Petőfi Népe, 1963. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-22 / 222. szám
ÜRL SMptemfcer 22, vasárnap 9. oldal Készülődés a múzeumi hónapra Ami késik, nem múlik A lassan tovaillanó nyár bágyadt melege fürdeti a hallgatag szobrokat. A kertben álmu- sító a csend, de az épület belsejében annál élénkebb munka vette kezdetét. A kiskunhalasi Thonma János Múzeumban már októberre — a múzeumi hónapra készülődnek. — Az 1963. évi múzeumi hónap programját összeállítottuk — mondja Vorák József, a múzeum munkatársa. — Október 2-án, szerdán este 7 órakor tartjuk az ünnepélyes megnyitót. Szombaton ifjúsági emlókünnep- séget rendezünk és megkoszorúzzuk Thorma János: Aradi vértanúk című festményét. Dr. Lükő Gábor múzeumigázgató Bartók Béláról, Baráth Zoltán az Alföld növényzetéről és Bé- nyi László a nagybányai művésztelepről tart előadást. A programban érdekes film- bemutatók is szerepelnek. A város közönsége láthatja majd — többek között — Mednyánszki László, Fényes Adolf, Medgyes- sy Ferenc életéről és műveiről készült, valamint a Múlt idők tanúi, Kőemlékek nyomában, ősi lovas népek, Istenek születése, Az utolsó kovácsműhelyek című kisfilmeket. A múzeumi hónap elmaradhatatlan eseményei azonban mindig a kiállítások. Mit láthatnak tehát az idén múzeumukban a kiskunhalasiak? — Tárlatot a magyar történelmi festészet anyagából, továbbá a város történetét, bútor- és házberendezését bemutató kiállítást. A halasi bútor- és házberen- dezósi . kiállítás . már meg is tekinthető. Anyagát a város és a környék régi házainak mélyéből, pinéék, padlások rejtekéből gyűjtötték össze a múzeum munkatársai. Nagyon szeretnék a kiállítást újabb szerzeményekkel bővíteni, de ehhez feltétlenül szükséges a lakosság támogatása, melyre számítanak is. Így tudják megmenteni és az utókor számára eredeti szépségükben megőrizni az egyébként pusztulásra ítélt, értékes darabokat. Kár lenne értük. Milyen hangulatosak például a faragott, virágos festésű bútorok, mázas korsók és tálak, Pinke Anna tulipános ládája — mind-mind egy kihalófélben levő életforma tárgyi emléke és mégis sajátosan az itteni szokások,, népi díszítő formák és motívumok ősi jellegét tükrözik. A múzeum jól felkészült októberre. Minden jel arra mutat, hogy a közönség sem távozik majd elégedetlenül. V. Zs. A napfényes folyosón olyan ” csend honol, hogy hallani egy betévedt légy zümmögését. Pedig tucatnyian ülnek, állnak szerteszét. De szót alig ejtenek, s ha szólnak is egymáshoz, csak suttogva, hogy ne zavarják a többit — akik felhasználják az utolsó perceket is a tanulásra — s a vizsgát se odabenn. A múlt hét második felében zajlottak le a kiskunhalasi gimnáziumban az érettségi pótvizsgák és most vizsgáztak azok is, akik valami okból halasztást kaptak a tanév végén. A megye, valamennyi gimnazistája számára itt tartották a vizsgákat. Az egyik ablakmélyedésben már csak fél gőzzel tanulgatott Kálmán Péter és Kovács László. Magyarból, történelemből és matematikából már vizsgáztak, még a fizika volt hátra. — Hogy sikerült eddig? — Nem tudhatjuk, csak a végén hirdetik ki. — De ment? — Oh, persze! — Kálmán Péter a négy év alatt végig jeles és kitűnő rendű volt, nincs hát oka félni. Kalocsán járt gimnáziumba, beteg lett, azért jöhetett június helyett csak szeptemberben. — Most mihez kezd, hiszen lemaradt az egyetemi felvételekről. — Budapesten egy műanyaggyárban fogok dolgozni, jövőre pedig jelentkezem az orvostudományi egyetemre. Társa, Kovács László jelesen végzett a negyedikben Kunszent- miklóson. Ö is betegség miatt volt kénytelen halasztást kérni. A soproni egyetem faipari karán szeretne továbbtanulni. Addig is az egyetem egyik budapesti telepén dolgozik. Tanultak-e egész nyáron, * hiszen most volt idő felkészülni. — Inkább csak az utóbbi hetekben. No lám! Míg messze még a vizsga, keveset törődik vele az ember. De ahogy közeledik hozzá, úgy sajnálja egyre jobban az elvesztegetett időt. — Én mindennap tanultam — szól közbe egy kerek arcú, nevetős szemű kislány. De gyorsan elkomolyodik, amikor a nevét kérdezem. — Én, egyáltalán nem vagyok olyan biztos a dolgomban, mint ők — int a fiúk felé — hármas volt az év végi bizonyítványom, az érettségin pedig felfüggesztettek, mert... puskáztam. Ne, ne írja meg a nevemet ... — El is bújik gyorsan a jegyzetei mögé. Nyílik az ajtó. Fiatal lány lép ki, piros arccal. — Valami baj volt? — Nem. Csak olyan nehéz ez... Egy nevet mond, a pádról felemelkedik valaki és indul befelé. ő meg sápadt egy kicsit. A várakozók némán nézik. ’ — Amikor a tavasszal beteg lettem — szólal meg az egyik álldogáló, még örültem is, hogy halasztást kapok... De hát: ami késik, nem múlik. Bánom már, hogy nem akkor estem át rajta. — Lapos közhelyeket én is tudok — hallatszik a sarokból. — Jobb későn, mint soha. £send. Fanyar mosolyok. ^ Nincs több hozzászóló. A szemek a tételek között tallóznak: De jó lenne tudni, melyiket húzom majd odabenn. —r —ó A vers barátainak ünnepe Tavaly alakult meg Kecskeméten a Versbarátok Köre azokból, akik nem csupán alkalmi élvezői a költészetnek, hanem rendszeres és eleven kapcsolatban is akarnak állni líránk mai fejlődésével. Nekik szánt kedveskedésképpen rendezte meg a Magvető Kiadó tegnap a TIT megyei klubjában az első találkozót fiatal költőkkel. A bensőséges hangulatú találkozót a Magvető nevében Keleti Márta, a Versbarátok Köre országos szervezője nyitotta meg. Elmondotta, hogy a jövőben a tagok kívánságára gyakrabban is rendeznek hasonló találkozókat. Ezután a vendégek: Fodor András, Mezei András és Tornai József számoltak be a jelenlévőknek pályájukról, törekvéseikről, és verseikből olvastak fel. A találkozó baráti beszélgetéssel ért véget. Üfiniatűr Hogyan kell lovat lopni Kada Elek, egykori kecskeméti polgármester kedvelt és népszerű tárcaíró volt, mielőtt szülővárosában elfoglalta hivatalát. Meleg hangon írt a Kecskemét környéki pásztomép életéről, a tanyavilág kivesző alakjairól. Egyszer egy lólopás történetét írta meg. Az elbeszélés megragadta a kecskeméti világ olvasóit. Hűségesnek, pontosnak találták a történetet, mintha a mindennapi életből leste volna el a szerző. A legnagyobbra becsülte Kada Elek azt az elismerést és dicséretet, amelyet egy öreg, írástudatlan embertől kapott, egy notórius lólopótól. Ezzel az emberrel találkozott kinn, a kecskeméti határban Kada Elek. Szép, csendes nyári este volt. Keveset beszéltek, csak ültek egy vén diófa alatt, nagyokat hallgatva. Itt kinn még a csönd is beszélt, az augusztusi estében elálmélkodva hallgatták a tücsök cirpelését. Egyszer megszólalt az öreg: — Tekintetes uram — mondotta óvatosan —, mikor benn voltam a várttsban, elolvastak nekem valamit az újságból. Lólopásról volt szó benne. Kada Elek közelebb hajolt az öreg magyarhoz: — Hát mit szól hozzá, öreg? — Azt mondom, tekintetes uram, hogy azt nem írhatta más, csak aki maga is lopott lovat. A szerző elnevette magát: — No, most az egyszer nem találta el. Mert a lólopást én írtam meg az újságba. A tanyasi ember elcsodálkozott: — A tekintetes úr? — Én — erősítette Kada Elek. Az öreg elgondolkodott egy ideig, aztán közelebb hajolt és a fülébe súgta az írónak: — Hát akkor most jöjjön o tekintetes úr... ma este... nagyszerű alkalmat tudok... Révész Tibor Á KISZ Központi Művészegyüttese megyénkben Október közepén kéthetes vendégszereplésre megyénkbe érkezik a KISZ hatszorosan VIT-díjjal kitüntetett Központi Művész- együttese. A világhírű együttes, amely igen sokat vendégszerepei külföldön — ezekben a hetekben Franciaországban, Belgiumban és Angliában jár — október 6-án Kiskunhalasra érkezik, ahol a tiszti klubban lép fel első ízben. Ezután 20-ig a megye 15 községében tartanak előadásokat a művelődési házak színpadán. Az együttes „Hegedülnek, szépen muzsikálnak’’ című több mint kétórás műsorában szerepel a hírneves rajkó zenekar, Gál Gabriella és Madarász Katalin, a rádióból jól ismert magyamóta- énekesek, valamint a tánccsoport is. Legutóbb tavaly márciusban jártak megyénkben a KISZ művészei, s most külön kérésre nem egy községbe ismét ellátogatnak. A tervek szerint a kéthetes körút után még egyhetes körutat tesznek a bajai járásban is. — Nem félek én se a tanyasiaktól, se magától — felelte könnyedén. De azért nem értette, miért kérdezi így? Mintha neki kellemetlen lenne, ha meglátnák őket a sötétből előbukkanni valahol. Kiismerhetetlen természete van, az ember sose tudja, hová akar kilyukadni. Nem is csoda, hiszen egész nap nem lehet vele két értelmes szót váltani. Nincs ennek ideje semmire, különösen magával törődni egy kicsit. Ha sikerülne ez az esztendő, akkor talán megnyugodna. Ha nem mondja, akkor is látni rajta, hogy állandóan ez jár a fejében. Vadnyúl ugrott ki a háztáji kukoricásból, majdnem nekik futott. Piroska megijedt, felvisított. Bújdosó meg elkezdett kacagni, s tréfásan mondogatta: — Aki a holdvilágnál sétál, ezzel is számoljon. — Maga olyan utálatos! Kinevet, ahelyett, hogy megvédene. — Mitől? Egy nyáltól védjem meg? — s még nagyobbat kacagott. Kikerültek egy nagyobbacska gödröt, amelyet valamelyik rendetlen ember hagyott itt az út tövében, faásás után. Piroska most néhány lépést előrefutott, hogy ne kutyagoljon pulikutya módjára a férfi nyomában. — Piroska, maga ugye azért késte le az autóbuszt, mert a virágsoron is végig kellett mennie? — kérdezte Bujdosó. Aztán, ahogy a lány elmesélte, micsoda pompás kis nyárfásban tanyázott, élvezettel hallgatta a hangját. Nem a mondatokra figyelt, csak egyszerűen jólesett, hogy van mellette valaki és «em kell egyedül bandukolnia a sötétben. Már hónapok óta Nyírzsadányban él, de most is csak véletlennek köszönheti, hogy egy nővel sétál. A lány elhallgatott. — Beszéljen még — szólt rá önkéntelenül. — Magának kellene engem szórakoztatni — figyelmeztette Piroska finoman. Kérette még egy keveset magát, aztán mégis nekikezdett. Arról beszélt hogyan került két évvel ezelőtt ide, és milyen sokára szokta meg a tanyát. Folyt belőle a szó, mert jólesett, hogy a férfi kedvében járhat. Ügy érzi, megérti szomorúságának okát és ettől elérzéke- nyült. De hát ő is hibás abban, hogy így alakult az élete — gondolta két mondat között. Mindig morcos, tele van gondokkal, így nem lehet élni. Mintha haragban lenne az egész világgal és mindenki elől menekülne. Hogy futott el az irodából is a múltkor: előbb megcsókolta, majdnem falhoz szorította, azután megijedt és elszaladt. Azóta se mer a szemébe nézni. Az út a csatornához vezetett. Egyetlen gerenda volt a víz felett keresztben, azon kellett átkelni. — Jaj, én ebbe beleesek — torpant meg ijedten. — Ugyan, csekélység az egész — nevetett Bújdosó. — Itt jár át más is. Én előre megyek, nyújtsa a kezét. A partról majd segítek. Imbolygott a teste, minden lépésnél jobban félt, hogy bele- pottyan a vízbe. Mint fuldokló a szalmaszálat, úgy kapta el a kinyújtott kezet. S a következő pillanatban ledöntötte lábáról a férfit. Most már ő segített és a gátra kézen fogva kapaszkodtak fel. Nem szóltak semmit, megálltak. Közelebb húzódtak egymáshoz, összeért a testük, és már a vérük parancsolt. Pár lépésnyire egy petrence saéna hívogatott, illatát is érezni lehetett. Egy akaraton mentek oda, és mint tikkadt vándor a hűs- vizű kútra, úgy borultak egy másra. XVII. Végre megérkezett az öntöző- berendezés: egy szívómotor, nyolc szórófej és majd ezer méter cső. Szilasi volt érte a városban, teherautóval hozták ha za. Mindjárt a kertészetben rakodtak le, hogy minél hama rabb üzembe helyezhessék, és legalább a kertészetben enyhítsék az aszály pusztítását. A nagy esemény híre gyorsan szétfutott a szövetkezetben. Apraja-nagyja jött csodálni az esőcsináló gépet. Az emberek nagy része azt hitte, éppencsak be kell indítani a motort, aztán már hull az áldás szerte a földeken. A drága gépet Sütős vette kezelésbe. Átvizsgálta alaposan, majd az ismerkedés után Vazul, meg Kovács Miska segítségével megpróbálta beindítani. A gép valóban be is ugrott, nagy hanggal dübörgött a kertészet földjén. Amikor azonban szívócsövet rászerelték a kútra, hiába túráztatták a motort, nem kapta fel a vizet. Délelőtt kezdtek a munkához, de már jó délutánra hajlott az idő, még mindig eredménytelennek bizonyult a próbálkozásuk. (folytatjuk*
