Petőfi Népe, 1958. szeptember (3. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-28 / 229. szám

1958. szeptember 28, vasárnap

1 oldal

Á két Nagy László otthont épít/

*

Értékes órák temetője

Testvérek, rokonok? Nem! Még csak nem is voltak ismerősök addig, amíg a Kerkápoly utcában — Bethlen városi új osztás — meg nem jelentek, mint házépítők. Előbb Nagy III. László mozdonyvezető és neje kezdett a ház építéshez, az OTP-től vásárolt telken.

A villa alapjait, falait maguk, saját erejükből húzták fel. Siettek vele, mert ahol most laknak az a kis kamra egészségtelen, s bizony nagyon kell vigyázni, hogy apróságuk elkerülje a rossz lakás okozta esetleges betegségeket.

Amikor kifogytak a pénzből, az OTP-hez fordultak segítségért. Kaptak is 39 ezer forintot 10 évre, havi 400 forintos törlesztéssel és 15 évi házadó mentességgel. Ez az összeg elégséges ahhoz, hogy a régen óhajtott kis családi fészek most már rövidesen elkészüljön.

Képünkön Nagy László mozdonyvezető és családjának villája látható, amelyet még az idén szeretnének végleg birtokukba venni.

Velük átellenben épít Nagy László, a Kecskeméti Gépgyár asztalosa, ö is az OTP-től vásárolta a telket. Még mielőtt kölcsönért fordultak volna az OTP-hez, előzőleg 28 ezer forint értékű munkát már elvégeztek, s mintegy 35 ezer forintnyi anyagkészletet is előteremtettek. Éppen ezért csak 18 ezer forintot kértek kölcsön.

Nagy László feleségével együtt, ugyanúgy mint mozdonyvezető társa, szabadidejüket a ház építésére fordítják, ök is azt szeretnék, ha már az idén elkészülne a várvavárt, verejtékkel öntözött kis házuk.

V. K.

Szerda és szombat hajnalonként a sugárban összefutó 'útakon végeérhetetlen kocsika- )ravánok tartanak Halasra a hadiár minden részéből. Piacra 'sietnek a gazdák, ki-ki a módja 'szerint gyorslábú, abrakolt lo- ) vakon, vagy macskabéka gebé- , kjén. A kocsiderékban egy-két /zsák kukorica, pár mázsa gally, /néhány sivalkodó süldő, de van ) olyan is, amelyiknek üres a sa- . roglyája, a gazda csak azért fo- I gott be, hogy az asszony ne gyalogosan cipelje a városba a te- \ jeskannát. Korán érkeznek, mert mindenki a legjobb helyet ) akarja kifogni az árusító sorok- j ban és dél jóval elmúlik, mire elindulnak visszafelé a messzi ' tanyákra. A nap bizony már fa- ) hegymagasságba ereszkedik le, , mire a legtávolabb lakók: a ' zsanaiak, eresztőiek, tajóiak hazakocogtatnak. Ha sikerült a vásár, elégedetten számolgatják a pénzt, ha meg nem akadt vevő, vapy keveset kínált, akkor visszazötyögtetik a tanyára az árut, a jószágot, hogy legközelebb megint szerencsét próbáljanak.

A gazda hazafelémenet ráncolt homlokkal veszi számba tengernyi tennivalóját, amitől egy teljes napot megint ellopott a piacozás. Napszámértékben ő nem számolja a veszteséget, pedig a heti két nap 100—200 forintot is jelent a nagy munkák idején. De forintérték nélkül is tudja, hogy tavasztól őszig mennyi időt rabol a piacozás, mennyire haszon nélkül fárad a ló s a kiesett órákat hányszor nem sikerül mégannyi szorgalommal sem pótolni. De már megszokta, mert mit is tehetne mást az ő helyzetében?

A városszéli kis földek,

szőlők népe legtöbbjének még lova sincs, talicskával jár a piacra. Egy-két kosárka gyümölccsel, szőlővel, pár kiló zöldbabbal és tucat tojással vesztegel ott délig és másnap, vagy harmadnap megint megjelenik ott ennyivel. A kevésből sokat szeretne árulni — ezért jól kitartja az árakat és sír , vagy káromkodik, ki-ki természete szerint — hogy az egyre nagyobb számban megjelenő termelőszövetkezetek nagytételű és olcsóbban adott áruikkal elhódítják a vásárlókat. Pedig azok csak terményeik egy részét árusítják a piacon, — zömét nagyban értékesítik, legtöbbet szerződésre s a felvásárló vállalat nem egyszer a helyükbe is megy érte. Több helyen már a tagok is közösen értékesítik az osztott felesleget, vagy a háztáji gazdaság terményét, hiszen nemcsak felárat kapnak az egytételben szállított, nagy mennyiségű áruért, hanem nyugodtan végezhetik egyéb munkájukat, nem töltenek el értékes órákat kényszerű semmittevéssel a piacon.

Felkészültek a bajai járás földművesszövetkezeti boltjai az őszi idényre. Eddig mintegy 360 darab tűzhely és 82 kályha van az üzletekben.

A városban két termelőszövetkezetnek: a Vörös Szikrának és a Vörös Októbernek van standja. Az eladás csak néhány ember gondja: azoké, akik a tanyán megrakják a kocsit, a hajtóé, aki beszállítja s az állandó eladóé, akinek csak az dolga, hogy árulja.

így tör be a közös, nagyüzemi gazdálkodás fölénye az értékesítés, a piac területére is. Az az áru, amelyet a szövetkezeti földeken nagyobb tételben, magasabb átlagokkal, olcsóbban és jobb minőségben állítanak elő,

— a piacon is versenytársa az egyéniek kevesebb, tarkább minőségű és drágán termelt árujának, amit még a fuvarköltség is drágít. Akinek saját lova van, nem számítja fel ezt a költséget, de hányán elégedetlenkednek például a gyümölcsátadásnál, hogy az árak alig fedezik a fogadott fuvaros díját.

A nagyobb gazdaság, a több, jobb áru előnye nem mai „kitalálás”, így volt ez régen is. Hányszor látták a halasiak a piacon talicskázni Babó Benőt s a többi nagygazdát? ötvenszámra hizlalták a sertést, vagon számra adták el a termést s a nagy- kereskedő saját vagy fogadott teherautójával maga ment ki érte a helyszínre. Megérte neki, hiszen az egyöntetű, nagytételű áruért akkor is — mint most is

— nagyobb pénzt fizettek a külföldi piacokon.

Azok az egyéni gazdák, akik

orvosságként az árak emelését

— a vérmesebbek a szövetkezetek „kitiltását" !— követelik a piacról — úgy gondolkoznak, mint a csúnya ábrázatú ember, aki a tükröt szidja, mert az rút képet mutat. A vasúti szerelvény elejére azért a mozdonyt kapcsolják és nem a paklikocsit, mert abban van a gőz, a mozgatóerő. Azért kell a fejlettebbhez, a jobbhoz igazítani a mezőgazdasági termelés és aa árak mércéjét, mert az jelenti a jövőt. Akik hamarabb kapcsolják gazdálkodásuk, életük vagonját a haladás gőzmozdonyához, gyorsabban jutnak előre. Akik erre nem hajlandók, azok ne a vonatot szidják, hogy lovacskáik lába és talicskájuk kereke nem tud azzal versenyt szaladni...-^nnnnnrnrrnr.r-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------(J

uxd&F Qán&i:

Kéf órán az iskolában

K

iváncsi vagyok és a kicsiség sok mindenre ráveszi az embert Különösen így őszbetartóan. A szőlő már zamatos, a fák levelei sárgulnak s az én hajam is ezüstözik jócskán.

Tehát itt az ősz. Iskolásgyerekek siettek el mellettem. Haza igyekezhettek, mert az egyik kis barna fiú összeérintette két tenyerét és úgy mutatta a szőkének.

— Ekkora vajaskenyeret fogok megenni.

Én meg beléptem az iskola kapuján.

Pe.sze Kecskeméten. Láboltam föl a lépcsőkön. A szívem tiltakozva vert, a mellem zihált s bizony megizzadtam, mire a második emeletre értem.

Alkonyodott.

A kisfiúk és a kisleányok helyett magasnövésű fiatalembereket, szép fiatal lányokat, mosolygós asszonyokat s többgyermekes családapákat találtam. Azt gondoltam:

— Helyben vagyunk.

Ugyanis éppen őket kerestem s hogy reájuk bukkantam, máris elvegyültem közöttük. Helyesebben odaálltam egy szélestáb- lájú ablak elé és úgy tettem, mintha oldalt az agyagkorsó rajza kötné le teljesen a figyelmemet

Aztán úgy megrezzentem, hogy minden hajamszála felfelé meredt.

Éles csengőberregés ébresztett arra, hogy iskolában vagyok és ott nem csupán azért

gyülekeznek, hogy tereferéljenek és nézelődjenek;

A csoportok megindultak az osztályokba. Egyet én is megcéloztam a szememmel, bementem és az utolsó padba leültem. Jó tágas pad volt, nem kellett volna összehúzódnom, de mégis azt tettem, mert a tanár úr felém villantotta csillogó szemüvegét. Nem is egyszer. Szinte követelőzött az üveg:

— Tessék idejönni és bemutatkozni, itt így szokás.

Még kisebbre csomósodtam. A tanár úr szemüvege erre békén hagyott, így fellélegzettem, de csak addig, amíg a fülembe ért a hangja:

— Most tehát számtanóra következik.

Bumm.

Éppen ez kellett nekem. Nem mondom el a régi számtanórai emlékeimet, elég csak annyit, hogy meglehetősen hadilábon álltam a számokkal. S most a tanár úr krétája szántotta a táblát, összeadás, szorzás, osztás, kivonás, tizedestörtek követték egymást.

Melegem lett. Ha rámmutatna és felelésre szólítana, nagyon kellemetlen volna. Végülis megnyugodtam, mert megtudtam, hogy ez csak- olyan puhatoló ta- pogatódzás. felmérés a tudásra

vonatkozóan és ezt is csak papírra kell venni.

Sötétedett.

A tanár úr felgyújtotta mögöttem a villanyt. Megborzongtam.

mmi

— Jaj, mégis kérdezni fog!

De mégsem nekem szólt, hanem két leányra.

— Ne súgjanak. Itt mindenki magára van utalva és a mai lecke nem kerül az osztálykönyvbe.

Fölémhajolt ezután

— Mit ír? Ezek nem számok.

Felálltam és pironkodva előadtam, hogy csak úgy feljöttem, mert szerettem volna látni, hogy mivel foglalkoznak. Barátságosan kezetfogtunk és körbemutatott a füzetek fölé hajló fejekre;

— A tudás utáni szomjúság hozta ide őket, szorgalmasak és akarnak és ez nagyon szép dolog.

S már szedegette is be a füzeteket. A villanycsengő is megszólalt ismét, szünetet jelzett. A tudástszerető emberek a folyosóra mentek, én is utánuk azzal a szándékkal, hogy a következő órán is részt vesznek.

Ez a következő óra földrajz volt. Ez jöhetett. Kedvenc tantárgyam volt mindig. Így már bátrabban ültem a helyemen. S újult érdeklődéssel néztem, amint most az igazgató úr földgömbbel a kezében és a hóna alatt a térképpel ránknyitott. Ö is felmért szürke szemével, de csak hagyott, mert tanítani akart. Mosolygósán fogott hozzá.

— Itt vagyok az öreg Földdel, amit húsz-harmincmegyven-öt- ven éve taposunk.

így jelezte a tanulók életkorát.

A földgömböt is az asztalra tette, a térképet elhelyezte a falon s máris repült a kérdése:

— Mit ábrázol?

A földgömbié1 értette.

A feleletek tá^ögatóztak.

— Korong.

— Égitest.

Az igazgató úr végül megmondta:

— A Földet.

S tovább beszélt, lelkesen, meggyőző erővel és úgy mintha egy élvezetes, szép regényt magyarázna. Ügy figyeltek rá, mini a jó és érdekes előadásra kell is, De feleltetett Is,

— Tessék, ki akar első lenni?

Ujjak röppentek fel. Én meg

csak néztem, néztem a kókpu- lóveres, pirosruhá3 szürke kar- digános leányokat, asszonyokat, a komoly férfiakat s a nagy nézésben elfelejtkeztem arról, hogy hol vagyok és a fejem ráfektettem a tenyeremre. Csak suha- násnyi ideig tartott. Az iskola szabályait én sem sérthettem meg. Az újabb kérdés már fegyelmezetten talált.

— Ha valaki február 29-én tölti be az ötvenhatodik születésnapját, tulajdonképpen hányadszor kap születésnapi ajándékot?

Ugrató volt a kérdés, mindenki észrevette, de mégiscsak az igazgató úr adta tudtunkra a naptári valóságot.

— Tizennegyediket, mert február 29-e csak minden negyedik évben van.

Sajnáltam, hogy az óra végét jelezte a csengő. S amikor kiléptem az iskola kapuján, már villanyfényben úszott a város. Gyönyörű látvány volt. A parkban idősebbek üldögéltek, a szökőkút körül gyermekek játszadoztak. S a szívem, az öreg szívem boldogan dobogta: bizony szép lett a mi városunk.

H

ogy melyik iskolában tapasztaltam? Megmondom én azt nagyon szívesen. A Jókai utcai általános Iskola dolgozók iskolájában.