Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-04 / 233. szám

Káldi János: A világító kapanyél

Káldi János költői magatartásának egyik legjellemzőbb vonását őrzi egyik verse'me; „Csak annyit érünk, amennyit -lásokon segítünk:” Igen, ő segíteni kész, használni akaró költő, aid „nap-nap után kölcsönadja a szívét, — társainak.” Tudja, hogy merre visz az útja; „csak együtt boldogok, valamennyien.’?

Dunántúli költő Káldi János, sőt „szombathelyi” költő, ha lehet ennyire leszűkíteni egy alkotó hovatartozását. Ö mindig, a világ gondjával küszködve is, bárhol járva a világban, a maga „kis világát”, otthonát őrzi szívében. Neki mindig „középen” van Szombathely, szívközeiben, s onnan dobog minden pillanatban. „Ha rádgondolok, Derkovits szomorú-szép szeme néz felém, és Berasenyi ördögi verseit a holdban égő püspökvár felé.” (Szombathely, távolból)

E verskötetet lapozgatva feltűnő, hogy számos Káldi-vers született valamilyen konkrét élmény, ■valóságos találkozás, baráti kézfogás, megkapó tájélmény nyomán. Káldi verset ír veszprémi barátaihoz. Garai Gáborhoz hasonló hangon és tűzzel szólva a becsületesek ösz- szefogásának szükségességéről. S a költő gyökerei mélyek. Nem csupán élő barátainak szorítja meg kezét, ő Tótfalusi Miklóst emlegeti, ott áll Csokonai sírjánál, József Attilát idézi a balatonszárszói sínek mellett, s talán nem egyszerű olvasmányélmény ihlette vers az,

mely Halász Gábor „Továbbjutni” című cikke alá íródott, talán ez csak ürügy a költő legizzóbb mondandójához. Igen, nem „pihenhet” sohasem a költő, nem zárhatja be ajtaját, neki szállani kell, ki kell tárnia lelkét, ki kell mondania a „kimondhatatlant.” Káldi erre vállalkozott. Nem tudja „letenni a fegyvert”, lát, alkot kiállva az „örvénylő szelek huzatába.”

Emberi melegség tüzel ebben a kötetben. Oly mikroszkopikus közeibe tud hozni egy-egy galagonyabokrot, fehér hegyoldalt, búzavirágot, hogy szinte mi is „érezzük.” Káldi a „szépség” szerelmese: észreveszi az „alkonyat aranyát”, hallja a „füvek énekét”, a madársuhogást, az őszi eső megborzongatja, a kakukkfüvet megsimogatja.

Mi, Bács megyeiek,

kecskemétiek különös örömmel forgatjuk Káldi verskötetét, hisz több szállal kötődik ide a jelenleg Szombathelyen élő költő. Kodály Zoltánról

írt szép verset, „hangjá- ' tói megszelídülnek a farkasok és íme, időtlen virágokat fakaszt nyomá- ben a tél.” Kecskeméti

Vég Mihályról szóló verse a Forrás ez évi második számában olvasható, s ugyancsak e folyóirat, közölte Káldi János Sin- ka István sírjára írt szép költeményét, a Tátika- csokort; „Elment a fekete bojtár. De hallgatására a hegyek fölfigyelnek

Szekér Endre

Weintrager Adolf rajza.

Qöbe háttal ül az oszlopnak, ahonnan rálátni a

bejárati ajtóra; fiatal és szép, mágnesként vonzza a férfitekinteteket, melyek szinte rátapadnak; úgy tesz, mintha nem venne róla tudomást, de minden mozdulatával elárulja: tudja, hogy a figyelem középpontjába került, s ehhez való pózt vesz föl, meg- közelíthetetlennek látszik; nagyon szeretné, ha az a másik asszony, akit legyőzött, s akit most ide vár, mindezt látná és belátná; fölösleges bármilyen kísérlet, Jánost ő már nem veheti vissza, nincsen hozzá hatalma; biztos a dolgában, nagyon biztos; az ő vonzása legalább olyan nagy, mint annak a másik asz- szonynak a taszítása.

Irén kérte, hogy találkozzanak, ő nem akarta, de Irén nem hagyott neki békét. föltétien találkozniok kell: néhány apróságot el keil mondania Jánossal kapcsolatban, természetesen az ő érdekében, s ne féljen, nem visszakövetelni akarja Jánost, szó sincs erről, egyébként is, aki egyszer megindult, hagyni kell, hadd menjen; János már harmadik napja nem jött haza.

Megkérdezte Jánostól, mit tegyen, János azt mondta;

— Menj el, szívem, és próbáld őt megérteni.

Munka után hazaszaladt és átöltözött Csinos volt,

olyannyira, hogy amikor hét perc késéssel Irén is megérkezett, olyan volt mellette, viruló szépségében, mint egy frissen kötött virágcsokor egy több napja hervadó másik virágcsokor mellett.

Szánandó-egyszerűen volt öltözve, ahogyan egy háromgyermekes családanya manapság megengedheti magának, de egyszerűségében is volt valami hivalkodóan nemes, szappanszagú tisztaság. Egyenesen az iskolából jött, siethetett, mert a köpenyét sem ért rá levetni, föléje vette átmeneti kabátját.

Odakünn hűvös böjti szél fújt

_ Ne haragudj, kedves — mondta, s leült, anélkül, hogy a kabátját levetette volna, és többször is

b

eleszagolt a levegőbe.

— Nem haragszom — mondta Böbe. s tekintetét körbehordozta az őt figyelő férfivendégeken. „Akár az anyám is lehetne”, mondták a szemei.

Böbe előtt konyak volt, Irén egy szimpla kávét kért-, aztán csak ültek és hallgattak, mintha nem lett volna mit mondjanak egymásnak.

— Ugye, nem haragszol? — kérdezte Böbe sokára.

— Ugyan, csacsi, dehogy haragszom!

— Ez vap ...

_ Így alakult — mondta Irén. miközben a feketéjét kavargatta. — Divat ez mostanában, vagy talán járvány, a csuda tudja. Te szép vagy, fiatal, csinos, én meg már őszülök, ráncok vannak a szemem alatt, bizony rajta hagyja az emberen a nyomot a múló idő. Szebbre vágyott, megakadt rajtad a szeme, én se lennék más az ő helyében, az öregedő férfiak jobban kedvelik a fiatal nőket. Ez ellen, sajnos, nem lehet tenni.

— Nagyon szeretjük egymást Jánossal — mondta Bibe, de nyomban meg is bánta, s megalázónak érezte a másik asszony szája szögletében megbújó kis mosolyt, ideges lett tőle. Pedig elhatározta, hogy nem lesz ideges, ellenkezőleg, nagyon nyugodt lesz, de valaha''}? *' most n*m sikerült.

— Arra majd nagyon ügyelj, hogy testszagod soha ne legyen, mosakodni kell csak és naponta váltani a fehérneműt — mondta Irén és aprókat szippantott a levegőből. — Kicsit több gonddal jár, dehát, ha egyszer valakit szeretünk, ez nem olyan nagy dolog, őt tiszteljük meg vele. Asszonyi sors. János ugyanis allergiás a szagokra. Egyszer átjött a szomszédasszony telefonálni, erős izzadságszaga volt. János attól kezdve örökké szaglászott, mint a kutya, nem tudott szabadulni tőle, benne maradt az orrában.

— Ezért jöttél drágám? — kérdezte Böbe, s a hangja reszketett.

— Mondtad is, Jánostól is tudom, hogy szereted,

csak néhány tanácsot akartam adni, nehogy elveszítsd. Nagyon rossz lenne neki. ha ez a házassága se sikerülne. Meg hát neked se lenne mindegy, ha egy értékes embert elveszítenél.

— Ezt talán bízd rám, drágám

^rén lassan kortyolgatta a kávéját.

— És arra is nagyon vigyázz, ha majd eljön a napod, János ne vegyen észre semmit, kicsit prűd és

rettenetesen ideges, ha valami jelét látja. Csak tanácsként mondom.

Böbe cigarettára gyújtott, remegett a keze, mélyre szívta a füstöt, igen nagy nikotinéhséggel.

— A rendet nagyon szereti, meg a tiszta lakást. A

papucsa legyen mindig az előszobában, mert a lakásba nem szeret bemenni cipőben. A cipő, hogy el ne feledjem! Ahogy már a teremtés koronájához illik, bizony elvárja, hogy megpucold a cipőjét. Nem olyan nagy dolog, nem esik le az ujjadról a karikagyűrű. Sajnos, nem tudtam megnevelni. Friss zoknit adjál neki minden reggel, ne nylont, mert izzad benne a lába. Hintőporoztasd be vele, anélkül ne engedd el munkába, mert egész nap ideges és nem tudja, mi a baja. A zsebkendőt is kiteszi minden este a zsebéből, de ne adj Isten, hogy reggel egyszer is eszébe jutna újat venni magához. Erre majd figyelmeztesd. Színes inget ne végy neki, csak a fehéret szereti. Mindennap másikat vesz föl, meg alsónadrágot is.

Böbe többször is megnézte az óráját, mintha várt volna valakit: elővette a púderes dobozát, megnézte magát a tükörben, az orra mellékét bepúderozta.

— A hasát nagyon szereti, de vigyázz rá, mert hajlamos a hízásra. Ha egy-két kiló többlete van, mindjárt lélegzési zavarai vannak. Reggel lakasd jól, ebédelni a munkahelyén szokott, vacsorára csak tíz deka füstölt sajtot adj neki, meg egy bögre aludtejet, kenyeret egy falatot se. Az aludtejet ne engedd fölsa- vósodni, mindennap tegyél le egy bögrével aludni, mert ki önti. „Ha már ezt a vacakot eteted velem, legalább friss legyen”, azt szokta mondani. Vasárnap ne hagyd sokat enni, mert egész nap csak rágcsálna, éjjel aztán meg nem tud aludni, rossz az emésztése. Fölkel, járkál, cigarettázik és megfogadja, hogy var sárnap többet sohase eszik, de alig várja, hogy megint vasárnap legyen. A Rudasból szoktam neki vizet hozni, a középső csapból, jó hatással van az emésztésére, meg az egész közérzetére.

Döbe a szájaszélét rágta és türelmetlenül dobolt

** az ujjaival az asztalon.

— Nem tudom, említette-e neked, hogy jobb térdével sokat szenved. Azt hiszem, megerőltette Már régen, de most jön elő, ahogy öregszik. Az orvos azt mondta, karban kell tartani, de sajr-os, elhanyagolja. Ha észreveszed, hogy bizonytalanul lép, mert egy asz- szonynak azt észre kell venni, vagy ha azt mondja, hogy forró a térde, éjjelre föltétien tegyél neki rá vizes ruhát. Csavargasd be szénen egy törülközővel, mert olyan ügyetlen, lecsúszik neki. Éjjel legalább kétszer cserélni kell rajta a vizesruhát. Föltétien menjen orvoshoz, Reosolon mindig legyen otthon, vagy Algopi- rin. Ilyenkor ideges, sehol nem találja a helyét, nyomoréknak hiszi magát, hogy ő már nem teljes ember, meg hasonló elképzelései vannak. Hát. ugve. közelebb van már az ötvenhez. mint a negyvenhez. Sokat szenvedett szegény feie. de. látod, mérnök lett belőle. A vizsgák előtt sokszor hainalig fönnmaradtam vele, ha láttam, hogy fogy az ereje.

— És neked most mik a terveidz — kérdezte Böbe, hogy valamiképpen véget vessen ennek a szóáradatnak.

— Szeptember derekától már majd ne engedd el otthonról kalap nélkül, mert mindjárt arc- és homlok- üreggyulladást kap. Ha mégis megkapná, főzzél neki kamillát, azzal gőzölje. Jól takard be a fejét, es ne engedd, hogy Tetrán-B-t szedjen, mert az erős gyógyszer és ő csak azt akarja szedni, mert az hamar kitisztítja. De annak egyéb kihatásai is vannak, károsak, csak azért mondom.

— Szándékodban van férjhez menni?

— Nem is tudom, teneked megvan az érettségid, ugye?

Böbe a közgazdasági technikum harmadik osztályából kimaradt, aztán férjhez ment, elvált, megint férjhez ment, megint elvált, s most huszonhét éves és ezerötszázötven forint a fizetése.

— Meg — mondta zavartan.

Irén elmosolyodott, úgy tett, mintha nem hallotta volna, s így folytatta;

— Nem baj, majd leérettségizel, van még időd. Aztán elvégzed szépen az egyetemet, mert Jánosnak most már mindinkább szüksége lesz a szellemi társra. Nem tudom, te szereled-e a zenét, János nagyon szereti. A komolyzenét. Vivaldi a kedvence, különösen a Négy évszakot szereti. Majd vegyél neki Vivaldi-lemezeket. Mondanám, hogy vigye ezeket a mostaniakat, de a középső fiunk él-hal értük... El szokott menni a bélyeggyűjtők közé, azt hiszi magáról, hogy nagy filate- lista, hagyd rá, ne szólj neki érte. Egyébként nem ért hozzá, de ezt ne mondd neki. Szórakozni nem igen szokott elmenni, inkább a bélyegeit rakosgatja, ha csak a kollégákkal ki nem ruccannak néha. Ilyenkor előfordul, hogy éjszaka is künnmarad, ne veszekedj vele, elégedj meg a bűntudatával: csapkod, meg go- rombáskodik, semmi se jó neki, legjobb, ha nem szólsz ilyenkor. Néha kell egy kis kiruccanás, talán akad is neki egy kis kalandja, vagy mit tudom én, sok ilyen kis pillangó van manapság Pesten, légy vele elnéző, Nem kell komolyan venni, neki is kell egy kis kikapcsolódás, sokat dolgozik.

Böbének megváltás volt, amikor János megérkezett.

__ l_J ölgyeim! — hajolt meg és mind a két aszs

zonynak kezetcsókolt. Leült és megkérdezte, mire láthatja vendégül a hölgyeket. Kinyújtotta a jobb lábát összehúzta, megint kinyújtotta és egy ide-' ges rángás szaladt végig az orcáján.

— Fáj? — kérdezte Irén és a kezét János térdére tette.

János eltólta az asszony kezét.

— Jaj, de nagy szamár vagy! Nem vagy már húszéves, édesapa. Ez maradt belőled, öregfiú, nem lehet rajta változtatni. Ezzel együtt Böbécske nagyon szeret téged... Jaj, és olyan slampos vagy, János. Nem tudsz magadra egy kicsit vigyázni? Sose voltál ilyen hanyag. Az inged is hány napos? Jaj, istenem, hogyan mehetsz így ki az utcára? Meglát valamelyik fiad, mit szól?

János zavarban volt, elővette a zsebkendőjét és megtörölte izzadó homlokát.

— Meg a zsebkendő is!

Böbe felállt.

— Ne is telefonálj — mondta és köszönés nélkül elment.

János is fölállt, indulni akart, Irén megfogta a kezét.

— Ülj le szépen és pihenj egy kicsit.

— Miket beszéltél itt összevissza, te szerencsétlen?!

— Én? — kérdezte Irén ártatlanul. — Semmit. Néhány tanácsot adtam csak neki, hogy mire vigyázzon.

János leült, előrehajolt és az asztalra könyökölt, arcát a két tenyerébe rejtette.

Irén a hátára tette a kezét és megsimogatta.

— Neked kell eldöntened, hogy mit akarsz — mondta Irén sokára, s egy alig észrevehető mosoly bújt meg szája szögletén.

ésőbb együtt mentek haza, s a fiúk úgy fogad- ták apjukat, mintha semmi nem történt volna: elhitették vele, hogy ők úgy tudják, vidéken volt, kiszálláson . . *

Túli József?