Mindennapi regények - Budapesti Negyed 70. (2010. tél)

Reprodukciós felvételek - Intimitások. Színházi leányok

Jól megnéztem a kicsikét. A harisnyája selyem (párja tizenkét forint), a kalapja divatos, a bundácskája egész vagyonnal ér föl. Ezek a kis részletek nagyon is érthetően beszélnek. Az ő léte még csak nem is probléma. Hiszen elegen ülnek számozatlan bérkocsiban, viselik a legújabb divatot és még ezzel a tizenöt forintos exisztenciával sem tudnak beszámolni.

De ha ezek a kulisszavirágok élnek is a valóságban, mégsem oly mindennaposak, mint ahogy a pikáns élclapokból hinné az ember. A kórista-lányok- nak nem ez az általános típusa. Ezeket nem is viszi a színpadra más egyéb ambíció, csakhogy éppen „színésznők” lehessenek - barátjuk szemében, és megmutogathassák toalettjüket a nézőtér első sorainak. Őket tehát kölcsönös érdek fűzi össze a színházigazgatóval. Ők tetszetős és legtöbbször hasznos kirakathoz jutnak a színpadon, az igazgató pedig elegáns, csillogó, gazdag színfoltokat kap ánszámbléjába - ingyen.

De a legelterjedtebb típus az a másik, amelyet naiv ambíció csal vagy a nyomor taszít a színpadra.

Varróleányok, szobaleányok, akik gépelés, porolás közben énekelve fölfedezik, hogy hajlamuk van a szent művészetre, jelentkezneka fölvételi próbán és ha beválnak - mindössze egy kevéssé csinos ábrázat és valamelyes hang kell hozzá - egyszerre belekerülnek ebbe a másik világba, amelyben minden csupa ragyogás, csupa gazdagság - havi tizenöt-húsz forint fizetéssel.

Pedig rengeteg munka az, amit végezniök kell. Akkora, hogy alighanem visszavágynak a régi időkbe, amikor csak a varrógépet kellett hajtaniok vagy a szobát kellett takarítaniok és úgy énekelhettek mellé, ahogy nekik tetszett. Ők, akik a kótát sem ismerik, szörnyű dresszúrába kerülnek, amely reggeltől késő estig tart. Hogy mégis miért maradnak takarosak és jóked- vűek? - Ez olyan probléma, mint amilyet mi, tékozló férfiak még százannyit látunk a legegyszerűbb nőexisztenciában is.

Aztán van egy harmadik fajtája is a kórista-lányoknak. Azok a szegény leányok, akiket hazulról elüldöz a nyomorúság és a gyár vagy az iroda helyett azért választják a színpadot, mert azt hiszik, hogy ott könnyebb a kenyérkereset. Persze, később belátják, hogy a gazdag, jókedvű színháznál fojtottabb szegénység várja őket, mint a fülledt gyárban vagy rideg irodaszobában. De most már késő; itt, ebben a sajátságos világban, ahol bohókásan kavarognak a legtarkább elemek: milliomos ifjak és éhes kóristák, húszezer forintos primadonnák és éhes ballet-leányok - itt lenyűgözi őket is a nagyság varázsa és lassan, sok tépelődés után, elkényszeredetten, de többnyire mégis csak rátérnek arra az ösvényre, amelyen tizenöt forint fizetéssel is meg tud élni a szegény kórista leány.

(Jövendő, 1904. március 6. 10. sz. 12-14.)

522