Petőfi Népe, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-16 / 40. szám

MÜVeLőDÉS »IRODALOM »MŰVÉSZET »IRODALOM • MŰVÉSZET Az örökifjú Jókai és Kecskemét Pályám kezdetéh újonnan szer­vezett dunántúli járási könyv­tárban dolgoztam. Az életerős realistának és lelkesítő roman­tikusnak egyaránt minősített Jó­kai Mór, A kőszívű ember fiai, áz Egy magyar nábob, a Kár­páti Zoltán, a Sárga Rózsa, az És mégis mozog a föld szerzője segített. Az ellenforradalom előt­ti időszakban tucatnyi Jókai- könyvet adtak olcsón, nagy pél- •dónyszámban. Vitték az embe­rek, mint a cukrot; tízezreket szoktatott rá az olvasás jó ízei- W. Népszerűségének titkai Művelődéspolitikánk törököt fogott, s az nem eresztette. Aho­gyan akkoriban fogalmaztunk: az emberek többsége megállt Jókainál. Munkásságának romlé­kony elemeit kedvelték jobbá­ra; az angyal-ördög jellemeket, a mindent megérteni akaró, mindent megbocsátó szelíd jósá­got. Az ő elnagyolt figuráiban még mindig több vér lüktetett, mint az ötvenes évek első felé­nek sematikus irányregényeiben ide-oda ráncigáit papírmasé ala­kokban.-s Jókait szenvedélyesen érde­kelte az élet. Notesz nélkül nem mozdult ki, s mindent följegy­zett. Sokszor évtizedek múltán bukkannak föl regényeiben ré­gi motívumok, benyomások, em­lékek. A Nagy Miklós szerkesz­tésében megjelenő kritikai soro­zat gondozói számtalan példával bizonyítják ezt a megfigyelést. A hatalmas képzelőerejű író fantáziáját bámulatos tudása ^zárnyaltatta. A valóság gyak­ran apró, jelentéktelennek látszó dolgai röpítették ismeretlen tá- 'akra. furcsa helyzetekbe. Ta­pasztalatai, a megélt élmények határozottabban befolyásolták Jókait, mint sokáig hittük. A marxista irodalomtörténet ezért is tanulmányozza elmér lyülten a komáromi születésű író éMkörülrnényeit, nem utolsósoí- Iban a Kecskeméthez kötődő szá­lakat, Sőtér István húsz eszten- lŰeje hangsúlyozta, hogy Petőfi {äs Jókai barátságának újabb ál- íörpáisa „egy alföldi mezőváros {Kecskemét), melynek élete ugyancsak különbözik a jpegy.ei. Nemesség széli h^yeinek'feÄMJoJ 7mm • Jókai festménye Muraközyről. \,Itt lett belőlem magyar író” í Sűrűn hivatkozunk arra, hogy a puszták metropolisa meghatá- iozó magasba ívelő pályáján. így Vélekedik maga Jókai is: „Mert itt lett belőlem ember; e derék tősgyökeres magyar városban és különösen itt lett belőlem fhagyar író. Itt ismertem meg az igazi népéletet a maga kifogyha­tatlan változatosságában; a nép­humort, a puszták világát, egész írói működésemnek az alaphan- jgulatát itt sajátítottam el.” E kapcsolatnak eddig jobbára a folklorisztikus elemeit hangsú­lyozták, s azt kutatták, hogy mi­lyen itt hallott-látott története­ket, ha úgy tetszik anekdotá­kat, sztorikat emelt föl Jókai az irodalom szféráiba. Igazsága van tea nézeteknek, mondhatnék első nekifutásra, hiszen az egész Jó­kai életmű telistele van kecs­keméti nosztalgiákkal, emlékek­kel. Kodály Zoltán szerint tör­vénytanuló korában hallhatta kedvene nótáját: Kocsmárosné nekem halat süssék kend Az asztalra citronyos bort tegyék kend Az ajtóban istrázsát állítsék kend Ha zsandár jő, híradással legyék kend. Ifjúkori ösztönzések Könyveiben gyakran találko­zunk kiskunsági szólás-mondá­sokkal, tájszavakkal, nyelvi for­dulatokkal, itt rögződött népdal­idézetekkel. A hatás a gondolkodás, a szemlélet mélyebb rétegeiben is kitapintható. A jószerencse ad­ta a kezembe a Kecskemét cí­mű újság 1904. május* 22-i szá­mát. Megakadt a szemem ör. Horváth János: Jókai és Kecs­kemét című cikkén. Valamiképp elkerülte az irodalomtörténé­kecskeméti jogászhallg^- tö, a jeles író portréját, s bete­kintést ad alkotóműhelyébe. A cikk szerzője a XIX. század het­venes éveiben többször találko­zott a fővárosban Jókaival. Az országos hírű literátor felemle­gette a kecskeméti iskolában ta­pasztalt szabad szellemet. A diákközösség semmilyen megkülönböztetést nem fogadott el. Mindenki szorgalma és ké­pességei szerint érvényesült. A professzorok és a hallgatók kö­zött is sajátságos viszony alakult ki, működtek a tanulók külön­féle önkormányzati testületéi. Ezt a paraszti-polgári demok­ratikus szemléletet tapasztalták a városban is. Negyedszázadon­ként cserélődtek a helyi testüle­tek élén szereplő családok, s a felekezeti béke szép példájaként emlegették a hírős várost. Nagy­birtok nem lévén, az árugazdál­kodás csíra-állapotában a vagyo­ni ellentétek is megszelídülve hatottak. A sok tekintetben fel­világosult, a vidék első kaszinó­ját megszervező helyi értelmiség legjobbjaitól a kezdeményezés • Muraközy János festménye Jókairól. bátorságát tanulhatta. Személye­sen ismert olyan kiváló humán műveltségű férfiakat, akik a he­lyi politikában, a gazdaság fej­lesztésében alkotóan vettek részt, sokoldalúan kifejlesztették, hasz­nosították képességeiket. A nagy- formátumú, sokat markoló, ben­ső ösztönzésre dolgozó Jókai- hősökben van valami az Alföld- f ásító Gyenes Mihály fáradha­tatlanságából, Horváth Döme kezdeményező- és szervezőkész­ségéből ,.. Sonkoly Gergely és a Hétköznapok „Az egész Kecskemét a me­móriámban van — mondta egy alkalommal a Révai könyvke­reskedésben —, hiszen a legjobb alakjaimat onnan hoztam. Is­merte Bánó Lajost? — Hogy ne ismerném, de már meghalt, ta- nyaszomszédúnk volt... Jókait ;«en. *90 Bano Lp.fcpsi emlékezete, jóízűen mosolygott? Na KéreTh. tigy1, ká­romkodni senki sem tudott, olyan cifrán áldani mennyet és földet, úgy annak ieremtőjét, sem azelőtt, sem azóta nem hal­lottam — hozzá milyen hangja volt, mintha folyton brigádát kommandírozott volna... a va­lóságos sátori és bakatori Sátory Lőrinc jubilatus huszárőrnagy alakja. (Ti.: a Mégis mozog a föld című regényben) Sonkoly Gergely összes műkifejezéseit Bánó Lajos eloquentiájának kö­szönhetem ... Megemlítette, hogy a Mire megvénülünk Sárvölgyije is kecs­keméti alak — megmondotta ki —. de én elhallgatom, szomorú emlékű ember volt, állítólag ab­ban a régi jó világban az oszt­rák titkos milicia embere volt. ... Egy ilyen találkozás alkal­mával (a könyvkereskedésben) említettem a Hétköznapok című, Kecskeméten játszódó regényt. Erre azt mondá, hogy sok ebben a képzelődés, de van benne sok igaz... a két család tragédiája, mely már akkoriban előkészült, de később tört ki, t. i. a Cser- nyus és a Fejes van a regényben vonatkoztatva.” A hírlapíró és a hírős város A csodálatosan termékeny Jó­kai hírlapi cikkeihez is gyakran választott kecskeméti témát. Az Életképekben sűrűn találkozunk hírős városi értesülésekkel. Ö számolt be arról, hogy a tanodái fiatalság miként tűzte ki a vá­rosházára a forradajmi lobogót, írt a rácok próbálkozásairól. 1858-ban meggyőződhetett ar­ról, hogy „még mindig puszta az alföldi puszta, csak úgy hely- ly.el közzel maradoznak el az út­tól távol a magányos tanyák .. a pusztai csárdák egészen pusz­tulásnak indultak már. Egyen- kint összedüledez.nek a hírhedett csárdák, s felveri a fű a hozzá­juk vezető utat; a nevezetes Czethalinak csak a kéménye áll még, leomlott ablakán at kor­mos kandallója látszik... a Ku- tyakaparót sem reparálta ki az idő azóta, hogy Petőfi megéne- kolt'e! . Hosszan idézhetnénk Jókai kecskeméti vonatkozású újság­cikkeit, levelezését. Felsorolásuk, elemzésük nem lehet az író szü­letésének 150. évfordulójára ké­szült megemlékezés feladata. Fo­gékonysága, tájékozottsága le­nyűgöző. 1847-ben tiltakozik Ka­tona József szülőházának álla­potba miatt, tudósít itteni szín­házi eseményekről, a nemzetőrök készülődéséről. Tőle tudjuk: 1858-ban a tokaji borra alig akadt vevő, de a kecskeméti szőlők termését egy francia tár­saság megvásárolta, hogy abból konyakot és pezsgőt készítsen. Móra Ferenc azt írta Jókairól, hogy örökifjú. Ha a fogékonysá­got, a lelkesedést, az olthatatlan tudásszomjat tekintette a nem­zet szolgálómestere a fiatalság legjellemzőbb tulajdonságainak, akkor feltétlenül igaza van. És az olvasóknak is, akik nem lesz­nek hűtlenek hozzá. Hellai Nándor "P z a népies mulatság még az én diákkoromban is divatozott Kecskeméten. Pünkösd másodnapján, nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy a város népének kéthar­madrésze kinn volt a temetőben: nem ám eltemetve, hanem in­kább a halmokra és gátokra fel­állva, s részint az ákászfákra bölcsen felkapaszkodva. Mivelhogy a te­mető azon síkság szélébe feküvén, ahol a bikahajsz- nak meg kellene történni, ez volt a legjobban válasz­tott circus, amelly- ből teljes bátorság­gal lehetne a ve­szedelmes színjá­tékot végig nézni. Csupán az előke­lőbb urak és asz- szonyságok válasz­tók ki páholyul a tér közepén fekvő mázsaházat rang­jukhoz illő felosz­tásban. Délután négy órakor, mikor már jól megizzadt minden ember a napon, végre kez­dett a porfelleg meglátszani a ho­mokbuckák felöl, s a távoli kutya­ugatás és egy mély dörgő bömbölés jelenté az ünne­pelt művész köze­ledését. Nem kellett a függönyt felhúzni, tágas volt a színpad; öt, hat perc múlva se­besen robogva jött elő a kerge­tett vadállat, amint a pusztáról ostoros lovasok idáig terelték; véres nyelve kilógott szájából, szarvait előre hegyezve, jött, és úgy látszik, hogy nem lát maga körül semmit. „Hahó!” „Itt a bika!" Ordí- ták egyszerre minden oldalról. E zsivaj ra egyszerre megtor­pant az üldözött vad: megállt, előre íeszíté két első lábát, fel­emelte fejét dacosan s nagy büszkén körültekintve, egy hosz- szú, vontatott haragos bőgőssel kezdé el szerepét, a millyet alig hallottak még a jó criticusok, tán még külföldi művész szájá­ból sem. A temetőárok mögül egy a bikáénál semmivel sem alább- való hang visszakurjanta rá: •— Eresszétek rá a kutyákat! Most egyszerre vad csaholás hallatszék. s a mázsaház mögül sebesen rohant elő hat izmos szelindek a tér közepén álló vad bikára. A megtámadott vad egyszerre megfordult, megrázta kormos fe­jét, s azzal dühösen kezdte el szarvával tépni a gyepet, mint­ha addig sem várhatna, a míg ellenségei oda érkeznek hozzá. Szép hat szelindek volt, a ki megtámadta; de a ki nem látott még repülő kutyát, most fogal­mat szerezhetett róluk. A dühödt fenevad egymás után hajigálta fel őket a levegőbe, mint valami rossz macskafiúkat, nincs ollyan ügyes kötéltáncos, a ki úgy hányja a bukfencet a levegőben, mint ezek a párák. Egy-egy be­lekapaszkodott orrába, fülébe, azt meg úgy legázolta, hogy sír­va futott el onnan. Most azután még jobban neki bőszülve elkezdett a téren körül nyargalászni. Hasztalan uszítot­ták a kutyákat rá újra; elment a kedvük az első fogadtatásúd. A bika végtére méltó haragjá­ban a honnan megtámadták, a Jókai Mór: A bikahaj sz Stotz Mihály illusztrá­ciója. mázsaházra rontott. -Egyenesen neki a paraplés nézőknek, urak­nak, asszonyságoknak, a kik,azt képzelték hogy a pusztai tud csak annyi emberséget, hogy meg tudja különböztetni: ki a nobel ember? Nojsz volt rémület. Szaladt mindenki be a házba, lel a ké­ménybe, le a pincébe, tán az üres palackba is örömest bebújt volna ijedtében, akinek szűk volt a világ. A bika be­rontott a nyitva talált ajtón, szeren­csére a belső szo­bához vezető ajtót bezárták előtte. Annak nekirohant, a fejével keresztül ütötte az ajtó felső tábláját, nagy bo­zontos homlokát véres szarvaival be­tolva rajta, ott bömbölt egy ideig a szobában, halál­ra rémítve a hová­lenni nem tudó ho- norátiórokat, még végre ismét csen­desen, nyugodtan visszahúzta a fejét, s minthogy megtör, dúlni nem tudott, kihátrált az udvar­ra. •tt egy szöglet­ben ácsorgott vala­mi ártatlan gányó legény, aki soha­sem vétett neki semmit. a bika nagy dühvei az ár­tatlan embernek fordult neki, s szarvait előre szegezve, rá rohant veszetten. Mindenki elborzadva látta az ifjú veszedelmét, a kinek egy perc múlva úgy kelle a falhoz szegezve maradni, mint ahogy a pillangókat odaszúrják a ska- tula oldalához gombostűvel. A veiszély azonban némely embert, találékonnyá tesz. Az if­jú legény azon pillanatban, mi­dőn a bika leszegzé szarvait, odavetette magát annak fejére, s két kezével megkapaszkodott annak szarvaiban. A bika először elbámulva állt meg: azután elkezdte szarvait rázni, nyakát csavargatni, s a mint látta, hogy az új ellenségét nem vetheti le olly könnyen ma­gáról, mint az előbbenieket. ak­kor elkezde ugrálni, szökellni, hánykolódni. A legényt nem bír­ta levetni fejéről; oda volt az nőve hozzá. Ekkor bömbölve futotta kö­rül a tért, fején hurcolva le­győzhetetlen ellenségét, a kit senki sem tudott helyzetéből megszabadítani. Végre egy pillanatra megállt a bika, tán, hogy kissé megpihen­ve, új erőt szerezzen. E pillanatban azt vettük ész­re, hogy a legény egy kezével csizma szárához kapott s azzal valami villant meg kezében. Abban a percben mind a négy lábáról leesett a bika, mintha kikapták volna alóla a földet, összerogyott, egyet rázkódott és vége volt. A suhanc a csizmaszárból elő­rántott fehérvári bicskával csak egy akkora szúrást tett a nya­kán, hol a gerinc és az agy ösz- szeér, mint egy gombostű hossza, s megölte vele. Illyen mulatságok voltak haj­danában a víg Kecskeméten, nem tudom vannak-e még most is, vagy azokat is pótolja a civi­lizáltabb időkben Beranek lovar- komédiája? (Vasárnapi Üjság 1856. máj. 11. 165—67. p.) Antalfy István Az emberséget... V, , Nem elég nekem, ami volt, nem elég, ami van. Aki szegénységről dalolt, ne éljen túl vígan! Nem hiszek mázos szavakat, és nem hazug mosolyt. Nem igénylem szánalmadat, világ, s nem, hogy karolj! Nem fogadok el semmi mást, ajándékot, kegyet... de követelem, hogy te lásd az emberségemet! Sz. Isván Bálint Ma újra Ma újra hűvös az este sápadt az ég lávapatakja az álom hideg füstje száll a magasba jeladásként kiáltás hangzik válasz­nélküli hívogató cigarettám parazsa fénylik s melegít hiányod karcolja a hold falaimra s elbújik a felhők mögé A Kiskunság Bodor Miklós grafikáin Bodor Miklós kecskeméti ki­állításának megnyitásán finom­ívű, kristályosán tiszta szerkezetű muzsikát játszott a vonósnégyes. A szépen kibontott, arányos me­lódiák betöltötték a sajtóklubot. így szinte észrevétlenül elfog­va tekintetünket, szívünket, hat­nak Bodor Miklós most látható grafikái. Mi sem áll tőle távolabb a harsányságnál, a magakellető rikoltozásnál. Megáll a tájban, szemlélődik, átengedi magát a két világnak a tárgyiasult kül­sőnek és a bennünk mocorgónak. Azonos szerkesztéssel rögzíti a falusi kálváriák láttán kibomló érzelemfolyamatot, a szeretett Hédi vonásait, a félegyházi pa­rasztházakat, a Kiskunságot, ahol minden dűlőút-kanyarulatnál tit­kokat rejt, titkokat ígér a táj. A rajzok azt mondják, hogy Bodor Miklós azt az időt ked­veli, amikor ég a napmelegtől a szik, a puszta, a mező, csurog a tetőkről a nap aranya, mikor a perzselő, már-már cseppfolyós hő. ség elmossa a tárgyak éles kon­tárját, amikor meglazul a dol­gok köznapi rendje és kiröppen a képzelet-madár. Rendszerint a képek alján lát­hatunk gondosan, pontosan, ér­zékletes anyagisággal megrajzolt embereket, tárgyakat. Ez az amit a siető járókelő szemeivel birtok­ba vesz séta, túra közben. Én elhiszen Bodor Miklósnak, elhiteti velem, hogy sárkányo­kat látott Móricgátja fölött, elhi­szem a tűz virágokat, egyformán elfogadom mindkét sík, metszet mondandóját, közlését, a virá­gokat és a barmokat, a füveket, tornyokat. A táj ugyanis gondo­latainkban, zsigereinkben kap életet, értelmet. S végtére min­dig a befogadótól függ, hogy mi­lyennek látja a világot, idegei mennyire érzékenyek hangula­tokra, múltra-jövőre. A művész sokat lát a világból. Bodor Miklós új Kiskunsággal ajándékozza meg a kecskeméti sajtóklubon rendezett kiállítás lá­togatóit. Bodor Miklós lírai alka­tú művész. Már írták róla. Örü­lök, hogy megismételhetem. H. N. „Alsómonostori kút, mely tejet adott.”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom