Petőfi Népe, 1957. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1957-12-25 / 302. szám
Iái RIPORT SZEREMLÉRŐL Sokácok között, /í házak szelíden és béké- CSL sen bújnak meg a véd- töltés oldalában. Évtizedek óta, mint valami féltő óriás tartja ez ölében Szeremlét. Megóvta a jegesárvíztől is. Mindannyiszor odaveti hátát, ha a Duna megárad és vize ott ólálkodik a falu körül. Köd hempereg a háztetőkön, fagyot hozott az éjszaka, ahogy errefelé mondják: télre fordult az idő. Azért él, dolgozik ez a falu. Reggel a jószágok körül foglalatoskodik a ház népe, aztán a búboskemencés szobában kezdődik a munka. Az egyik házban, ahol éppen halász az ember, varsát kötnek. — Bütykölünk — mondja Vavra Dezső, amikor benyitunk. Az Üj Élet Halászati Termelő- szövetkezetben dolgozik. Kimért beszédű fiatalember, de gyakran mosolyra kerekedik az arca, rossz esztendő járt a halászokra, de a termelőszövetkezetben így is 70 forinttal fizetett egy munkaegység. Immár a jövő esztendőre készülnek, varsát kötnek, ba- lind-háló készül, s minthogy a közösen termelő brigádnak tagja, rekesztöhálót, kerítöhálót is készít munkaegységre. Alig pár házzal odébb, Kote- seréknél, szőttesek készülnek. A szép eredeti népi motívumokkal hímes térítők még külföldre is elkerülnek. Csattog a szövőgép, fürge ujjak alatt készül a fonál. Szó esik arról, hogy a szeremleiek megalakítják a maguk háziipari szövetkezetét és a szebb- nél-szebb takarók, térítők, szőnyegek innen kerülnének el a város dolgozóihoz. Nincs itt ház — halljuk a házbeliektől, — ahol ne lenne szövőgép. Ez hozza a forintot télen a falu népének. Bekopogunk Molnár Feri bá- csiékhoz, ő a szeremlei szövőgépek készítője. Nem ipar- szerűen csinálja — ahogy ő mondja, —1 csak úgy szívességből. Az anyagot adják, vagy éppen csak azt fizetik meg. Nem is lehetne talán megfizetni ezt a sok furfangot igénylő, munkaszeretet kívánó művészetet. Megtudjuk, hogy a szeremlei rongypokróc, amely sok ízléssel készült, s amelyet a városon tréfásan »szeremlei perzsának<■ mondanak, jól jövedelmez a lakosságnak. 30 kilogramm színes rongyból 50 métert szőhetnek. Kilója a rongynak 7 forint. Fonál is kell hozzá vagy 200 forintot érő. Két hét alatt elkészül, métere 20—25 forint. Szóval, gondos munkát kívánó foglalkozás, dehát télen jut erre éppen elég idő. Amikor magunk mögött hagyjuk a fehéren aludni készülő házsorokat, csendes öröm sza-! lad széjjel az emberben. Békés, I szorgos emberek ünnepre várnak, a békesség ünnepére, amelyet maguk teremtenek meg két kezükkel, becsületes, jó szándékukkal. Felvidéki István Valamikor, húsz—harminc évvel ezelőtt nem keltett olyan nagy feltűnést a sokác népviseletbe öltözött leány, menyecske, mint manapság. A hetvenen felül járó Filákovity néni a tanú rá, hogy a hercegszántól sokácok, úgy a férfiak, mint a nők, Qiniieptiuvds rDánodon A karácsony-várás ünnepi hangulata már a dávodi általános iskolában is elterjedt. Az előkészületek folynak a béke, a szeretet gondolatának a jegyében. Az , előkészület a szüléi munkaközösség és a nevelők együttes munkája nyomán történik. A cél az, hogy az iskolai karácsonyi ünnepséget minél meghittebben tartsák meg. A szülői munka- közösség adakozásából cukorkaféleségeket kapnak a tanulók. Molnár János elvtárs, a v. b. elnök- helyettese vállalta, hogy az óvodások és a tanulóifjúság számára összesen 1000 darab almát ajándékoz. Horváth Istvánná SZMK-tag 600 perecet ajándékoz szintén az óvodásoknak és a tanulóknak, a helyi földművesszövetkezet 7 kiló cukorkával kíván a gyermekeknek kedveskedni. Mindenki boldog, hogy adakozhat és örömet szerezhet. Álmosdy Péterné vezetésével a nőtanács már hetekkel ezelőtt azon fáradozott, hogy a bábszínház kellékeit összevarrogassák és a bábszínház bévé- , telét karácsonyi' ajándékozás céljára ' fordíthassák. A nevelők és a tanulók pedig tartalmas, ' kedves műsorral ‘ készülnek. I Ezek a tények sej-j tetik, hogy a dávodi S iskolások számára j rendezett karácso- í nyi ünnepség meleg, családias, bensőséges rendezvénynek ígérkezik. Gazdag János levelező Özvegy Filákovity Marinné a szövőszék mellett. háziszövésű ruhákat hordtak. Háziszőttesből készült a lányok blúza, szoknyája, harisnyája, s az ünneplő derékövet is házilag készítették. Ma már csak a dús- himzésű kötény, meg a blúz járja, azt is inkább vasárnaponként hordják és csak a menyecskék. A lányoknak jobban tetszik az egész ruha, a gyapjú- harisnya helyett inkább nylont húznak lábaikra. S a régi, szép, csillogó sokác viselet? Mutatóban még megvan. A tánccsoport lányai aratnak benne szép sikereket hol Pesten, hol Baján. De már csak akkor veszik fel, amikor t áncolnak... Hanem azért a hercegszántói sokácok szövő-fonó mestersége nem veszett ki. Csak a ma igényeihez alkalmazkodott. Nem hordják, nem keresik a házi- szőttes férfiruhát? Sebaj, igen Keresett cikk viszont a rongyszőnyeg, a zsák, a szalmazsák, a meleg gyapjúzokni, a szép him- zésmintá.val- szőtt asztalterítő, ágyterítő. Meg újabban a horgolás, a neccelés. Ezt keresik, hát ezt csinálják. S nem is számít igazán sokác lánynak, jó menyecskének az Hercegszántón, aki valamelyiknek ne lenne a mestere. Hogyan töltik el a hosszú téli napokat, estéket? Milyen hasznos téli foglalatosságok töltik ki a hercegszántói délszlávok napját? — erre kerestünk választ a napokban. S mi sem természetesebb, hogy fiatalemberek lévén, elsősorban a szépségükről messze földön híres sokác lányok után érdeklődtünk. Elég egy pillantás az alant közölt képekre, s rögtön kiderül, hogy miért járja itt ez a szólásmondás: aki a szántói vízből iszik, az még visszajön ide. Persze, nem a víz kedvéért, hanem, — mint Szekerka Miska is tette, — a szép Tomasev-lány csillogó szempórjáért. Itt volt katona, Szántón, aztán visszajött és itt is maradt. Benősült Tomasevék- hez. Es Szekerka Miska nem az egyedüli példa ... — De nem lesz abból baj, hogy különféle nemzetiségűek házasodnak össze? — kérdezhetné valaki. — Egyáltalán nem, sőt még haszon is van belőle — adja meg a választ Sztevó bácsi, a községi tanács immár húszesztendeje szolgáló altisztje. — Én magam szerb származású vagyok — meséli az öreg —, a feleségem magyar lány volt, a gyerekeink meg a sokác iskolába járnak. Ennek aztán több előnye is van. A gyerekek legalább két nyelven tudnak beszélni, s hogy ne mondjak mást, hát az is előnye, hogy amióta összeházasodtunk, kétszer is megünnepeljük évről-évre a ka* rácsonyt, meg a többi nagy ünnepet. Kétszer is ünnepi ebédet enni, hát rossz ez? ..: De most már feleljünk arra is, hogy mit csinálnak ilyenkor a sokác lányok? Amint képeink is mutatják, sok hasznos és kellemes elfoglaltságot találnak. A két Anna, a Jelityék és a Gyű- kityék »Anicája« nyáron a bölcsődében az apróságokra vigyáznak, az erdészetbe járnak napszámba, ha saját földjükön nincs éppen sok tennivaló. Ilyenkor meg varrnak, a kelengyét készítik, s elárulhatjuk, hogy a stafirung miatt akár holnap beköthetnék a fejüket, mert az már készen van. Ám a varrást is meg lehet unni, még akkor is, ha egész nap rádiószó mellett csinálják, hiszen az itt 20 fillérbe kerül csupán naponta, minthogy a legtöbb házban reggeltől estig szól egyfolytában a vezetékes rádioj Ilyenkor aztán előveszik az új színdarab, a »Kraiskinya« szerepeit, amit most, karácsonykor* adnak elő Szabovjev István tanító rendezésében. Nem tudjuk; milyen a darab, de a csinos szereplőknek biztosan sikere lesz; A két Anna: Jelityék és Gyurityék »Anicája« a sokác kelengyét varrják. Aztán az egyik szovjet katona behozott egy nagy fenyőfát. Nem volt ugyan rajta más dísz, csak a zöld tűlevelek, mégis, a régló- tott otthon, a család melegét varázsolta közénk. Hamarosan egy-egy csajka meleg ételt is kaptunk azoktól, akiktől annyira féltünk. S mi, a meghajszolt, félrevezetett, árva magyarok, a kiéhezett ember mohóságával estünk neki az ételnek. Látva, hogy fiatal, jóétvágyú ember vagyok, egy velem hasonlókorú, Vaszilíj nevű szer- zsánt nekem még egy csajka ételt hozott. Vállon veregetett, testvéri cinkossággal hunyorított rám, aztán megrázta kezem a fenyőfa alatt. S ahogy a tekintetünk egymásba kapcsolódott, éreztem, pislákolni kezd bennem az — eszmélet. H at esztendeje kórházba kerültem, hirtelen operációra. Fenyőfaünnep előtti nap volt éppen. Mozdulatlanul feküdtem a műtét után ágyamon, amikor szobatársaimhoz megérkeztek a látogatók. Volt, akihez tízen is jöttek. Süteményt, ajándékokat hoztak, még fenyögally is került egy-egy beteg kisasztalára. Csak hozzám nem jött senki. Akkor még nem voltam házas, szüleim sem éltek már, messzi vidéken élő testvéreim pedig nem tudták, hogy kórházban fekszem. Kimondhatatlanul elhagyottnak éreztem magam- Árvának. A betegekre jellemző érzékenységgel, — hiszen fenyőfaünnep volt. Néztem a fehér mennyezetet és egy könnycsepp lassan legyöngyözött az arcomon. És- ekkor nyílt az ajtó, feletteseim, összesen tizennégy munkatársam tódult be rajta. Tekintetük csupa biztatás: gyógyulj meg! Kezük teli' ajándékkal, könyvvel, csomaggal, egy... kis fenyőfával. Körülülték ágyamat, és... csak mosolyogtunk, nevettünk. S ma is hiszem, azért hagytam el a szokásosnál előbb a kórházi ágyat, mert hatalmas gyógyító erő a — szeretet. E zerkilencszázötvennégyben vidéken élő öcsémnél ünnepeltem. — Loptad? — kérdeztem tőle a mennyezetet verő karácsonyfára mutatva. Persze, csak tréfából, emlékeztetve arra az időre, amikor csak úgy jutottunk az ünnep díszéhez, ha az erdőkerülő, csendőr éberségének a kijátszásával lenyestünk egy ágat az uraság erdejében. — Nincs már arra szükség — nevetett az öcs. — Van rá pénzem. — S megmutatta fizetési bárcáját, amelyen csak a negyedévi prémium 4700 forint volt. A hatalmas fenyő tele a fino- mabbnál-finomabb csokoládékészítményekkel, alatta a feleségnek vett drága holmik, és az asszony ajándékai: selyeming, pizsama, zoknik, könyvek. A szoba egyik sarkától a másikig kétesztendős, bűbájos kis unokaöcsém azzal bíbelődött, hogy kiismerje magát a rengeteg játék között, amilyeneknek a létezéséről mi annak idején, de még nagyobb korunkban sem tudtunk. Az ünnep fényének emelésére öcsém kitűzte kabáthajtókájára a másfél hónappal előbb kapott népköztársasági munkaerdem- érmet. — Látod — mondta —•, ha még mindig az uraság ablakan lesnők, hogy milyen fényes a fenyőünnep, akkor legfeljebb uradalmi kovácssegéd lehetnék. S ma egyik gyárunk munkaér- demérmes, sztahanovista főművezetője vagyok! Én miről szólhattam volna? Arról, hogy ha itt még mindig az embernyúzó földesurak, tisztek, különböző népámítók lennének az urak, zsákolhatnám az ünnep estjén a krumplit, hogy valamivel jobb étel kerüljön a családomnak? ... Vagy arról, hogy most már jó ruhám, szép lakásom van, nem emészt a gond, s minden lehetőséget megkapok fejlődésemhez? ... Mind a kettőről kellett volna beszélnem, de csak hallgattam. Mert van úgy, hogy az embernek nem jön szó az ajakára, amikor nagyon, de nagyon — boldog! Z öldellő kis fenyőfa! Köszönöm, hogy minderre emlékeztettél! Tarján István Ezt a képet a múltkoriban már közölte a Népakarat is. Utána pár nappal levél érkezett Hercegszántóra. Egy postai tisztviselő írta a két Anicának, mivel nagyon megdobogtatta agglegény szívét á két kislány ké- tpe. Ez igazán szép dolog, s nem is árultuk volna el, ha az ügy-j »komolyra fordulása« kilátás-! ban lenne. Csakhogy a postás agglegény inkább az apjuk, minti a férjük lehetne a sokác tündéreknek. így aztán örülhet, ha egyáltalán válaszolnak neki.. » Egy kis terefere. Négy sokác tündér; Darazsacz Mária, Jelity Anna, Bózsity Mária és Gyurity Anna a kemencepadkán. A télnek is megvannak a ma- felolvassák az epekedő szerel- ga örömei. Ilyenkor gyakrab- mes leveleket, s kikacagják az ban összejönnek a szántói Iá- íróját, a legényt. S a legények? nyok is egy kis beszélgetésre, Azok meg — mit tehetnek mást tere-ferére. A búboskemence — elviselik ezt a »bíráló bizott- padkáján, jó melegben, rádiószó ságot«. Egy pillantás csak a mellett csivitelnek, kacarász- fenti képre, s az olvasó is bízónak, kicserélik szívbéli titkaikat nyára azt mondja: igazuk van; 1 a sokác lányok. Suttogó hangon Érdemes, Palkó László
