Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Műhely - Szívós Erika: Terra recognita vagy terra incognita? A lakótelepek és a lakóparkok legújabb magyar irodalmáról
348 Műhely magyar államnak a magánerős lakásépítésből, illetve az állami tulajdonú lakások öröklakásként való értékesítéséből. Míg a lakótelep-építést alapvetően az állam szándékai felől közelítik meg, Kömer és Nagy könyvükben arra is kísérletet tesznek, hogy a szocialista korszak lakótelepeit az ott élő népesség szempontjából láttassák. A lakótelepek 1970 körül kezdődő fokozatos státuszromlásának okait tárgyalva jutnak el a lakásviszonyok és a lakáshasználat kérdéseihez. E részben a szerzők támaszkodnak a városszociológia korabeli eredményeire, illetve a laksűrűségre és egyéb problémákra vonatkozó egykori felmérésekre. Az alapterületből, a lakótelepi lakások helyiségeinek szűkösségéből adódó komoly problémák ebben a fejezetben fogalmazódnak meg a legegyértelműbben. Bár Kömer és Nagy egyébként sok hasonlóságot mutat ki a második világháború utáni nyugat-, illetve kelet-európai lakótelepek között, fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy a Magyarországon az egy személyre számított lakóterület (amelyet központilag határoztak meg) mennyivel maradt el a korabeli nyugat-európai normáktól. Például emiatt sem lehet szerintük egyformán megítélni a vasfüggönyön inneni és az azon túli országok szociális lakásépítészetét. Mivel mind a lakótelepek építészeti arculatát, mind pedig a lakótelepi lakások adottságait Magyarországon is egyre több kritika érte, az 1970-1980-as évek fordulóján számos terv született a hibák kiküszöbölésére, a lakások adottságainak javítására. Az utolsó, 1980-as évekbeli magyar lakótelepek egy része már határozottan a lakótelepek humanizálásának jegyében épült. Ám ezek a törekvések csak részben tudták ellensúlyozni a panellakótelepek hátrányos tulajdonságait; a rendszerváltás pedig végleg pontot tett az állami lakótelepekkel való jó szándékú kísérletezés rövid korszakára. A szocialista lakótelepek rendszerváltás utáni sorsát Körner és Nagy már csak érintőlegesen tárgyalják, de a lakótelep-rehabilitáció fontosságára Csizmadyhoz hasonlóan ők is felhívják a figyelmet. Nyilvánvaló szerintük, hogy nemcsak technikai szinten szükséges kezelni a panellakótelepek problémáját (pl. hőszigetelés), hanem várostervezési szinten is beavatkozásra van szükség. A lakótelepek arculatának javítása mellett a monofunkcionalitás megszüntetése, a munkahelytelepítés, a közlekedési kapcsolatok javítása mind-mind növelhetné a lakótelepek vonzerejét, ehhez azonban átgondolt önkormányzati politikára és beruházókra lenne szükség. Megvalósult pozitív példák, akárcsak Csizmadynál, Körner és Nagy könyvében sem szerepelnek. Miután a lakásgazdálkodás és lakásprivatizáció elveinek lefektetése (1989) és törvényi szabályozása (1993) megtörtént, a magyar állam nagyrészt kivonult a lakásépítésből. Állami és jelentősebb önkormányzati lakásépítés hiányában a különféle lakásprogramok, az állami támogatással összekapcsolt lakáscélú hitelkonstrukciók váltak a lakástámogatás egyedüli formáivá. Az új lakások építése 1990 után szinte teljes egészében magánszemélyek, illetve cégek beruházásában zajlott; családi házak, társasházak, majd - az 1990-es évek végétől egyre növekvő mértékben - az előbbi két formát nagyobb területi egységbe szervező lakóparkok jellemezték a piacot. Akárcsak a lakótelepeknél, a lakóparkoknál sem ezek részletes és kimerítő ismertetése a szerzők célja, hanem jellegüknek, tipológiájuknak a megállapítása. Gyakran
