Petőfi Népe, 1974. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-28 / 175. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM •MŰVÉSZET* IRODALOM • MŰVÉSZET >7 •. ’ y .... 77:.-r ;-'7 7- : \'i 1 I 1 í! 9 Wein träger Adolf: Ifjúság, élet. Nemzetiségeinkről egy évforduló ürügyén Éppen ma van százhuszonöt éve annak, hogy az akkor Szegeden ülésező magyar nemzet- gyűlés — Szemere Bertalan miniszterelnök javaslatára — törvényt hozott a hazánkban élő nemzetiségekről. Ha késve is született meg a történelmi’' jelentőségű határozat — hiszen a szabadságharc bukásának egyik fő oka éppen a lakosság felét kitevő nem magyar anyanyelvűek elnyomása és törekvéseiknek sorsuknak meg nem értése volt —, mégis: hatását nehezen lehetne túlbecsülni. A nemzetgyűlés' által megszavazott nemzetiségi törvény kimondta. hogy a törvényhozás, közigazgatás és igazságszolgáltatás hivatalos nyelve a magyar, de az országban élő nem magyar nyelvű állampolgárok jogot kaptak arra, hogy anyanyelvükön szólaljanak fel a tanácskozásokon és a bíróságok előtt, valamint saját nyelvükön intézhessenek beadványt a hivatalos szervekhez. Joguk volt ezenkívül használni nyelvüket az elemi oktatásban, s az anyakönyvezésben A szegedi határozatot a történelmi események alakulása miatt nem lehetett a gyakorlatban megvalósítani. A világosi fegyverletétel hathatósan közbeszólt. Mégis: az utána következő évtizedekben újra és újra hivatkozási alap volt e törvény azok számára, akik jobbítani szerettek volna az elnyomottak életén. Eötvös József, Mocsáry Lajos — az emigrációban Kossuth Lajos is — és mások nem győzték hangoztatni a nemzetiségiek jogát. Nem a legjobbak, a leghaladóbb gondolkozásúak tehettek róla, hogy a nemzetiségek jogait kinyilvánító határozat több évtized elteltével is megvalósulatlan maradt. A század elején is még — gondoljunk Tisza István féktelen nacionalizmusára — súlyos gondokat hordoztak a Magyarországon élő délszlávok, németek, szlovákok, románok és más anyanyelvűek. A velük szemben elkövetett igazságtalanságok az évek távlatában is köztudottak. S csak a történelmi változások segítették őket abban, hogy végre elnyerjék az őket megillető emberi és politikai jogokat. A felszabadulás óta eltelt három évtized elég volt arra, hogy a nem magyar anyanyelvű emberek elfelejtsék a régi sérelmeket, az igazságtalan bántalmakat. Demokratikus szövetségekbe tömörülve élhetnek nemzetiségi öntudatuk szerint, ápolva-őrizve hagyományaikat, népi értékeiket. Szinte naponta láthatjuk — országszerte, megyeszerte — annak a jeleit, szebbnél szebb bizonyítékait, hogy a nemzetiségi lakosság élni akar és élni tud a jogaival; miközben magáénak érzi ezt az országot, s annak felemelkedésén fáradozik. Most, amikor egy és egy negyed százados évfordulóján az 1849-es nemzetiségi törvényre emlékezünk, s felidézzük az akkori történelmi események légkörét, körülményeit, nem árt arra is gondolni, hogy a mai törvényeink keretein belül, szocialista társadalmunk mai viszanyai közepette sem egyformán törődnek sajátos hagyományaik, nyelvük ápolásával nemzetiségeink. Egyes helyeken — községekben és városokban — szebbnél szebb eredményekről számolhatnak be; másutt viszont mintha kevésbé törekednének a hagyományőrzésre és a nyelvi kultúra fejlesztésére. Pedig nemzetiségi politikánk nem kis biztatást nyújt erre. Felesleges lenne tagadni, hogy egyesek nem értették meg még teljes egészében e politika lényegét, s olyanok is vannak, akik nem szabadultak meg véglegesen a múlt nyomasztó emlékeitől. Jó alkalom ez a mostani évforduló, hogy a látványos ünnepségek, megemlékezések helyett ki-ki a maga életében, a „saját háza táján” próbálja végiggondolni a további teendőket. Hogy a száz- huszonöt évvel ezelőtt írásba foglalt, s később a legjobb hagyományokat szem előtt tartó új fajta állam által jó irányban módosított törvény minden szava tökéletes valósággá váljék a mindennapi gyakorlatban. Az a hazánkhoz, szocializmusunkhoz hű nem magyar anyanyelvű ember jár el helyesen, aki emelt fejjel vallja nemzetiségét, igyekszik fejleszteni sajátos nyelvét, segíti a hagyományok — szép szokások — felélesztését, gyűjti — vagy segít gyűjteni — a népi művészet produktumait. Sok példát lehetne felsorolni csupán Bács-Ki9kun megyéből arra, hogy különösebb biztatás nélkül is éL- nek e lehetőségekkel az emberek. Csávolyon, Hartán — és másutt — falumúzeumot hoztak létre. Katymáron nyelvtanítási 'kísérleteket folytatnak, Baján erősítik a nemzetiségi báziskönyvtárt stb. Csak üdvözölni lehet azt a törekvést — mely örvendetesen elterjed mostanában —, hogy egyes községekben már az óvodákban elkezdik á nemzetiségi irodalmi nyelv tanítását. Az is üdvös — és számtalan eredmény- ■ nyel járhat —, hogy. a nemzetiségi községekből egyre többen tanulnak középiskolában, és főiskolán. A közülük kikerülő peda-f gógusok és más értelmiségiek: sokat tehetnek nemzetiségi politikánk jó megvalósításáért. Varga Mihály G5 gyakran felkeresem Móra Ferencet. Bármelyik könyvét veszem kezembe, a vendége vagyok. Mintha velem szemben, kényelmes, otthoni karosszéké- ben szivarozva meglepő közvetlenséggel beszélgetne, felidézve a félegyházi Daru utcát, gyermekkori emlékeit, hírlapírói, közéleti munkáját, múzeumi, könyvtári direktorságát, s számára talán a legfontosabbat: a Szeged környéki ásatásait, a vele együtt dolgozó kubikosok életét. sorsát. A szegedi Somogyi Könyvtár által rendezett Móra-emlékkiállí- tásan az eddigieknél is bensőségesebb, közvetlenebb kapcsolátba kerültem a nagy íróval. Születésének 95. évfordulója alkalmából a Tisza-parti könyvtár ugyanis Móra életével, munkásságával kapcsolatos, eddig nagyrészt is-, meretlen dokumentumokat, leveleket, ügyiratokat, fényképeket gyűjtött össze. Bár minden művéből, írásainak szinte minden egyes sorából érződik nagyem- berszeretete, a könyvtári olvasóterem tablóin logikus sorrendben elhelyezett kiállítási anyag — újságcikkek, kéziratok, levelek, ügyiratok, első'kiadású könyvek, fényképek — még inkább kiemeli humánumát, egyenes gondolkodásmódját, haladó törekvéseit, á gyerekek iránti szeretetét. Vendégségben Móra Ferencnél Míg a múzeumban található állandó Móra-kiállítás, értéké- . nek csorbítása nélkül, nyilvánvalóan általános ismertető jellegű, a Somogyi Könyvtár emeleti olvasótermében több kuriózum- szerű . újdonság, a Móra-életpályát részleteiben is bemutató fényképes dokumentumgyűjtemény teszi egyedülállóvá az emlékkiállítást. A páratlanul gazdag gyűjtemény hat, egymástól jól elkülöníthető részre tagolódik. A kiállítás első része Mórát mint tanárt, illetve tankönyvírót mutatja be. A Betűország virágos kertje című hat kötete a kor legjobb magyar tankönyvsorozata volt. Móra Ferencet 1917. július 12-én nevezték ki a múzeum és könyvtár igazgatójának. A kinevezésével kapcsolatos ügyiratok mellett e gyűjteménycsoportban található Gárdonyi Géza 1920-ban Mórához írt egyik levele, amelyben az egri író egy könyvet kért. A kiállítás egyik újdonsága a gyomai Kner Izidor és Móra jóbarátságát bizonyító több levélváltás. Fényképsorozat követi nyomon az ásatásokat. Itt látható az író által „személyem körüli miniszternek” emlegetett, s a Móra-mű- vekben több alkalommal is szereplő bizonyos. Kotormány János fényképe is. Az őszes hajú, bajuszos férfi az író hű segítőtársa volt. A Móra-írások kedvelőinek a nagyszéksósi Bálint Mátyás tanyája, no meg az itteni udvaron talált 167 darab aranytárgy „felfedezése” sem ismeretlen. Az emlékkiállítás gazdag fényképanyaggal is illusztrálja a Bálint- tanyai ásatásokat. Az archeológus Móra nagy hírnevet szerzett magának, és olyan nagy régészek figyelmét is felkeltette, mint Gordon Childe, az angol királyi antropológiai intézet egykori munkatársa. Az angol tudós a csókái ásatásokkal kapcsolatosan fényképeket kért Mórától. A levelezés szintén nyomon követhető a kiállításon. A dokumentumgyűjteményben bőven fellelhető újságcikkek felidézik ' Móra hosszú újságírói munkásságát. A pesti egyetemet abbahagyva, egy évig Felsőlövőn tanároskodott, majd 1902-től a Szegedi Napló munkatársa volt. A lapnál az akkoriban igen magas jövedelemnek mondható havi 50 forint fizetésért dolgozott. Két év múlva, 1904-ben segédkönyvtáros lett, de a hírlapírást nem hagyta abba. ■ 1905-ben ismerkedett .meg Pósa Lajossal, akivel haláláig együtt dolgozott. A nagy mesemondó „Az én újságom” című lapjában Mórának több mint ezer írása, elbeszélése, novellája, verse jelent meg. E műveinek jelentőségét egy, a kiállításon is olvasható levélben Pósa így jellemzi: „Nyelved zamatos magyarságában gyönyörködöm, tartalmas írásod művészi formája mindig meglep, ámbár hozzá vagyok már szokva: minden egyes dolgod egy-egy kis költői alkotás. Ügy csordogál toliadból a mese, mint a méz .. Valóban. Írásai, novellái, versei különösen kedves hangulatot árasztana 1c Fellapozom egyetlen verskötetét, a Könnyes könyvet. (Érdekességként megemlítem, e kötet egyik bizonyítéka, hogy a nyomda ördöge sohasem alszik, ugyanis a címlapon, s a belső oldalon is a cím így olvasható: Könyes könyv.) Az egyik fénykép: Mórát ünnepük Kiskunfélegyházán. Alatta a szegedi könyvtár igazgatóságához címzett meghívó: „Kiskunfélegyháza képviselőtestülete a város kiváló szülöttét, Móra Ferenc nagynevű írót és újságírót díszpolgárává választotta, s díszpolgári jogaival ünnepélyes formák között felruházza. Az ünnepély Kiskunfélegyháza városi székházában i ->29. év július 9. napján délelőtt lO órakor lesz...” Az augusztus 20-ig nyitva tartó érdekes, színvonalas Móra-em- lékkiállítás megtekintése után derült ki, milyen sok mindent nem tudtunk még Kiskunfélegyháza nagy szülöttéről. S egy gondolattal továbbhaladva: milyen nagy szükség lenne egy részletes Móra Ferenc-monográfiára! Tárnái László Móra Ferenc ásatás közben. Napló - nyomtatásban Móra Ferenc ismeretlen naplóiát tette közzé betű• szerinti másolatban, a jellegzetes ö-zésekkel együtt Hegedűs András, a bajai tanítóképző volt igazgatója a Forrás július—augusztusi számában. A kézirat, amely a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tulajdona — közkinccsé vált. Egy nagyon bensőséges és személyes jellegű, vallomásos írás már nem csupán az irodalomtörténészeknek és a búvárkodó diákoknak áll rendelkezésére, hanem olvasmány lett. Mindazok felfedezhetik egy-egy későbbi megfogalmazás eredőijét, akik szeretik Mórát. Márpedig a kiskunfélegyházi születésű író tábora ma sem kicsi. A lírai hangvételből, expresszív felkiáltásaiból és kérdésekből, például érthető, hogy\ Móra először költőként indult, és ezt értékelve választották be a Petőfi Társaság tagjai közé. Egy későbbi állandó téma is minduntalan megjelenik, amelyik nem más; mint a szülőföld. A Napló első dátuma 1898. február 25-e, az utolsó április 21. Ifjú szerzője földrajzi és természetrajzi előadásokat hallgatóit a fővárosi egyetemen, & vizsgákra készült. Épp az életkora kapcsán ír. a legmegrázóbb hangon: „Belépek a huszadik esz- | iendöbe, a gyerekség szelíd zománcza rég lekopott rólam: s itt állok teli gyarlósággal, teli hitványsággal, tele sárral és szeméttel. Mint a többi ember . í. ” És diákmódra kegyetlenül szegény volt. Nemhogy otthonról várhatott volna < támogatást, hanem ő küld haza pénzt, és lelkiismeret-furdalás fogja el, amikor ezt nem teheti meg. Hogy egyáltalán létezhessen, korrektori munkát vállal. A századvégi nagyvárosi életben csak úgy tud megkapaszkodni, hogy állandóan ébren tartja az otthonhoz — szüleihez és menyasszonyához, Wálléshau- sen Ilonához — fűződő kapcsolatait. Ebben a levélhez, önéletíráshoz közeli műfajban rendszerint az emberi föltárulkozás őszintesége, mélysége, illetve a kortörténeti adalékok hitelessége dönti el az értéket. A magány, az elesett- sáp, a fáradtság érzését, a tagadás és a kitörés vágyát dokumentálják a sorok. A romantikus túlzások között már felcsillannak apró és pontos megfigyelések. Mint a következő, amelyik az olvasóban önkéntelenül is Tóth Árpád majdani „félrecsúszott nyakkendő”-jét idézi fel: nincs, aki megkérdezné, mi bajom, ha elborul a homlokom, nincs, aki észrevenné, hogy kivan a nyakkendőm kötője és nincs...” Mintha Petőfi Apostolának a helyzetét és vívódásait élné át. „Mintha valami rosszat sejtenék, mint a viharmadár” — veti papírra a költészet későbbi, forradalmi előérzést kifejező képét. Az élmények akkor a legizzóbbak, amikor azon frissiben, még aznap rögzíti valaki őket. Móra Ferenc a formába öntésnek ezt a'gátló tényezőjét később is nagyon nehezen tudta legyőzni. Barátja, Heller Ödön festőművész halálának tervezett regénybe foglalása így lett például sokkal inkább a témával való küszködés ábrázolása. A Napló is zaklatott, végletes fogalmazásokkal van tele. Ezért dokumentum és azért is, mert érezhető: a szülővárosban eltöltött gyermek- és serdülőkor, valamint a számkivetétt diákélet alapvető fontosságú volt abban, hogy ne kívülről lássa az életet. Erre az ember gyakorta csak akkor ébred rá, amikor már másutt él. Halász Fenni ) I
