Petőfi Népe, 1969. július (24. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-27 / 172. szám
O rtßefl — mérgelődött a sofőr. — (Őrület, hogy mindig elém terül valami tragacs!,.. A makadámon mentek. Kora nyári hőség volt, huszonnyolc fok. A sofőr het- vcn-hetvenöt kilométer körül tartotta a sebességet; az Út horpadásain nagyokat huppant a három és fél tonnás Csepel. Mintha máris eltört volna a kocsi rugó- gata. — Elég jól megy — mondta a segédvezető. — Beérem! — mérte fel a távot. — Nincs nagyobb mérgem, mintha nem látom be az utat. Az egész utat... Egy teherautóról beszéltek, nemrég bukkant fel az „S”-kanyar után. Néhány száz méter választotta el egymástól a két kocsit, a Csepel sebessége miatt azonban egyre csökkent a távolság. — Minden sofőr azt akarja, hogy övé legyen az egész országút — nevetett a segédvezető. Hailotthátú. sovány ember volt. nem izzadt, zokszó nélkül tűrte a hőséget. Pedig száraz meleg égetett, a kocsi nikkelezett részein sziklákat szórt a napfény. Ä földek, s távolabb a dombok fényben fürdőitek, minden zöld volt: halványzöld: csak az út fehérlett a szárazságtól, r távol. 6 köröskörül minden beleveszett a halványkék égbe. A sofőr izzadt. Ingerültté tette a motorházból felszálló hőség, a rossz út a tikkasztó délután. Félkézzel tartotta a volánt bal karját kidugta a lehúzott ablakon, figyelte a tükröt: előzik-e? — Kikerülöd «at a vén fűrészt? — kérdezte unalmában a segédvezető. — Nézd csak! Tyúkketrecekkel van tele. Régi masina, de jól megy... — Steyr. Szeméttelepre való. — Nyolcvan... — mondta a segédvezető. mert figyelte a kilométerórát — Nyolcvanöt... Néhány perc múlva beérték a teherautót. A Steyr az út közepén ment. A Csepel sofőrie dudált balra húzódott és gyorsított, de újra dudálni kellett: a Steyr, ahelyett hogy utat engedett volna, rákapcsolt és megugrott. — A rohadt csibész! — szitkozódott a sofőr. — Látta jól. hogy előzni akarok!... A segédvezető nevetett hátra dőlt az ülésen. — A szaki is a te nézetedet vallja. ő se szereti, ha előtte furikáznak. A sofőr rátaposott a gázra, csakhamar újra a Steyr faránál voltak. Ameddig csak lehetett kiment az út bal oldalára, csuklóját rányomta a dudára és megszakítás nélkül tülkölt. — Hát süket ez a csibész?! Alszik, vaer mi az istent csinál? Motorkerékpáros jött szembe, vissza kellett húzódni a Steyr mögé. — Ugyan, hagyd! — mondta a segédvezető. — Kicsit lelassítunk, ráérünk... ők meg elhúzzák a osíkot és szabad lesz előtted az út — Csak nem képzeled, hogy hagyom magam?! — Újra gyorsított a kocsi faránál kihúzódott balra, csuklóját rászorította a dudára. — A végén még megüt a guta! — nevetett a segéd- vezető. A sofőr szóra sem méltatta. Egyre az út bal felén ** haladt nyomta a dudát. A Steyr annyira középen ment hogy nem tudta megelőzni. — Még megsturcoljuk a fákat! — hagyta abba a nevetést a segédvezető. Már nyolcvan-kilencven kilométeres sebességgel száguldottak. a kocsi ugrált a fák pillanatonként szabdalták a levegőt rövid sípolások vágtak be az ablakon. — Nekimegyek! — dühöngött a sofőr. — Isten bizony nekimegyek! A segédvezető elsápadt. Szolid ember volt, nem szerette a vagánykodást. — Hohhh! — kiáltott a sofőr. — Hohh! Most!... A Steyr valami miatt jobbra húzódott kissé. Nem nagyon, de annyi hely támadt, hogy a Csepel elfért mellette. Talán megunhatta a hajszát, a fülsértő dudálást. Elhúztak mellette. Centik választották el egymástól a két kocsit. A segédvezető behunyta a szemét; a lehúzott ablakon ft treete, mint suhannak el a Steyr mellett. Amikor a két kabin egyvonalba ért, hallotta a sofőrök szitkozódásait. Egy pillanat múlva már a tyúkketreces autó előtt haladtak: alig akarta elhinni, hogy ép bőrrel úszták meg a dolgot. — A nyavalyás! — sziszegte a sofőr. — Azt hiszem — mondta a segédvezető — ő is ugyanezt gondolja rólad ... Egy darabig csendben mentek. Északnyugaton felhők gyűltek, de még csak a kékség látszott sűrűbbnek. A sofőr cigarettára gyújtott, a kifújt füstöt elkapta a bevésődő léahuzat. és vékony foszlányokká tépte. — Talán odaérünk a vihar előtt — szólt végre a segédvezető. De a sofőr nem válaszolt, a visszapillantó tükröt figyelte. — Jön utánunk — mondta izgatottan. — Meg akar előzni! — Ilsy-m. hagvd! — A segédvezető szorongva figyelte a társát. A Steyr közeledett, de a soft* nem gyorsított, bevárta. Amaz valóban megpróbált előzni, csakhogy a Csepel máris ott volt az út közepén, visszaszorította, a sofőr nevetett. Megugrott egy kicsit, aztán úgy tett, mintha szabaddá tenné az utat. De amint a másik előzni próbált, kiszorította. ^— Hátha siet? — szólt halkan a segédvezető. A sofőr nem is hallotta. Lekötötte a bosszú, a játék. Néhányszor megtette még: engedett, majd hirtelen elzárta az utat. Féktelen kedve támadt, nevetett. — Az ilyen pasasnak nem árt az orrára koppintani! — magyarázta a társának. — Maid megtanul ja!... Izgatottan várta a Steyr újabb manőverét. De hiába. A tyúkketreces kocsi megunta a küzdelmet, lemaradt. A sofőr rosszkedvűen mérte fel a távot. Várt. Aztán eszébe jutott valami. — Most jön az igazi büntetés! — mondta. Visszafogta a kocsit annyira, hogy a távolság negyven-ötven méter legyen. Egyforma tempóval kihajtott az út jobb szélére, a poros padkára. A Csepel nyomában szürke, sűrű. átláthatatlan porfelhő kezdett gomolyogni. A segédvezető észrevette, felpattant. — Azonnal menj vissza a kőre! A sofőr idegesen felnevetett. — Mit félted? Hadd prüszköljön egy kicsit! Ha jön. prüszkölhet... — El- vigyorodott, amikor látta a tükörből, hogy milyen vastag porfelhőt kavarnak a szélső kerekek. Olykor megcsillant a Steyr ablakán a fény; egy ízben a tvúkketre- ces megpróbált óvatosan előzni, de a sofőr résen volt. azonnal balra kapta a volánt, s nem engedte. Az út kanyarhoz ért. falusi házak tűntek fel. — A faluban majd abba kell hagyni ezt a bolond játékot — gondolta a segédvezető. Ekkor az egyik szélső ház udvarából paraszitszekér fordult ki. s a közlekedési szabályokat megvető nemtörődömséggel kapaszkodott fel az útra. — Te! — kiáltott a segédvezető. — Te! Vigyázz!. . . Pillanatok alatt történt: a sofőrnek épp annyi ideje volt, hogy balra kapja a volánt: beletaposott a gázba és félméterrel a rúd előtt elsuhantak. A segédvezető látta, hogy a lovak felágaskodtak. A következő pillanatban fékcsikorgás hallatszott mögöttük, tompa dobbanás. és egy ló visításhoz hasonló nyihoeása. A sofőr a volánba kapaszkodott, egész mellével ráfeküdt a volánra és tövig nyomta a gázpedált. A segédvezető remegett, a szerelvényfalba kapaszkodott sápadtan. A templomtéren a sofőr hirtelen fékezett. Nekiestek a szélvédőüvegnek; a Csepel nagyot rugaszkodva megállt. P ércekig ültek szótlanul. A sofőr végre elengedte 1 a kormányt, ölébe ejtette a kezét. Elfehéredő arccal bámult, aztán vinnyogva elnevette magát: — Reszket... nézd. reszket a kezem ... — mondta. — A segédvezető csukott szemmel ült. erőtlenül. — Maid jönnek — dadogta a sofőr —. maid jönnek, ugye... ide... értem ... — Nem — mondta a segédvezető csendesen. — Nem. Oda kell mennünk ... hozzájuk ... Köstéri szobor készült el a közelmúltban ismét a kecskeméti Művésztelepen, mint már annyiszor az utóbbi 12 évben. (A kecskeméti alkotóház szobrászműtermeinek tágassága, felszereltsége az ország valameny- nyi művésztelepét felülmúlja, itt dolgoznak legszívesebben a pályakezdő szobrászok.) Az új szobor alkotójának, Medve Andrásnak ez a József Attila-portré az első jelentős megbízatása. Szerkesztettsége, szilárdsága, éles, kemény formái a költő legjellemzőbb szellemi sajátosságait, következetes racionalizmusát, lobogó hitét, szigorú dialektikáját tükrözik vissza. A képünkön látható agyagportrét rövidesei bazaltba faragja a művész o kész müvet a József fitti la nevét viselő új székesle hérvdri lakótelepen fogjál felállítani, SASS ERViN: Konok buzdító • riadtan guggolnak vertfalú házak ; vertfalú házak sövények árnyak 1 hideg köd szállásol az udvar mély _ > a tetőn megremeg a kihűlt kémény ) nészzománc pattog nem siratja asszonv ; a fateknőben nincs aki dagasszon z óra vassúlya lassan alászáll ózsái fakultak az inga alig jár ■hűlt a tűzhely is a lassudó szív 'gén volt örömök a fájdalmas ki itolsót kattan a vén falióra nintha várna egy másik kakassz/ nyakat öldös az ébredés fénye rga napraforgók fordulnak elé Georges Simonkával MIUTÁN első mondatát meghallom, nem szívesen nevezem Georges Simonkának ifjú Simonka Györgyöt. Nemcsak, hogy nem tette idegenszerűvé kiejtését a 26 éves folyamatos franciaországi tartózkodás, de rendkívül szépen szőtt, pergő, ízes magyar mondatokban beszél. Nemzetközi hírnevű, világjáró festőművész. Sportemberekre emlékeztető rugalmas mozgású, élénk gesztusai, szénfekete szemének gyors villódzása meg. hazudtolják 52 évét. Ez úgy látszik, családi vonás, édesapja idősebb Simonka György költő és újságíró, akihez rövid látogatásra érkezett Kecskemétre, 80. évén túl is fiatalos. — Azt meséljem el, ugye, hogy ragadtam kívül a határon? — mosolyodik el párizsias charme-mal a festő. — 1935-öt írtak, a képzőművész jelölteket mindig is vonzotta a francia főváros levegője, hát még akkor, amikor az itthoni levegő taszított. Néhány hetes társasutazásra számítottam, néhány évtized lett belőle. A Julien Akadémián és más mesteriskolákban csiszol- gattam tovább azt a tudást, amit itthon szereztem a főiskolán, de mindenek előtt máig is legnagyobb hatású tanítómtól, Tornyai Jánostól. Visszatértem ugyan Magyarországra, de a háborús szelek fúvása megintcsak nyugatra sodort. Gyökeret vertem Párizsban, de egy pillanatra sem szakadtam el szülőhazámtól szellemileg. „Pictor gallo-hungaricus”-ként szoktam meghatározni magam. — Mi a magyarázata annak, hogy Párizs szinte nemzetek fölötti fővárosa a művészetnek? — Ott minden irányzat a legszabadabban tenyészik, mindegyiket hagyják élni, mégsincs anarchia. Az évszázados hagyományok, a több mint 300, szereplési fórumot biztosító galéria, a világ minden tájáról összeverődött 35 ezer festő jelenléte olyan szakmai kritikát és közízlést fejlesztett ki, amelyben nem érvényesülhetnek tartósan a tehetségtelenséget álcázó zsonglőrjátékok, spekulációk. — Ez azt is jelenti, hogy könnyebben utat törhet magának a tehetség odakint? — ELLENKEZŐLEG. A kezdés, amely egy évtizedig is eltarthat, összehasonlíthatatlanul küzdelmesebb, mint Magyarországon. A franciaországi fiatal festők nem is álmodhatnak olyan ideális feltételekről, mint amilyet például a kecskeméti Müvésztelep testvéri közösségében láttam. Létfönntartásuk elemi eszközeihez, anyaghoz, szerszámhoz, műteremhez csak saját erejükből juthatnak hozzá, nem egyszer a műkereskedők kényének kiszolgáltató, megalázó szerződések árán. — Hogyan értékeli művészetét Párizs? — A francia expresszionizmus vonulatába sorolnak, de főként azt tartják erényemnek, ami jellegzetesen magyar a piktúrámban, a népi motívumok gazdagságából merített dekorativitást, a vásárhelyi indíttatásomat őrző, tüzes és mély színek kontrasztját. Itáliai, németországi, ausztriai, hollandiai, amerikai kiállításaimon is ezekre a jegyekre figyeltek föl igazán. Ezt tanácsolnám a pályakezdő magyar művészeknek is: arra alapozzák munkásságukat, ami jellegzetesen magyar. Amint Bartók és Kodály feledésbe merülő nemzeti kincseink megmentésével, alkotó átfogalmazásával szereztek világhírnevet a magyar zenének, vallom, hogy a képzőművészetnek sem lehet más útja. A harmad- kézből vett modernkedés közönyös az igazi műértő számára. Az absztrakt irányzatok mindent fölbontó, szinte már a művészet létét is tagadó fokozatai különben is már régóta haldokolnak. A 20—30 éves tehetséges párizsi festők között véletlenül sincs nonfiguratív. A művészet nem szakadhat el hosszan az érzelmektől is a természettől, örömmel láttam itthon, hogy a ma- :yar művészet legjobbjainak munkássága is ezt bi- onyítja. SIMONKA GYÖRGY ezóta már ismét Georges Si- onka lett. Nagysikerű budapesti kiállítása után visszaért műtermébe a Montpamasse-ra, ahol magyar felesége és három lánya várja (az egyik operaénekes, a ■násik grafikus, a harmadik tolmács). Velük együtt akar legközelebb ellátogatni szülőföldjére, méghozzá nemsokára. gs. j.
