Petőfi Népe, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-14 / 191. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Hagyományőrzés és kitekintés Olvasóink bizonyára észrevették már az eddigiek során, hogy ezeken a vasárnaponként ismétlődő oldalainkon, melyek fölé azt írjuk oda újra és újra, hogy „Művelődés — Irodalom — Művészet”, igyekszünk képet adni egyrészt a legégetőbb és legidőszerűbb közművelődési eseményekről és problémákról, másrészt megyénk művészeti és irodalmi életének alakulásáról. Ugyanakkor — talán ez is észrevehető törekvéseinkben — arra is megpróbáljuk időnként ráirányítani a figyelmet, ami _ látszólag vagy ténylegesen tőlünk időben és térben egyaránt távolabb esik. A hagyományok őrzése-ápolása így lesz jelen ismételten a kitekintési szándékunkkal egy helyen 'és, egyidőben. & mostani összeállításunkkal is azt szeretnénk láttatni, hogy e kettős törekvés tartalmat adhat hagyományos oldalainknak, és további gondolkodásra késztetheti azokat, akiket múltbéli szellemi értékeink közelebbről is érdekelnek, s akik nem sajnálják a fáradságot annak érdekében, hogy meglássák, észrevegyék mindazt az értéket, amely megyénk és országunk határain kívül található. Ennek a szerkesztői elvnek, elgondolásnak a jegyében kalauzoljuk el ez alkalommal olvasóinkat egyrészt a múltba, másrészt pedig a tőlünk távolabb eső tájakra. V. M. GÉNÁDIJ PJATKOV: Sirályok etetése Hajónk szép tette megremeg, hajónk végtelen tengeri úton — A láthatár izéién sirály sikolt, kiáltozását hallgatom. , Magános vándor fönn a Nap, estére sirályként vízre száll, fehér lesz majd az éjszaka: egére száll a sok madár. Madárének a tudatot tiszta hangokkal megüti, madárének a szívre üt, csobban a víz, a víztükör megtörve hull a mélybe le. Tengeri társam, szép sirály, ki hajtott téged ide, mondd! Volgáról, Dnyeperről hajt ide madárösztönt a téli szél. Magam megyek, és nem tudom.' északi utam merre visz? Volga felöl, Dnyeper felől emberi utam hova fut? Hajónk szép teste megremeg, hajónk tengeri utakon — a láthatár szélén sirály száll, röptének ivét kutatom. Lehajolok hozzád, t hideg izéi tenger nagy vizit érinti — érintésére hulini kezd magasból sirály-hópehely. Kenyérdarabot dobálok, jól, jól, röpítek morzsát, kenyeret, utána kap, fölfelé száll kutató sirály-tekintet. Száll, száll a kis csapat, mint a forgószél: körbejár. A Krím még sugárzó partszegéig de reggelre ráköszönt a tél. (Pintér Lajos fordítása) Thorma János • Egy részlet az újjáalakított halasi múzeum Thorma-terméből. Egy mesemondó ébresztése Kálmány Lajos, a kiváló szegedi néprajzi és népnyelvi gyűjtő, aki a múlt század végén és a századelőn saját költségén adta közre hatalmas gyűjteményének egy-egy töredékét, majd visszavonulva, elmagányosodva, az utókorra bízta hagyatékának őrzését, újrafelfedezését, most, az újvidéki Fórum Kiadó jóvoltából ismét elibénk lépett, figyelmeztetve bennünket elfelejtett adósságainkra. Népköltési gyűjteményéből két kötet jelent meg az utóbbi évtizedekben Ortutay Gyula szerkesztésében, a Történeti énekek és katonadalok, valamint az Alföldi népballadák. Az a könyv, amit most Újvidéken Pingált szobák címmel kiadtak, Borbély Mihály meséit tartalmazza. Azokat a meséket, melyeket Kálmány Lajos 1913-ban Egyházaskéren- Verbicán lejegyzett, s 1914-ben meg is jelentetett a Hagyományok című sorozat elsőnek kiadott, bár második kötetnek jelzett könyveként. Azóta is ez a könyv szinte hozzáférhetetlen, bár a benne lelhető mesék sokféle más kiadványban már ismertekké váltak, főleg a kutató szakemberek előtt. Értéküket annak idején Juhász Gyula is felfedezte, aki így írt róla: „Borbély Mihály harmincegy éves, volt juhászbojtár meséit tartalmazza ez a kötet javarészben. Kálmány Lajos fonográfikus hűséggel jegyezte föl ezeket a meséket és így is adja. Nem változtat rajtuk, nem szépíti őket. Ez nem irodalom, ez igazi népi mesemondás. Szinte halljuk a meséket, sőt, szinte látjuk a gesztusát. Így kell népi hagyományokat megőrizni, ilyen elevenen, frissen, azon melegében ...” Ortutay Gyula a gazdag mesemondó tehetségét emeli ki, hozzá hasonlókra például Fedics Mihályra, később ő maga is rátalált. A most kiadott könyvet sajtó alá rendező Katona Imre, a kiváló néprajztudós ezt írja róla: „Kálmány Lajos Borbély Mihály meséinek egy kötetben való megjelentetésével — kissé talán akaratlanul is — elindítója lett az egyéniségvizsgáló mesekutatásnak, melyet az 1940-es évekből Ortutay Gyula és tanítványai munkássága alapján magyar mesekutató iskolaként emlegetnek.” Ennek fő célkitűzése az, hogy ne csupán a mesék szövegét publikálja, hanem BORBÉLY MIHÁLY MESÉI Világi mirmió a társadalmi környezetet is jellemezze. A mesemondó teljes mesekincsét, társadalmi tudatosságát, világnézetét, ízlését, a változtatás egyéni módjait vizsgálja, tehát nem különíti el a meséket elmon- dóik életétől, egyéniségétől. Borbély Mihály így lett egy kissé maga is népmeséi hős, formálója, alakítója és őrzője a magyar népmesékben életrekelt világnak, a sok csodálatos képességű embernek és más élőlénynek, óriásnak, boszorkánynak, különleges, fura figuráknak, Juhfi- jankónak, a kanalastótnak, vérojtónak, kalapfojitó- nak, sokféle „királnak”, Mátyástól a bocskordi királyig. Előjönnek az ő meséiben cigányok, juhászok! — főleg juhászok, mivel ő is juhász volt, juhászok közt forgolódott —, halászok és katonák, akad azokban pap is, kántor is, aztán sok tréfás falusi ember, mint Bohó Misi, vagy az „egyszöri két korna”.’ Történetei közt találunk mondákat és kópéságokat, oktató példát és hiedelmeket, találgatás mesét, rálelünk a szomszédos és távoli népek mesekincsének különböző változataira. Az öntudatos, szegény emberek mesemondója volk Borbély Mihály, aki nemcsak fájdalmakat enyhített, de elégtételt is vett, igazságot is osztott meséiben. Élete útját ebben a könyvben Bori Imre, a neves újvidéki irodalomtörténész követte nyomon, útbaigazító szakértelemmel. Ennek a majd évszázada kezdődött, és 1953-ban véget szakadt életútnah eredt a nyomába Kalapis Zoltán is, aki nemrég az újvidéki Magyar Szóban A bánáti mesemondó címmel tette közzé sorozatban a mai emlékezőket megszólaltató. szociográfiának is beillő, a hajdani szegénység életmódjára is fényt vető Írását. A mesemondó ébresztése tehát megkezdődött.' Hogy nem érdemtelenül, annak bizonyságára hadd álljon itt Borbély Mihály két rövidke, szép meséje ízelítőül. Milyen kár, hogy a könyvből alig jutót» el hozzánk néhány darab, pedig Bács-Kiskunbai» is lett volna érdeklődés iránta. De ez nem a kiadók hibája, régi betegsége a terjesztésnek és „piacfelmérésnek”. Ideje volna javítani rajta. F. Tóth Pál . Dévényi Iván könyve Thorma János neve elválaszthatatlan a nagybányai művészteleptől, ennek ellenére a művészeti szakirodalom mostohán bánt életművével. Hollósy Simonról Felvinczi Takács Zoltán megalapozó tanulmányt (1918), Réti István könyvet (1927), Németh Lajos pedig monográfiát (1956) írt. A szabadiskola mesterei közül Ferenczy Károlyról is három munka látott napvilágot, Ferenczy Valér (1934), Petrovics Elek (1943) és Genthon István (1963) tollából. Iványi Grünwald Béláról — Lázár Béla ismertető füzete (1921) után — Telepy Katalin könyvet (1976), míg Réti Istvánról Aradi Nóra monográfiát (1960) adott közre. Thorma János alakja — úgy látszik — nem vonzotta művészettörténészeinket. Munkásságát 1954-ben Radocsay Dénes, az Iparművészeti Múzeum három éve elhunyt főigazgatója foglalta össze első ízben, de tanulmánya — szakmai évkönyvben jelenvén meg — csak kevesekhez jutott el. Fehér folt eltüntetésére vállalkozott tehát Dévényi Iván, amikor Thorma János életművét a Művészet Kiskönyvtára sorozatban közkinccsé tette. A szerzőt a 20. századi modern magyar művészet kutatójaként ismertük eddig, de újabb könyve szerint a korábbi művészeti irányzatok területén is otthöhosan mozog. Thorma János 1870-ben született Kiskunhalason, a régi Dohány és Kard utca sarkán álló — még a múlt században lebontott — házban. Egyéniségének kialakulására döntőn hatottak a századvég egyre erősödő függetlenségi törekvései. Első mestere, Székely Bertalan oltotta bele a történelmi festészet iránti tiszteletet, a forradalmian romantikus érzésvilágot, a Habsburg-elnyo- mással szemben érzett gyűlöletet. A mintarajziskolai év után Münchenben Hollósynál és az akadémián, majd Párizsban tanult. Pályakezdő képein a szociális érzékenység az életkép kereteiben jelenik meg (Szenvedők). Az Aradi vértanúk című, harminckét (!) négyzetméteres munkája a milleneumra (1896) készült, de a hivatalos körök nem merték vállalni a mű kiállítását ... Thorma közéleti bátorságára jellemző, hogy külön helyiséget bérelt, és a képet ott mutatta be. Neve ekkor vált országosan ismertté. Ugyanebben az évben nyílt meg a nagybányai művésztelep, amelynek alapító tagja, 1902-től mestere, majd 1917,, és 1927. között az ott dolgozó festők társaságának elnöke volt, A nemzeti érzés és Petőfi-imá- data ihlette másik nagy kompozícióját, a Talpra magyar! című képet is. Ezen — többszöri vázlatkészítés és újrakezdés után — közel húsz évig dolgozott. A 10-es évektől kezdve világossá vált Thorma előtt, hogy a történelmi festészet fölött eljárt az idő. A festészeti progresszió más utakat keresett: fölléptek a Nyolcak, majd az aktivisták. Thorma elismerte, hogy a forrongó társadalmi viszonyok által keltett új érzéseket csak új festői megoldások közvetíthetik, de ő maga a nagybányai hagyományokat folytatta. Friss színezésű, folthatásokra épített, olykor heves ecsetkezeléssel megfestett képei (Tájkép, Paraszt, Viharos táj, Tavaszi táj, Nyár, Almaszedő, stb.) a nagybányai iskola első vonalába helyezik munkásságát. Pályája két nagy szakaszra osztható. Érdekes ellentmondás, hogy a nagybányai művésztelep virágzása idején főleg a társadalmi kérdéseket feszegető történelmi festészet foglalkoztatja. A telep meghatározó mestereinek a távozása után, Nagybánya fényeinek halványulása idején áldozatos pedagógusnak, az első nemzedék által elért festészeti eredmények őrzőjének és közvetítőjének bizonyult. Nem is hagyta el Nagybányát. Ott halt meg (1937), ott is nyugszik. Itthon a kiskunhalasi Thorma János Múzeum viseli a nevét és őrzi munkájának jó részét. Dévényi Iván értő és értető könyve után Thorma végre a szélesebb művészeti közvéleményben is elfoglalhatja az őt megillető helyet. Apró Ferenc Ennek előtte, amikor a katonák szabadultak, elkapták mindön risztongjukat, aki az idejit kitő- tötte. Egy katona, mikó mögszaba- dult, mönt hazafelé, rátanát egy falura. Látta, hogy abba a faluba igön buták laknak. Uneki vót egy kulacsa, azt oszt előkészítötte: hosszú spárgát kötött rá, oszt kint háttá a falu szélihön közel. Mikor osztón be- mönt a faluba, cibil ruhába mönt be. Asz mondta a falusi népnek, hogy: — Vigyázzanak, ne mönjenek ere mög ere az úton, mert ott van egy olan állat, hogy aki ara mén, min mögöszi! Ettül a falusi nép nagyon félt, ü pedig másnap katonaruhába őtö- zött, bempnt a községházára. A községházán asz kérdözték tüle, hogy mőrül gyütt? Mondta, hogy érül. Kérdözték, hogy nem látott ara ijen mög ijen állatot. Aszongya: — Nem láttam. En is hallottam a cibilöktül, de az énneköm semmi se, mer el tudom én az ojan állatokat fődelni! Mingyá mondták neki, hogy ha elfődeli, annak neki háromszáz forintot, mög egy szamarat, hogy ne mönjön gyalog, mer mögér- demli. Mingyá főkészült. Mönt puskával. A község (lakosa) mög kiállt a falu szélire, és onnan nézte. Nem mertek kimönni oda. Akkor ü árú került, amörü tudta, van a spárgának a vége. Akkor mögfogta a madzagnak a végit, elkezdte húzni maga felé. Az embörök mög csak nézték. Mikor odahúzta közel magáhon, fölkapta a szájához (a kulacsot), mintha összevesztek vóna; ivott belüle. Akkor elhajította, ü s elvágódott; az embör hánkolódzott: hun a kulacs vót fölül, hun az embör. Mikor mind kiitta belüle (a bort), akkor (a kulacsot) fődhöz vágta; beleütt, elkezdte a bajnét- tal szürkülni. Mikor mán darabokra szétverte, összeszötte, oszt elásta. Mönt a falu felé nagy izgatottan, hogy most hogy mög- ivott vele. El is ásta. De ne merjék fölásni, hogy baj ne lögyön, csak hagyják ott, hagy rohadjon el! A község ennek nagyon mögö- rült, hogy mögmeneködött attul a szörnyű állatiul. Mögadták neki a háromszáz forintot mög a szamarat, akit ígértek, hogy ne mönjön gyalog. Emönt haza. Mikor hazaért, az ti falujába mög az a szokás vút, hogy nagyon sok robotot köllött tőteni mindön embörnek. Utet is hamar- dossan robotba kezdték hajtani, de ü azt mondta: ütet ne hajtsák robotba, mer van neki egy világ- mirmiója. Ha ü azt kiereszti, az mögöszi az egész községi elöljárókat! Mikor hazamönt a kisbíró, mondta a jedzőnek, de ezt a jed- ző nem hitte. Abba a faluba még sose látták, hogy möjen a szamár. Még nem is hallották a hi- rit se. A jedző nem hitte, amit a kisbíró mondott, hanem ü maga el- mönt lóháton, hogy lássa, hogy möjen az a világi mirmió? Mikor odamönt a jedző, aszonta: de muszáj neki mönni robotba! Aszonta a katona: — No, ha éngömet nem hittak vóna ijen erőssen, nem bántottam vóna sönkit se, de mer ijen erőssen hittak, mos mán — hogy a községbü sönkit se hijanak — a világi mirmiómmal mögöfetöm az egész községi elöljárókat! Az embör rögtön kieresztötte a szamarat az istállóbul. A szamár, mikó möglátta a lovat, elordította magát. A jedző mögijedt tüle, elkezdőit a faluháza felé nyargalni. A szamár pedig a ló után szaladt. Az egész falu kitódult az uccára, mikor a mirmió kergette a jedzőt lóháton. Mikor a jedző a faluházáhon ért, beszaladt a szobába; az ajtókat bezárták, hogy a mirmió be ne möhessön. A lovat bevezették az istállóba, akkor mondta a jedző: — Mos mán ne hijjanak sönkit se robotba, mer ha a lovam futósabb nem lőtt vóna, mint a mirmió, akkor mögövött vóna. Itt osztón a faluba eltörüték a robotot. Hogy lopta el a juhásztul két embör a szamarát? Mikor a juhász vezette a szamarát az úton, két embör mönt rá szömközt, oszt aszongya az egyik: — Lopjuk el ettül a juhásztul a szamarát! Aszongya a másik: — Hol lopod el, mikor vezeti? — Honne lopnám el, mikor sose néz hátra! — No — aszongya —, máj elopom én, te csak hajtsd el! Itt oszt az egyik szép csöndesen ödamönt, lehúzta a szamár fejirül a kötőféket, és az ü fejne húzta, a másik mög elhajtotta a szamarat. Mikor mán annyira elhajtotta a társa a szamarat, hogy nem látszott, az embör mögállt, és mögrántotta a juhász kezibe a kötóféköt. Akkor a juhász hátratekint, akkor látja, hogy nem szamár van a kötőfékön, hanem embör. Akkor kérdözte tüle: — Hogy kerültél te ide, a kö- tőfékömbe? Asz mondja, hogy: — Hét esztendeje, mikó elátkozott engöm az anyám szamárnak. Mos letelt a hét esztendő, mos visszaváltoztam embörnek! — No, hát ha letelt a hét esztendő, eredj! Enneköm nem köl- lesz. Itt oszt az embör elmönt ara, amőre a másik embör hajtotta a szamarat. A legközelebbi vásárba az egyik embör, nem aki lopta, t másik, elhajtotta a szamarat. De a juhásznak is el köllött mönni, mer nem vót neki szamara. Mikor odamönt a vásárra, láti, hogy ott van az ü szamara. Odasom- pojog mellé, a fülibe sugi, hogy: — Mögén elátkozott mán az édösanyád? A szamár mögrázta a fejit. Aszongya a juhász: — Hiába rázod a fejed, nem vöszlek mög többet, mer mögén elvesz a pénzöm, akit érted adtam! Stefániay Edit tűzzománcai Napjainkban, amikor a kecskeméti tűzzománcművészeti tábor egyre inkább felkapott lesz, nem árt olykor emlékezni azokra, akik a régebbi esztendőkben a hírős városban tevékenykedve igyekeztek felvirágoztatni ezt a régi évszázadokban már kedvelt, sőt divatos képzőművészeti műfajt. Közéjük tartozik Stefániay Edit is: néhány évvel ezelőtt több alkalommal is lakója volt a kecskeméti művésztelepnek. Az itteni élmények is érlelték és színesítették alkotói fantáziáját, egyéni arculatú művészetét. összességében az itt eltöltött hónapok elegendőnek bizonyultak arra, hogy szoros szálakkal kötődjék Kecskeméthez és környékéhez. Akik itteni munkája közben megismerhették, azoknak alkalmuk volt többször is meggyőződni arról, hogy az e tájon szerzett élmények maradandó nyomokat hagytak szuggesztív erejű, kifejező művészetén. Jelenleg a balatonboglári^ kék-vörös kápolnában láthatók a művei, ebben a képzőművészeti „templommá” átalakított kicsi, de máris tekintélyes intézményben. Az ott látható tűzzománcképei közül mutatunk be olvasóinknak kettőt. Miklós portréja. • Finálé.
