rítéshez, akkor sem történik sem­mi, ez sima kerítés, se áram, se jelzés mert fatönk, vízszennyező­dés szinte percenként rácsapódik. Közvetlenül a parton, a vízre tiszta rálátással reflektoros őrto­rony van, két őrrel. A szabály sze­rint váltáskor előbb az egyik jön le, a másik addig fönn van, amíg az új váltás föl nem ér. De most amint az első lejön, én név sze­rint fogom hívni a másikat, s ak­kor startoltok rá a drótkerítés­re. Körülbelül három-négy perced lesz arra, hogy átjussatok a három drót fölött. Ha a harmadik fölött is átjutottál, hosszú, száz­ötven-kétszáz méteres senki földje van, még magyar terület, elvileg lőhetünk rátok, nem szok­tunk, még nem volt példa, hogy ott ember feltűnjön. De azért csendben, nagyon csendben men­jetek. Ha a bokros részt elérted, ott mehetsz ki a partra, de menj sokáig még a víz mellett, valahol ott van valami falu, én sem tu­dom pontosan, hogy hol, s ho­gyan. 30. — S vissza? — kérdezte Miki. — Ugyanez. Kétóránként van váltás. Várni fogunk az első és a második váltásnál is. Addig én elautózom Robival a másik őrs­re de kerek órára itt leszünk. Ro­bi lejön a partra, nem lesz feltű­nő, nappal is itt szokott ülni min­dig. A stég felső sarkánál vár. Felfekszel a vízre, s arra igyek­szel, hogy ugyanabban a résben hozzon a vízsodrás, amiben ki­mentéi. No, isten, isten! Ha bár­mi van a többit Robitól. Ha baj van: „Egy vérből valók vagyunk!” Dögölj meg! — ráütött könnyedén ököllel Miki homlokára, s felhaj­tották a kocsi fémhátulját. Túrázott a motor, kis döccenő- vel elindult. Fojtott meleg volt a szűk térben, Miki átkarolta, ma­gához ölelte Jusztit, akinek né­mán foytak a könnyei. — Miért sírsz? — lehelte a fü­lébe. I — Tudtam, úgy éreztefn. Nem maradsz velem. Ez árulás. Ki tud­ja, mi vár rám odakint. — Veled maradok. Veled. Miki mint mindig, a végső pil­lanatban, hazugsággal oldotta meg a helyzetet, hiszen miközben fel­készítette magát, már ott is vol­tak a hosszú, fehér, sötét ablakú épület mellett őt Robi rántotta maga után, Jusztit szinte otthagy­va magányosan az éjszaka sötét­je prédájául. Az ijedtség riasztotta, hogy el ne veszítse őket szem elől, gyor­san mozdult is, érezte, nem is láthatta hogy Juszti hátrafelé néz, így hát elkapta a lány kezét, és egy pillanat alatt ott állt a Duna iszapjában, sípcsont-középig érő vízben. Rövid csizmájában Robi is mellette dagasztotta a sikamlós ár-humuszt, nem szólt egy szót sem, most már kettejük kezét vonszolta el egy stég sarka mel­lett, nekiütődött egy feszítő drót­kötélnek, s tíz-tizenöt méter után ott fehéredett előttük egy szilárd vastag drótkerítés, tetején fehér kerámiacsigákkal, abban drótok ... — Nincs benne áram — lihegte Robi —, menj kicsit odébb. Szá­molj le nyolc csigát, a nyolca­dik és a tizenkettedik csiga fölött kell átúsznod! De várj még! Visz- sza is ott! Robi görcsösen fogta a kezüket. Odabent a parton nagy mozgoló­dás volt, mindenféle vezénysza­vak pattogtak. Béla hangja ékte­lenül káromkodott, tartalmát nem, csak szétterülő ingerültségét érzékeltette. Robi szemmel látha­tóan minden idegszálával arra fi­gyelt, majd egyszerre hirtelep el­lökte őket: — Most! — Űtjára bocsátotta az esti víz két fekete árnyát. Megint Juszti volt, aki elöl ment, mintha cselekvő­készsége gyorsabban apercipiál­ta volna a tennivalókat, de Miki — ahogy a hideg vízBe be­lebukott az arca —, egy pilla­nat alatt visszanyerte a helyzet­megítélés és gyors cselekvés szimmetriáját, s közvetlen nyo­mában volt, szinte centiméterek­re Jusztinák. Nem nagyon szá­molgatta a csigákat, ahol a sö­vény belefolyt a vízbe, attól két- három méterre lökte el magát a talajtól, s hatalmas tempókkal, szinte ugrásszerűen emelte át magát, és avval együtt tolta Juszti fenekét, át az első gáton. Keményen sodort a mocsársza- giú víz, távoli fellátás híján a mellén érzékelte, — mely gát­ként állt —, a szébfolyó vizet. Közvetlenül a sövény mögött ér­tek földet, Miki szinte hátában érezte a drótokat, jobb kézzel elkapta Juszti karját, s kemény, energikus mozdulattal léptek a következő drót felé, s most már közelebbről, csukaugrással fejest ugorva ment neki. Juszti is úgy, formára, alakra, ugyanúgy, ha félméterrel lemaradva is. A levegő ’ meleg volt, a víz meleg voLt, kellemesnek is érzé­kelhető, ha nem lett volna a rájuk tapadó ruha, melegítő, az egésztől szörnyűségesen elidege­nítő és figyelmeztető, hogy ez nem éjszakai úszkálás a nyári Dunában, hanem valami... va­lami olyan, aminek pontosan cse­lekvéstartalmát nem tudták vol­na meghatározni. •Ennek ellenére szinte jólesett a víz. Miki most is a talajt, a szilárd talajt kereste, de az puha volt, kötős iszap borította a par­tot, s ahogy a második drót után ki akart emelkedni a vízbők hát éppen csak orra, szája érte á le­vegő szintjét. Juszti meg éppen, hogy elmerült. Fogta hát Jusztit és nagy, araszos léptekkel da­gasztva a vizet, emelte feje fö­lé a lányt, s lökte át egy len­dülettel a harmadik dróton, majd ő maga is elszakadt a ragacsos altalajtól. Bizony itt már úszni kellett, kemény, tért ölelő mozdulatokkal. Feje ritmi­kus buktatásával igyekezett le­küzdeni az árt, S megnyerni azt a két-három métert, amire szük­ség volt. Vagy izmai fáradtak, vagy itt volt a legerősebb a sodrás, mindenesetre az eddig egy pillanatnak tűnő cselekvéssor lüktető fejében órákká változott. Állandóan azt képzelte, hogy há­tába villan az őrtorony reflek­tora, és ez újabb dühödtebb víz alatti karcsapásokra, energikus rúgásokra sarkallta. Ismerte a víz természetét, hogy sodrás el­lenében csak gyors, elaprózott, folyamatos, nagyon energikus úszással lehet tért nyerni. Leg­szívesebben sprintéit volna, de félt, hogy akkor nagyon kiemelke­dik a vízből, nagy zajt csap, s ezért inkább megmaradt a mell­úszásnál. Előtte Juszti bukdá­csolt, már túljutva az utolsó drótakadályon is. Mély volt a víz, ezért nem törődve Robi fi­gyelmeztetésével, kicsit hátrább húzott a part felé, hátha ott se­kélyebb a víz, le tud állni. A kerítés fölött olyan öt-hat mé­terre végre talajt kapott a lá­ba. Ha éppen ágaskodva is, nagy nehezen, de gyalogolni túr- -dott az iszapban. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom