Petőfi Népe, 1966. május (21. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-15 / 114. szám
1966. májas 15. vasárnap S. oldal Még jól emlékszem a néhány év előtti október 6-ra, amikor egy kedves, öreg ismerősöm felháborodottan szólított meg az utcán. Azon mérgelődött, s nem ok nélkül, hogy lapunk elfeledkezett az aradi vértanúk évfordulójáról, s egy sort sem szentelt ennek a szomorú történelmi eseménynek. Akkor rettenetesen szégyelltem magam, s az egész szerkesztőség nevében kértem olvasóink elnézését — gondolatban. Azóta minden év elején az új naptáramban gondosan elöjegy- zem erre a napra: megemlékezés! De árgus szemmel figyelem a többi újságot is. s azt veszem észre, hogy a hivatalos és kötelező visszaemlékezésen túl nem foglalkoznak ők sem bővebben eme gyászos nappal. Magyarán szólva: nem szeretjük a szomorú évfordulókat, mivel ilyen a természetünk, S ebben senki sem találhat kivetnivalót. Mióta ember az ember, szívesebben vigad, mint sír, jobban szereti a lagzit, mint a temetést. Talán ennek tudható be az is, hogy a közeli múltban alig egy-két hétig tartó szenzáció volt az emlékezetes dunai árvíz, nem rendítette meg a sajtót és a közvéleményt a milliós károkat okozó száj- és körömfájás, sem a pocokveszély. A sok ezer hektó bortermést tönkretevő pe- ronoszpóra-veszedelemről legfeljebb a megyei sajtó cikkezett tavaly, az országos még a füle botját sem mozgatta rá. Hát a belvíz? Ráztuk ugyan a „ko- lompot” itt Bács megyében is, de az csak igen gyéren hallatszott át a megyehatáron, hiszen az Idő tájt a Kőrös is kiöntött, s annak vidékét illette elsősorban a hírszervek figyelemessége. De őket is utolérte a végzet: ki beszél ma már Gyulaváriról, az elöntött faluról? Nem téma többé már a sajtó, a tv, a rádió számára sem. „Egy, csak egy téma van talpon a vidéken, meddig a szem ellát puszta földön, égen... A magyar foci az, minek nincsen párja, vagy jót. vagy csak rosz- szat kiáltozunk rája...” (Arany János után szabadon.) Ezt állapítottam meg a napokban, amikor még a központi sajtó sportrovata is három hasábos gyászbeszéddel illette vesztes csapatunkat Zágráb után. Ilyen szép képes hasonlatok születtek a sportújságíró tollából, miután leírta, mekkora kudarc ért bennünket: „Ezért állunk szomorúan a magyar labdarúgó-válogatott betegágyánál.” S idézi. „Félév alatt egész sereg országban csak ezt hallhattuk, miként vasárnap Zágrábban újra: ilyen rossz magyar csapatot még nem láttunk!” E ezután a jótanácsok következnek, miszerint a védekező futballnak nincs jövője. „Ezért olyan sápadt most a magyar válogatott játéka...” S mint mondják: „ez a halála az igazi futballnak.” Óh, mily költői szavak! S mindez a magyar labdarúgás lehanyatlott csillagzata miatt. Csoda, hogy még verset nem szült ez a fájdalom, s a festők sem ábrázolták még a fenti betegágyat, melyben a magyar labdarúgó-válogatott fekszik csíkos mezben a maga sápadt játékával, az igazi futball halálát idézve. Talán a mohácsi vészről tudtak ilyen megrázó képet festeni hajdanán. Nemzeti gyász köszöntött ránk, ez nem vitás, ha egyesek ezt még nem is érzik át igazán. Hol van már a hajdani 6:3? Vagy a világbajnoki második helyezés? A jugoszláv válogatott — mint írják — minden előkészület nélkül vert ripityára bennünket. Fájdalom, de fájdalmunknak nem hódolhatunk igazán. Mintha mi sem történt volna, reggel munkába kell indulnunk, sőt még dolgozni is. csak úgy mint máskor. Akadnak cinikus lelkek, akik amiatt bánkódnak, hogy a sok eső megint felfakasztja a belvizeket, s ha így halad, ismét fuccs a jó szőlőtermésnek. Kérges szívű, érzéketlen magyarok ezek, akik nem tudják, mi is az igazi gyász. Még szerencse, hogy a kecskeméti nagytemplom tornyában minden reggel pontosan öt órakor megszólal a búsan zengő harangszó és figyelmezteti e konok lelkeket a múlandóságra. Mert az eső után szárazság is jöhet, a gyengén termő esztendőre megint egy jó... De mondjátok óh, drága atyámfiai. jöhet-e ezután az átkozott rossz magyar válogatott focicsapat után egy jobb is valamikor? Ezt kérdezi tőletek az NNFGY (Nagy Nemzeti Futball Gyász) sírig hű harsonása: F. Tóth Pál Nemzeti gyász — Karcolat Repülőgépes permetezés Kece!ea Szombaton a hajnali órákban megkezdték a keceli szak- szövetkezetekben a repülőgépes permetezést, összesen 1500 holdon védekeznek repülőgéppel a cseresznyelégy ellen. Külön említésre méltó, hogy az idén először az Űj Élet Szak- szövetkezet százötven holdas szőlőültetvényén is repülőgéppel végzik el a permetezést. Anyám és Feri bátyám mingyárt átszaladtak. Mikor visszajött az anyám, csendesen csak ennyit mondott: — Jobb is így szegénynek... A temetésen ott volt az egész házsor. A pap szép beszédet mondott, hogy mindenki sírt. Dicsérte, hogy milyen becsületes, jó ember volt és milyen nagy lélekkel viselte ezt a keresztet, amivel megterhelte az Űr. A beszéd közben én mindig arra a napra gondoltam, amikor elfogott az utcán. Mikor a pap arról beszélt, hogy milyen kötelességtudó. jó hazafi volt. az ő szavai csengtek a fülembe: — Legyél mindig szófogadó, és te is kaphatsz ilyet... A rémületes emlékezés hatása alatt én is sírni kezdtem, és együtt hullattam könnyeimet anyámmal aki egyre azt hajtogatta a pap beszéde alatt: — De szépen mondja... . Istenem*, de nagyon szépen mondja. .. Azután ez a szomorú emlék is eltemetődöb bennünk és eljött a tavasz. Szívet vidámító. friss zöldelléssel. tüdőt tágító, langyos fuvalatokkal. Az életünk is vidámabb lett. A nyomorúságunk ugyan nem lett a tavasszal kisebb, de kiszabadultunk a hideg szoba nyomasztó zártságából. Bátyám fölásta a kertet és anyám elkezdett véleményezni. Ahogy nagy komolyan megvitatták, hogy melyik parcellába mit fognak vetni, önkéntelenül is közelebb kerültek egymáshoz és elfelejtették a téli keserűségeket. Kicsit hűvös volt még a föld. de én már meztéláb jártam. A nagy csizmákat fölvitte anyám a padlásra penészedni. rogy a következő őszön újra lehozza mondván: — Kicsit nagy. de legalább több kapca fér belé... Tavaszra Füleki bácsi is kiszabadult és hazajött rírva panaszolta el anyámnak hogy nagyon megverték és űzv bántak vele, akár a kutyával, általában az anyámnak nagyon szerettek panaszkodni az embe ek Talán, mert olyan becsületes kéne vök ö, szegény, csak magába fojtotta KÉT MÁJUS A Kalocsai Sütőipari Vállalat Kállai Éva szocialista brigádja két fényképet őriz a naplójában. A barnára fakult, töredezett szélű fotográfia 1919. május elsején készült Miskén, a másik a munka idei ünnepén, Kalocsán. Hogyan kerültek egymás mellé, itt a brigádnaplóban? Kiss János, a brigád huszon- egynéhány éves vezetője válaszol: — A miskei szegényparasztok élén, a vörös zászló alatt dédnagyapám, Lakatos Mihály vonult. Ez a szép szál ember itt balról. Ö volt a Tanácsköztársaság idején a direktórium vezetője a szülőfalumban. Gyerekkorom óta őrzöm ezt a drága ereklyét. Ügy gondoltam, hogy jó helye lesz a brigádnaplónkban. Ha élne még a jó öreg, bizonyára örömmel látná amellett a felvétel mellett, amelyen én viszem a vörös lobogót * ki iske egy ugrásnyira fek- ■v‘ szik Kalocsától. Határának nagy részét a kalocsai érsekség birtokolta akkoriban. A lakosság jó része napszámosként tengette az életét. — A mi sorsunk élvtársam, az rosszabb volt mint a módos gazdák kutyájáé — emlékezik Csörgő Péter, Lakatos Mihály egykori harcostársa. — Hogyne hallgattuk volna teljes szívünkkel, lelkűnkkel a szovjetországból hazatért öreg katonákat, amikor arról beszéltek, hogy ott végre elvették jussukat a proletárok. Ennyit értettünk mindössze a politikából. De kellett-e több? Ne csodálkozzon tehát azon, hogy mi itt Miskén, 19-ben, forradalmat szerveztünk anélkül, hogy tudtuk volna, mi is az a marxizmus — szövi tovább emlékeit az idős kommunista. — A Lakatos fivérek, Mihály és András voltak a szószólók azon a gyűlésen is, amelyet az alvégi vendéglőben tartottunk. Ezen a délutánon mertük először hangosan elénekelni, hogy: „Vörös zásza bánatát, sőt még a másokéval is súlyosbította a magáét. Úgy beszéltük meg odahaza, hogy a húsvéti szünetben meglátogatom a bátyámat a tanyán és legalább két-három napig kint maradok ' nála. Előre örültem ennek a látogatásnak, talán jobban, mint az urak, akik valahol a tengerparton szándékoztak eltölteni a húsvéti ünnepeket. Nagypénteken réggel indultam. Anyám már korán fölkelt és mákostésztát főzött. A mi falunkban ez volt a vallásunk szerinti nagypénteki eledel. Ha valamelyik háznál nem tellett rá, összekéregették a hozzávalót. de annak lenni kellett. Mikor megfőtt a tészta, anyám tett belőle egy papírzacskóba, hogy majd kiviszem a bátyámnak. Valószínű, hogy Mihály gazdájánál jobbat főznek: több mákkal és több cukorral, mégis küldött neki a saját főztéből. hogy ezzel is kimutassa a sze- retetét. Magam is jóllaktam tésztával és megindultam a tanyák felé. Természetesen, csak úgy. lónk, piros zászlónk lengeti a szellő.” * gyűlés után egy régi for- ^ gópisziollyal és néhány rozsdás csövű vadászpuskával felszerelve vágott neki a falunak a kis csapat. Csörgő Péteren és a Lakatos-testvéreken Csörgő Péter emlékezik. kívül ott volt Markó László, Tóth Péter, Petrecz István, Csörgő András és Balázs István is. Amerre mentek, sorra kitárultak a kapuk és rövidesen már vagy fél száz mezítlábas próbálgatta az addig sohasem hallott indulót. A megmozdulást követő éjszakán valamelyik nagygazda bevitte Kalocsára a hírt: forrong a nép. Másnap katonaság érkezett és összefogták a vezetők közül azokat, akik nem tudtak időben elmenekülni. — Nekivágtam az országút- nak és meg sem álltam Pestig. — mesél tovább Péter bácsi. — Később tudtam meg, hogy alaposan megkínozták az itthon maradt elvtársaimat. Én a Mátyásföldi Repülőgép- gyárban találkoztam az > igazi, nagy forradalommal, amit nágyalogosan. Anyám megmagyarázta, hogy merre találom a tanyát és már rá is bízott az utak futására. Gyönyörű tavaszi délelőtt volt. Bársonyos zölddel voltak elevenek a búzatáblák, szinte kedvem lett volna őket megsi- mogatni. Amott kukorica alá szántottak. Zsírosán borultak a fekete barázdák és a nedves földből sűrű gőz szállt fölfelé ,az erős tavaszi napsütésben, mint áldozati oltár füstje. Az újraébredő élet szinte harsoná- zott a szertefutó földeken, és semmi sem mutatta, hogy ez tulajdonképpen a halál ünnepe. A falu felől templomi harangok zúgása jött utánam, de ezekben a szélesen zengő hangokban is több volt az örömös újjongás, mint a gyász szomorú áhítata. Most minden örömről zenge- dezett nekem. Úgy éreztem, lépésről lépésre könnyebb lesz a testem. Mintha a vidáman sütő nap engem is felszippantott volna cseppenként és a tavasz himnuszát énekelve, beleolvadtam volna a messzi kékségbe. (Folytatjuk) lunknál szervezettebb, felvilágosultabb ipari proletárok szerveztek. Büszke vagyok rá, hogy néhány méterről hallhattam Kun Bélát és azoktól tanulhattam a politikát, akik közül sokan az életüket adták a Tanácsköztársaságért. Csörgő Péter mindvégig a fővárosban szolgálta a forradalmat. A műszak letelte után fegyvert fogott és társaival együtt ment őrizni Budapest rendjét. — A munkáshatalom vérbefojtása után ismét menekülnie kellett. Hová is ment volna máshova, mint haza a falujába. • __ A Tagidűlő melletti náda” sokban bujkáltunk azokkal, akikkel együtt kezdtük a harcot egy évvel korábban. Lakatos Mihály elmesélte a hosszú őszi éjszákákon, mi történt Miskén, amíg én odavoltam. Emlegette sokat azt a boldog május elsejét is, aminek a képe szerencsére megmaradt. Jó hogy van, így legalább leolvashatják róla a maiak, mire voltak képesek ezek a tanulatlan munkásvezérek. Mert a fotográfia is bizonyítja, hogy ott van a vörös zászló mögött a sorban minden szegényparaszt. Látja? Ünneplőben, zeneszóval vonulnak. A földosztás, az új élet reményében. * kJ éhány hét után a csend- * ’ őrök kezére kerültek a bujdosók. Csörgő Pétert is lánc- raverve vitték Kecskemétre, és itt a gyűjtőtáborban megkezdődött az embertelen kínzás. — Nem igen vallattak bennünket. Azt mondták, ismerik ők jól az ilyen vörös kutyákat. Fölfeszítették egy asztalra az embert, aztán ütötték, vágták, amíg el nem veszítette az eszméletét. A falumbelieket egy másik helyiségben őrizték. Csak egyszer láttam őket messziről, amikor éppen verni vittek. Csörgő Péter a negyedik éjjel átmászott a tábor drótkerítésen ,és bevette magát a Kecskemét környéki szőlőkbe. A menekülés után csak sok év múlva tért vissza ismét Miskére. Mégsem felejtették el 19-es dolgait a nagygazdák. „Vörös” maradt Lakatos Mihállyal és a többi forradalmárral együtt, akit időnként „jó ha elővesz” a csendőrség. Nehogy eszébe jusson még egyszer földet, emberséges életet követelni. * p ovidén ennyi a barnára ^ fakult kép története. Az újabbhoz másféle eseményeket fűzhet a krónikás, mert a dédunokától, Kiss Jánostól nem szenvedést, szuronyoknak feszülő hősiességet követel a társadalom, hanem becsületes munkát. És mint ahogy déd- nagyapja teljesítette, ő is végrehajtja azt, amit tőle várnak. Néhány évvel ezelőtt első lett az ifjú szakmunkások országos versenyén. És most, ifjú fővel, a vállalat egyik legjobb munkacsapatát vezeti. Az idei májuson másodszor kapták meg a szocialista címet. Beszélgetésünk során ez' mondja: — Ügy érzem nemi tehetném másként. Folytatnom kell, amit dédnagyapám elkezdett, különben szégyelnék ránézni erre az ünneplőruhás csapatra, a fényképen. Békés Dezső
