Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - BELLON TIBOR Egy sajátos paraszti életút a Kiskunságban

halt 1915-ben 2000 koronáért megvöttük ezt a cséplőgépet. Ahogy betőtöttem a 18. évemet, levizsgáztam, és mikor meglett a gép, kijártam bércséplésre. 20 éves koromban mán saját cséplőgépemmel csépöltem. 9%-ért csépeltünk, 4,5% vót az embereké, 4,5 % az enyém. Én adtam az üzemanyagot is, a szenet, olajat, én vótam a gépész. Engem nem fizettek ezek az emberek, mert én a saját gépemmel csépöltem. Kunszentmiklóson vót ez, még talán él közülük néhány. Rendkívül szerettem őket, ők is szerettek engem. Jó bandánk vót. Örömmel csépöltem. 16 nyáron jártam ki csépölni. Lovakkal, ökrökkel húzattuk tanyáról tanyára. A gazdák közösen összeállottak, úgy húzatták arrébb a gépet. A munkásokat én adtam, arra nem vót gondjuk. A mi tanyánk körül kezdtem a cséplést, úgy mentünk tovább. Híre mönt. Én nagyon lelkiismeretösön csépeltem, ennek híre vót, annyit csépölhettem, amennyit akartam. Vártak is rám. Ha idegen gép vót a szomszédban, nem adták oda, megvárták az én gépemet. 22 éves koromban bevonultam katonának 1914. október 15-én. A 38. gyalogezrednél szolgáltam. Mikor kiképeztek, utána a szakmunkásokat kiszedték. Énnekem is ott vót a bizonyítványom, a munkakönyvem, a vizsgabizonyítványom. A bevonuláskor elvittem, mert akkor mán hallottam, hogy gépészi szabadságot adnak jövőre. Mán '14-ben '15-ben is így vót. Beosztottak engem a szakmunkás századhoz... Mindön esztendőben itthon vótam, mert májusban szabadságoltak bennünket. Vót egy hadügyminiszteri rendelet, hogy a gépészeket májusban még a frontrul is hazaengedtík, mert nagy szüksíg vót a gépészekre. 1918. május 5-én jöttem haza cséplési szabadságra, én katona többet nem vótam. Másik évben kikaptam a katonakönyvemet is. Egyébként október elsején kellett mindig visszamenni a gyárba. Mikor a háborúból hazajöttünk, az öcsém rokkant lett, a jobb kézire sebsült 75%-ban. Azírt gazdálkodtunk. Megbeszéltük az anyámmal meg az öcsémmel mikor leszerelt, hogy mi nem hagyjuk el egymást, hanem közösen gazdálkodunk. Vót az apámnak egy régi embere Bán István, mikor mink katonák lettünk, az anyám, kihítta, hogy segítsen. Aratónk is vót, most meg minden munkát elvégzett. Vót két fias kancalovunk, négy gyönyörű szép szimentáli tehenünk - onnan vót az uradalombul, mert az uraság megengedte, hogy a szomszédok a teheneiket az ü bikájával födöztessék - onnan való volt több jószágunk: disznónk, tehenünk. Ezt hagytuk mink itthon, meg a sok aprójószágot. Az anyám nem adta el, hanem gazdálkodott avval az öreg Bán Istvánnal. Mikor nem vót ölég az a munkára, akkor a községtől egy foglyot kért, egy szerb foglyot. Boldizsárnak hittak. Mikor mink hazajöttünk, minden jószág megvót, sőt még több is. Annyi pénzt keresett az anyám a háború idején, hogy én elmentem a Hortobágyra 1919 tavaszán, ott vettem 100 darab nagyon szép anyabirkát, fésűs merinót. A legszebb birkák vótak a falkában, amit ott megvettünk. Kicsi vót nekünk a jutott főd. 1919 őszin a szomszídunkban a Bőhm-féle birtok - amelyet a kiskőrösi Schwarcz Sándor és Mór vett meg - kiadó vót haszonbérbe. Mink ezt a 350 holdat az anyámmal meg az öcsémmel kivettük, mert megbeszéltük, hogy közösen csinálunk mindent. Akkor mán a birkánk is szaporodott. A néném férjhez ment, Homokszentlőrincen volt állomás-felvigyázó a férje. A kisebbik öcsém meg elment Harasztira hentesinasnak, az hentes- és mészáros lett. Ők mind a ketten megkapták a részüket, mink pedig az öcsémmel eladtuk a 18 holdunkat, és beinstruáltuk a bérletbe, mert nem volt annyi pénzünk, hogy a szükséges dolgokat