Bács-Kiskun megye múltjából 1. (Kecskemét, 1975)

ROMSICS IGNÁC A történeti Dél-Pest megye foglalkozás-szerkezeti viszonyai a XX. századelején

Ha a járások arányait térképre vetítjük (lásd a 4. sz. vázlatot), szembetűnő hogy az országos, s különösen a megyei szintnél kevésbé iparosodott, 70—80 %-os agrártúlsúlyú járások zöme a megye déli és középső részein helyezkedik el, s hogy az országos és megyei átlagosnál iparosodottabb járás a Bácska északi részén, a Solti síkságon és a Homokhátságon nem volt. Másrészről az is világosan látszik, hogy a fővárost már 1910-ben a kispesti, biai, pomázi, váci, gödöllői és monori járásokból álló, az országos és megyei átlagnál jóval iparosodottabb övezet vette körül. A megye északi részének hat járása közül csupán kettő, a nagykátai és az aszódi mutattak rokonságot a déli járásokkal. A jelenség magyarázata kézenfekvő. Budapest dualizmuskori rohamos fejlődése, az országnak nemcsak közigazgatási és kulturális, hanem egyre inkább gazdasági központtá is válása kitágította határait. A Budapest környéki modern infrastruktúra kiépülésével párhuzamosan, részben azt követve, a XX. század elejére a régi főváros körül valóságos gyártelep-övezet létesült. Mindez rendkívül gyorsan megváltoztatta a fővárost közvetlenül körülvevő települések lakosságának foglalkozási viszonyait. A századforduló utáni időkre Újpest, Rákospalota, Kispest, Erzsébetfalva, Soroksár, Budafok és Csepel Budapest ipari elővárosaivá váltak. Az agglomeráció lakosságának mintegy 2/3-a ipar-forgalmi népesség volt, akiknek egy része Budapestre járt dolgozni, másik részük a gyorsan iparosodó saját lakóhelyeken talált mezőgazdaságon kívüli megélhetési forrást. S már a XX. század elején jelentkezett az a napjainkra kiteljesedő tendencia, hogy a szorosabb értelemben vett ipari övezeten kívüli, mintegy 30—50 km-es sugarú körrel azonos nagyságú körzetből is egyre többen váltak meg a mezőgazdaságtól, és kerestek munkát a budapesti és a főváros környéki iparban. Erre utal például az, hogy Csepel üzemeiben már a XX. század elején többen dolgoztak az előváros lakosságánál.

3 De egy más célból, 1919-ben készült statisztikából is kitűnik, hogy Budapest és elővárosainak ipari üzemeibe egy a fővárostól maximum mintegy 30—50 km-nyi távolságban elhelyezkedő településekből — természetesen a fővárostól távolodva csökkenő arányban — már ekkor jártak be dolgozni.

4 Az eddigiek nem hagynak kétséget afelől, hogy a történeti Pest megye alapvetően már 1910-ben két részre, egy a fővároshoz szorosabban-lazábban kapcsolódó északi ipari övezetre és egy döntően agrártúlsúlyú déli részre tagolódott. A választóvonal meghúzása azonban nem problémamentes, mert 3. BEREND T. Iván—RÁNKI György: A Budapest környéki ipari övezet kialakulásának és fejlődésének kér. déséhez. = Tanulmányok Budapest múltjából. XIV. köt. Bp. 1961, Akadémiai Kiadó. 711 p. 535—554. old. 4. A megye munkástanácsainak tagjairól készült kimutatásra gondolunk. Feltételezzük, hogy ha a 10—30 fős tanácsok tagjai közül 1—3 Budapestre járt dolgozni, akkor ez egy-két ezres lakosság esetében minimálisan egy-két tucat ingázó munkást jelentett. Vö. PmL. PPSKk Vni Direktóriumának Elnöki ir. G/1919, sz.