Petőfi Népe, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-31 / 307. szám
Petőfi Sándor: Beszél a fákkal a bús őszi szál... Beszél a fákkal a bús őszi szél, Halkan beszélget, nem hallhatni meg; Vajon mit mond nekik? beszédire A fák merengve t ózzák fejőket. Dél s est között van az idő, nyújtózon A pamlagon végig kényelmesen... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Egyik kezemben édes szendergőm Szelídeden hullámzó kebele. Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története! Minden betűje üstököscsillagként Nyargal keresztül magas telkemen ... Keblemre hajtva fejecskéjét, alsóik Kis feleségem mélyen, csendesen. Arany csal s ostor kerget tégedet A zsarnokért megvívni, szolganép, És a szabadság? egyet mosolyog, S mind, a ki híve, a harctérre lép, S érette, mint a szép lyánytól virága, Sebet, halált oly jó kedvvel vészén... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Hány drága élet hullt már érted el, Oh szent szabadság! és mi haszna van? De lesz, ha nincs; tiéd a diadal Majd a csatáknak utósóiban, S halottaidért bosszút is fogsz állni, S a bosszúállás rettentő leszen!... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Vérpanoráma leng előttem el, A jövendő kor jelenései, Saját vérök tavábá fúlnak bé A szabadságnak ellenségei!... Egy Kis mennydörgés szivem dobogása S villámok futnak által fejemen, S Keblemre hajira fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Petőfi és Kodály Mi kapcsolhat össze más-más korban élő embereket, kotómű vészeket? Általános emberi törekvéseik, egyé- i alkatuk bizonyára. De művészi törekvéseik is. iemcsak — természetesen a konkrét korok külónbö- iségei által befolyásoltan — a szűkebb értelemben ett művészi célok, hanem a művészet t ársadalmi, tör- ánelmi hivatásáról vallott felfogásuk is. A történelem olykor „megismétli” önmagát, újra meg újra hasonló helyzeteket teremthet. Így különösen időszerűvé válhat egy korábbi, letűnt, de el nem felejtett korszak művészének mondandója. Újra fontossá válhat, intés és erőt adó példa lehet. Ne feledjük még azt sem, hogy akár több emberöltőnyi távolságban élők munkássága úgy is rokonulhat, hogy szerepük, jelentőségük a maguk mesterségében, saját korukban, de egy nemzet egyetemes művelődéstörténetében is hasonló lesz: túl művészetük belső kérdésein, problémáin, általánosságban is koruk és nemzedékük legsúlyosabb problémáinak, de legszebb törekvéseinek szószólóivá válnak. Mit jelentett Kodály Zoltánnak Petőfi Sándor személye és munkássága? írásaiban mintegy két tucatszor említi, idézi. Ezekből világosan kitűnik, hogy Kodály a XIX. század, s egyáltalán az egész magyar költészet egyik legnagyobbjának tartotta Petőfit. A zeneszerző és népzenekutató, zenetörténettel foglalkozó tudós számára példa is volt Petőfi költészete, hisz még Erkel Ferenc sem érte el zenében Petőfi és Arany színvonalát. így fogalmaz a múlt század közepéről szólva: „Zenéjéről el lehet mondani, hogy zenei Petőfije nincs ennek a kornak, csak Petőíi-utánzói vannak”, a népies műdalban. Tehát már pusztán művészi törekvéseik is rokonokká teszik a két nagy magyar művészt: mindketten a nép hangját akarták megszólaltatni és szólaltatták is meg műveikben. Tóth Aladár már 1935-ben, Űj Kodály-muzsika című — részben a kecskeméti dalárda hangversenye által ösztönzött — gyönyörű cikkéljen így ír Pí.töfi és Kodály művészi-szellemi rokonságáról: „A nagy perspektíva” azonban Kodály vegyeskarai közül a Mátrai képekben tárult fel először. Széles összefoglaló keretben sorakoznak itt egymás mellé egyrészt a magányosan bujdosó, másrészt a boldog közösség otthonát teremtő emberélet képei... A magyar szellem világában egyedül a „Téli esték”, a „Szülőföldem”, a „János vitéz” költője mérte fel így, egyetlen pillantással a teljes élet harmóniáját.” A különbségekre is felhívja Tóth Aladár a figyelmünket:... „Petőfi mintegy már bölcsőjébe kapta isteni ajándékként azt a diadalt, melyért Kodálynak nehéz küzdelmet kellett vívnia” ... Az ormokról elébe táruló élet-táj, végtelen átfogó harmóniájában Kodálynál: valódi „ígéret földje”. Ugyanolyan biztos, rendíthetetlenül igaz, de távolibb, szimbólumokba kerekítettebb, mint Petőfié,” Ezek a megállapítások ma is, most is világosan feltárják számunkra a költő és a muzsikus művészetének közös vonásait, de a kor és az egyéniség adta motiváló különbségekre is rámutatnak. Ha sorra vesszük Kodály Zoltán vokális életművét, fel kell figyelnünk arra, hogy első alkotói szakaszában szinte kizárólag dalokat írt, mégpedig régi magyar költők verseire elsősorban (a legnagyobb kortárs, Ady és a költőbarát Balázs Béla is csak méllettük kap helyet.) Ezek a dalok mind az egyéni líra hangján szólnak. Később a népdalfeldolgozások kerültek munkásságának középpontjába. Ezekben a művekben, mintegy népi életképekben — ahogy Petőfi a maga hasonló tárgyú költeményeiben, amint arra Tóth Aladár is rámutatott — az emberi élet teljességét rajzolja meg. A harmincas évektől kezdődően — korábban csak a Psalmus Hungaricusban — a népe legfontosabb kérdéseit költői-zeneszerzői, sőt prófétai módon felvető közéleti, társadalmi és történelmi felelősséget sugárzó művek megszaporodását figyelhetjük meg. Mindezekei pedig a közösség: a kórus hangján. Kodály 1943 és 1955 között nyolc Petőfi-verset zené- sített meg, javarészt (a mondanivaló sötét látomásainak és férfias keménységének megfelelően) férfikarra írva. A versek kiválasztása azt mutatja, hogy a zeneszerző mélységes rokonságot érzett a szabadságharc előtti idők és a háborús évek között. Sötét, vészterhes idők voltak, de egy boldogabb jövő Ígéretét is méhük- ben hordták. Erről vall a Rabhazának fia, mely éppen száz évvel a vers keletkezése után született meg. A történelem keserű példáit sorolja fel és nemzeti önismeretre tanít Petőfivel az „Isten csodája” című férfikar, hogy vele együtt mondja ki: „Emberségünkből álljon fönn hazánk!” (1951-ben az írók és művészek békegyülésén is ezt idézi!) A háború után is Petőfi szavaival ébreszti a nép lelkiismeretét és hív harcba, országépítő munkára: „Oh hazám, mikor fogsz ismét / Tenni egy sugárt, egy kis fényt / Megrozsdásodott nevedre? / Mikor ébredsz önérzetre?” Másban is összecseng még Petőfi és Kodály szava; A Bicinia Hungarica ajánlása — ...„nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: örvendjen az egész világ!” — a nagy költő szavaira, gondolatára rímel: „Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!” Ittzés Mihály Az Apostol az Irodalmi Színpadon A RENDEZŐ: Huszár Klára operarendező, Deve- cseri C* ,or özvegye. Egyik „főmegszállottja” Szombathelyen, a római múlt feltárásával kibontakozó művészeti rendezvényeknek. Az elmondottak ismeretében érthető meglepődésem, hogy Huszár Klára Petőfit rendez, az Apostolt — Igaz, a darabot nem én választottam, de nagyon örültem neki. Petőfi a magyar nép szemében „a költő” szimbóluma. Olyan értelemben, ahogyan az Apostol is, az, aki inkább éhenhal, mint sem egyetlen olyan szót leírjon, aminek nem hiszi a teljes igazságát. Petőfi, ezt a költeményét a szabadszállási csalódás után írta, fájdalmában és elkeseredésében, hogy saját népe fordult ellene. Mégis hisz azokban akik megalázták, mert tudja: nem azért bántották, mert gonoszok, hanem mert elvakítottak. — Az operarendezőre milyen hatást tett az Apóétól? — Zeneit. A költészet mindig zene és szerintem a szavak, mondatok zenei lényegükben is felfoghatóak. Mégis az Apostol életem egyik legnehezebb rendezői feladata volt Először mert, nem színpadra született, — tehát nekem arra is ügyelnem kellett, hogy végig lekösse a nézőt, de azért ne legyen belőle „csak” színdarab — a költőisége rovására. Másodszor pedig ennek a műnek van egy olyasféle „vadromantikája”, amelyhez ma nincs füle az embernek. Ezért részben húzni is kellett a szövegből, a romantika ellenpilléreként pedig Köllő Miklós pantomin együttese teremt egy mai jelképrendszert a színpadon. A költemény gondolatisága és intenzív forradalmisága viszont any- nyira mai, hogy ezt állítottuk a darab középpontjába és ilyenformán igyekeztünk hamisítatlanul maivá tenni. SZILVESZTER: Oszter Sándor. Mintha a költemény lapjáról lépne a színpadra: elhivatottan komoly, halálraszántan becsületes, lázasan és szentségtörően fiatal. — Nem volt nagyon nehéz megküzdeni a szerep romantikus túlzásaival? — Csak annyiban tartom romantikusnak, amennyiben egy másik kor gondolat- és érzésvilága szerint íródott Petőfi azonban olyan nagy költő volt, hogy gondolatai túlnőttek a korán és így találhatnak ma is visszhangra bennünk. A színész számára ott adott munkát, ahol vissza kellett fogni magát a pátosztól. — A pantomim nem zavarja a színészeket? — Ellenkezőleg. Ez egy keretet adott a játékunknak. Szinte lehántotta a költeményről a romantikus palástot, mozgásokra, a mai néző ütemére bontja az előadást Alkata szinte csábítja a rendezőket hogy vele játszassák el a fiatat népi hősök és általában a lázadó, nyugtalan modem fiatalok szerepét A Kitörés fiatal munkása akár késői leszármazottja lehetett volna Rózsa Sándornak... — Sajnos, elég keveset játszunk a magyar irodalomból olyan darabokat hogy egy színész kizárólag a nemzeti hős szerepkörére specializálhatná magát De erre nincs is szükség. Ma már csak intellektuális szinten lehet valaki igazán jó színész, vagyis nem attól lesz „népi”, hogy eljátsza a dúvadot vagy a falu bikáját hanem ha értően közelít a szerephez és nem egyedül a külsődleges jegyekből építi fel. — A színész kapcsolata az irodalommal talán a legaktívabb. Abból él. Vagy annak ad életet. Ilyen szoros írói—színészi közelségben, beszélhetünk-e kivá- tactott. pirossal aláhúzott kedvencekről! Jelenet az előadásból — Petőfi például egyik legkedvesebb költőm, és Apostol mindig a kedvenc költeményeim közé t» zott De hozzátenném, hogy a színész valójában a \. lág leghűtlenebb embere. Ahogy eljátszott egy sze-e pet, már újra vágyódik és a következővel meg is u< gadja az előzőt. — Tervei? Mégis mit játszana el kedve szerint? — Shakespeare szavaival élve: „Ide nekem az oroszlánt is.” Csak ezt tudom mondani. A NÉZŐK: Diáklányok. Szókincsük még kevés, hogy kifejezzék véleményüket a látottakról. Az is zavarja őket, hogy most „nyilatkoznak”. Életükben először. „Klassz volt” — mondják együttes erővel. És kipirult arcuk tanúsítja, így is érzik, ahogy mondják. Az egyik még hozzáteszi: „A suliban muszáj volt elolvasni. Akkor nem volt érdekes. De hát így... ez egészen más.” Vagyis „klassz”. Petőfi még nem ismerhette ezt a szót. De ha megmagyaráznánk a je- ten lését, örülne neki —■--------- jfadu
