Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-12 / 214. szám
1964. szeptember 12, szombat S. oldal KÉT ÉRTEKEZLET közti szünet vitazajában találkoztunk először. A folyosón felhevült népművelők adták ki hónapok óta felgyülemlett mérgüket, a fürge, feketeruhás asszony — H. Béres Erzsébet, a kiskunhalasi művelődési ház vezetője — meg szaladt egyik csoporttól a másikig. — Jaj, most igazán nem érek rá — mosolygott elnézést kérőén — kezdődik az értekezlet... ... A véletlen aztán mindig úgy hozta, hogy a hosszabbnak szánt beszélgetést mindig megakadályozta valami. Hol egy tanfolyam, hol egy előadás, ha pedig üres volt éppen a ház, akkor a tervezés. Fél szavakra és befejezetlen mondatokra jutott csak idő, de a látottakkal kiegészítve így is lehetett belőlük érteni. ELŐSZÖR például fel sem tűnt, később kellemesen meglepett, hogy az ajtón belépőt itt mindig érdekes képek fogadják. Hintz Gyula grafikái, a helyi képzőművészeti kör munkái, vagy plakáttervezőink figyelemre méltó alkotásai. Apróság, asz- szonyi figyelmesség — mondhatnánk. Csakhogy az elmúlt évben 10 600 néző tekintette meg ezeket a kiállításokat. Ez már nem csekélység. És az sem, hogy felmérték a város dolgozóinak iskolai végzettségét és konkrét tervekre támaszkodva, a helyi adottságokat figyelembe véve szervezik meg most már minden évben a továbbtanulást. A kiskunhalasi művelődési ház tervei mintaszerűek, és reálisak elsősorban azért, mert a város művelődési szerveivel, intézményeivel való szoros, baráti együttműködésen alapulnak. Láncszemként kapcsolódnak a feladatok, melyek átfogják, serkentik és előbbre viszik a város művelődési életét. Itt születtek meg az azóta népszerűvé vált szabadtéri ismeretterjesztő előadások és az itt alakult amatőr kisfilmes szakkör is állandóan fejlődik, izmosodik. De sorolhatnánk az eredményeket: a művészeti csoportok, szakkörök szakszerűen irányított, tartalmas munkáját, a színvonalas gyermekfoglalkozásokat, a tánccsoport kitűnő fel- készültségét, a hatékony és jól megszervezett területi munka eredményeit. A LISTA úgyis a számszerű adatokat mutatja. És bármilyen szépek is ezek az adatok, nem lennének teljesek a valóságban ki nem mutatható tények ismerete nélkül. A statisztikából például hiányzik az, hogy a klubesteken meghitt, baráti a hangulat, a fiatalok, de a mamák is kihez fordulnának tanácsért, ha nem Erzsi nénihez? És Erzsi néni segít ruhát, vagy könyvet választani, megoldást keres, ha hiányos a szakköri felszerelés, előadások előtt izgatottan ellenőrzi: égnek-e a lámpák, nincs baj a függönnyel, minden a helyén van-e? TIZENNÉGY ÉVET töltött el a művelődési házban. Öt éve igazgató. Fáradhatatlanul, lelkiismeretesen, szíwel-lélekkel dolgozik. Nyolc éve Szocialista kultúráért kitüntetést kapott. Most pedig a Munka Érdemrend bronzfokozatával tüntették ki. Éppen kapóra jött az alkalom. Talán befejezhetnénk most azt a pár éve megkezdett és mindig megzavart beszélgetést, önmagáról, a vágyairól, arról, hogy mit szeretne még? — Most, amikor új évad kezdődik? — nevetett és megrázta a fejét. — Tulajdonképpen mit is mondhatnék magamról? Dolgozom, a kötelességemet teljesítem. Szeretném mindig egy lépéssel előbbre vinm a művelődés ügyét. Ha sikerül, akkor ez persze nem az én érdemem. Mindannyiunké, akik itt Kiskunhalason a népművelés szolgálatában fáradozunk. Hanem volna egy ötletem. A nagyteremben most kezdődik a népi- táncpróba. Menjünk, nézzük meg, mit tudnak a gyerekeink... V. Zs. nagynénje, azt állította, hogy a joggyakornok a merénylet előtti napon este kilenc órakor tért haza. Ezzel szemben a nemrégen kihallgatott Kalinkowski azt vallotta, hogy a bíróság épületét hét óra előtt hagyta el. A Kra- kowskie Przedmiescie utcáig tartó séta és az autóbuszút félóráig, legfeljebb negyvenöt percig tarthatott. Tehát még nyolc óra előtt otthon kellett lennie, ha sehová sem tért be útközben. Különben Zygmunt vallomása megerősíti azt, amit az idős hölgy mondott. Kalinkowski azt vallotta, hogy a házigazdái már megvacsoráztak és a nagynénje melegítette meg neki az ételt. Itt valami nincs rendben. Miért hazudott a joggyakornok, hogy útközben sehová sem tért be? ♦ A Piekna, az Aleja Ujazdows- ki és az Agrykola utcák közötti óriási terület egészen lefelé a Visztuláig, a gyermekek és fiatalok birodalma! De ez a királyság szigorúan fel van osztva különféle autonóm „hercegségekre”. Az Ujazdowski Park kicsi padjaival és hattyúival, a legkisebb gyermekek területe. Valamivel lejjebb, a pillérek alatt terül el a Diák Park. Ezt a „vidéket” a kisportolt diákok vették birtokukba. A futópályán, amely még emlékezik Kusocins- ki idejére, hajnaltól késő estig fáradhatatlanul szaladgálnak Krzyszkowiak és Zimny utódainak ezrei. A még távolabbi terület a legidősebb fiataloké, övék a sportstadion, a Légia és a Tower sportstadionja, meg az uszodája. Ebben az elrendezésben, a terület ilyen felosztása mellett, nem volt hely a 8—12 éves gyermekek számára. Ezek a gyerekek, olyan jogon, amely nincs sehol lefektetve, játéktérnek az Aleja Ujazdowski és a meredeken lejtő Agrykola utca közötti keskeny zöld területet választották. Itt, 1961 áprilisától késő őszig, hajnaltól késő estig szüntelenül folyt a „Grunwald melletti ütközet”. A litvánok éppen egy szeplős, zöld esőkabátos kisfiú vezérlete alatt kirohantak rejtekhelyükről és hangos kiáltással megtámadták a kereszteseket, akiket egy rövidre vágott hajú kislány vezetett. összecsaptak a kardok, úgyhogy a szikrák helyett szilánkok röpködtek. Krzyzewski őrnagy mosolyogva nézte ezt az ütközetet. Talán éppen a gyermekévei jutottak eszébe? Amikor az ütközet után egy pillanatnyi fegyverszünet állt be, mert az egyik vezérnek azonnal haza kellett mennie; a harcosok egyre kíváncsibban te- kintgettek a szürke kabátos férfira. Az egyik gyerek megkérdezte tőle, hány óra, s az úr udvariasan válaszolt. Aztán a zsebéből előhúzott egy zacskó Lesz-e Hírős Együttes ? Látogatás egy táncpróbán A Szilády Károly utcában van a városi ifjúsági klub. Itt próbál hetenként két este, évek óta már, télen-nyáron a városi művelődési ház tánccsoportja. Minden ablak nyitva, s a szeptemberi este beszökik a táncolok közé. Ám ne gondoljon senki valami andalító, testet- lelket ringató, pihentető táncra, s ne is valami önfeledt rángatózásra. Fárasztó munka folyik itt. V. Kiss Ibolya tánctanárnő figyelmesen lépked a mintegy harminc táncoló között. A „Sámsoni legényes”-t gyakorolják. — A térd ne nyúljon ki! Állj! — A zene leáll, megtorpannak a lábak. — ... Kettő, három, négy! Alig lépnek néhányat, máris: — Állj! Nem jóó! És így megy ez sokáig. Mindaddig, amíg nem tökéletes. A szünetben vincze Miklóst, a csoport vezetőjét kérdezem: — Mikor alakult az együttes? — 1957-ben. — Sokszor felléptek azóta? — Több mint száz szereplésünk volt azóta. — Melyik volt a legemlékezetesebb élmény? — A várpalotai. Egy nemzetközi fesztiválon vettünk részt, szép sikerrel. A zsűri külföldi szereplésre javasolt bennünket akkor. Könnyű elgondolná, mekkora volt az öröm. — Kikből áll az együttes? — Ipari tanuló, gimnazista, irodai dolgozó egyaránt megtalálható. — Kik a legjobbak? — Van néhány régi tagunk, ök már igazán szép eredményekre tekinthetnek vissza. Ilyen Csőszi Sándor, Kupsza András, Gyuris Mária. Csőszi Sanyit most a Népi Együttesbe is felvitték. Büszkék vagyunk rá, hogy nálunk tanult. És arcukrot, bekapott egy szemet, majd a többit szétosztotta közöttük; nem tett különbséget a litvánok és a keresztesek között. — Nem találtatok itt semmit? — kérdezte a gyerekeket. — Mit vesztett el a bácsi? — érdeklődött a litvánok vezére. — Tegnap este erre mentem, és a sötétben egy bokorba botlottam. Azt hiszem, hogy itt vesztettem el egy kék kendőt, és_ volt a kezemben egy fűzfavessző is, kockásra faragva, mint a sakktábla. Nem találtátok meg? — Krzyzewski őrnagy ezt a mesét rögtönözte az elveszett tárgyakról. — Ha itt maradt volna valami, a fiúk biztosan megtalálják — úgy látszik, a litvánok vezére volt a leghatározottabb —, de itt senkinek nem volt ilyen vesszője. Hogyan tetszeti azt csinálni? — Bólék Jablonski talált tegnap valamit, de nem botocskát — mondta az egyik srác. — Mit talált? — érdeklődött az őrnagy. — Eh, semmi érdekeset — felelték a többi fiúk —, egy olyan kis hurkafélét. — Zsákocskát? Milyen volt? — Az idősebb úr egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta szavaikat. — Olyan hosszú, vastag kis zsák, mint a „lengyel kaviár”. — Kaviár? — az őrnagynak meg kellett állapítani, hogy a ra is, hogy két fiú meg egy leány tőlünk került be a KISZ Központi Művészegyüttesbe. Az újabb tagok között is vannak tehetségesek, lelkesek. Szívós Erzsébet, Sáfár Zsuzsa, Tóth Mária. Még tart a szünet, s Vincze Miklós odainti őket. — Szeretnek táncolni? — hangzik az obiigát kérdés. Felragyog a szemük: — Nagyon! — Nem fárasztó? — Egyszerre válaszolnak többen is: — Kibírjuk azt a néhány órát! — Maga tanuló még, ugye? — kérdezem az egyik leányt, Sáfár Zsuzsát. — Igen. Gimnáziumba . járok — feleli. — És az osztályzat? — Tavaly 4,5 volt — mosolyogj — Remélem, most se lesz rosszabb! — Én is remélem — mondja, és máris megy a többiek után, kifelé, mert V. Kiss Ibolya hangja sietteti őket: — Lányok, lányok, indulás haza! — Csak nyolcig, negyed kilencig engedjük őket itt maradni — magyarázza Vincze Miklós. — Ez hát a Hírős Együttes? — kérdezem később, amikor újra beszélhetünk egy kicsit. A férfikar ugyanis még itt van, s folyik tovább a gyakorlás. Gergely Ernő művelődési- ház-igazgató, aki éppen a próbát jött ellenőrizni, felnevet: — Hírős Együttes? Olyan valójában nincs is! Nem is volt soha. — Nem értem: hisz, sokszor láttam plakáton, meghívón, újságcikkben leírva: a Kecskeméti Hírős Együttes így, meg úgy. És ilyen nincsen? Hegy lehet? — Gergely Ernő megmagyarázza: — Évekkel ezelőtt, pontosabban 1957-ben, létrejött ez a né- pitánccsoport. A Vincze-házaslitvánokkal és a keresztesekkel folytatott beszélgetés legalább olyan nehéz, mint a gyanúsított kihallgatása, akikből szavanként kell kiszedni a vallomást. — Hát nem tetszik tudni? — csodálkozott a fiú — a „lengyel kaviár” az a hurka, hosszú és vastag. — És mi volt abban a zsákocskában? — Nem volt abban semmi. Csak homok. Olyan, mint ez — itt az egyik fiú a homokozóra mutatott. — És hol van az a kis zsák? — kérdezte az őrnagy? Ezt azonban a fiúk közül senki sem tudta megmondani. A homokot kiöntötték, és hogy mi történt a ronggyal, azt senki nem tudja. Talán Bólék hazavitte? A zsákocskát az ösvény közelében levő bokorban találták meg, az ösvény mellett, amelyet tulajdonképpen járdalapokból raktak ki lazán. Éppen ott, ahol, mint a mentőorvos állította, megtalálták az eszméletlen Zygmunt Kalin- kowskit. — És hol van az a Bólék? Aki megtalálta a zsákot? — az őrnagy igyekezett valamivel többet megtudni a kisfiúról. — Ma nincs itten — válaszolt a rövidre vágott hajú kislány. Az őrnagy szétosztotta a gyerekek között a maradék cukorkát és megkérte őket, ha valamit még találnak, tegyék el, mert holnap is eljön. (Folytatása kivetkezik.) pár áldozatos munkájának, s a fiatalok lelkesedésének köszönhető, hogy rövid idő alatt ragyogó eredményeket értek el. Csak egyet említek itt meg: idáig minden évben aranyérmet kaptak, s első díjat nyertek a városi és megyei kulturális szemlén. Fefvetődött akkor, hogy legyen Kecskemétnek egy reprezentatív népi együttese. Az ehhez szükséges énekkart, zenekart, s a megfelelő szólistákat azonban ez ideig sem sikerült összetoborozni. — Mi az oka ennek? Miért nem sikerült? — Egyetlen oka van: a pénz. Megfelelő támogatás nélkül nem tudjuk létrehozni a tervezett Hírős Együttest, sőt, ha így megy tovább, még ezt a meglevő, s immár nagy múltra visszatekintő tánckart is fel kell oszlatni. — Tudna erről valami bővebbet mondani? — Hogyne. A tanács az őszszel 93 ezer forintot ígért, s nem adott egyetlen fillért sem ez ideig. Pedig csupán a tánckarra már 33 ezer forint a kiadásunk. Közbeszólok: — A közelmúltban a városi művelődési osztály a szakemberek bevonásával megbeszélte ezt a problémát. Várnak javulást ettől a megbeszéléstől? — Feltétlenül. Hiszünk abban, hogy előbb-utóbb megkapjuk a támogatást. ' — Az anyagi támogatáson túl milyen segítséget vár még? — Elsősorban a zenei és néprajzi gzakemberek támogatását. Hiszen az a nemes cél vezérel bennünket, hogy megyénk hagyományait felújítva, azokat népszerűsítsük, s megfelelő színvonalon tudjuk nevelni, szórakoztatni a lakosságot. Arról nem is beszélve, hogy az együttes tagjai a közösségen belül, a művészi elfoglaltság közben, rendszeres és tervszerű nevelésben részesülnek. — Valamit nem értek —mondom. — A városi tanács vb 1961-ben határozatot hozott arról, hogy erősíteni kell az együttest. Hogyan lehetséges, hogy három év után még mindig a kezdet kezdetén vannak? — Gergely Ernő és Vincze Miklós összenéznek: — Ezt mi sem értjük. — De mégis, hogy lehet ez? — Talán azért, mert túl sok volt a problémánk eddig. A jövőben már jobb lesz. A művelődési ház túljutott az egyesülés utáni kezdeti nehézségeken, s egyik legnagyobb problémánk, a zenekar, végre megoldódik. — Hogyan? "— ^ rövid idő alatt immár híressé lett „rajkózenekart” akarjuk megszerezni. S a helybeli szakmunkásképző-intézet segítségével az énekkart is sikerül végre tető alá hozni. Ezenkívül már két kitűnő szólistánk is van. Egy nagy-nagy feladat van még hátra: szerezni egy zenei-néprajzi szakembert az így összehozott együttes élére. De reméljük, ez is megoldódik majd. Mi optimisták vagyunk. — Mire idáig értünk a beszélgetésben, addigra V. Kiss Ibolya tanárnő is befejezte a próbát a fiúkkal. A több órás, fárasztó munka ellenére frissen, mosolyogva áll meg előttünk. — No, mit végeztek? Jó les' minden? —Egyszerre mondjuk: — Ügy gondoljuk, jó ies>. minden. És lesz majd Hírős Együttes. Varga Mihály A népművelés szolgálatában
