Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

Hanem a Vörös Zászló rendjel ma már mégis bizonyítja, hogy Heltai hat és fél évtizedes írói munkásságát megbecsüli társadalmunk. Nemcsak őt díszíti, de a társadalmat is, mely adta; s nemcsak őreá, de halhatatlanjaink egész csapatára, egy egész dicső múltra esik sugara. Egy költő és író nyolcvanöt éves és dolgozik. 1892 óta, első könyve óta minden lépte kolumbuszi volt, maga választotta a tájakat, melyeket felfedezett s benépesített ihlete. Hogy mindebből még egy Kossuth-díjra sem futotta, már szinte közhely. Hiszen anélkül engedték el még Ignotust is, Szép Ernőt. És Lackó Gézát, még Gábor Andort is. De most egy Vörös Zászló-rend, a Heltai Jenő rendjele arról beszél, hogy fejlődésünk szerves egysége, melyet a tények dicsőn mutatnak, hivatalos szemléletünkben is előbb-utóbb teljesen helyreáll. Mindig is tudtuk, hogy jövendőnknek van mire épülnie — s nem innen-onnan groteszkül »finnyasan« összeválogatott kőkockákon, nem is egy-egy magányos, roppant grániton, hanem el nem herdálható nagy és igaz művészetünk széles és örök alapjain. 330. Szépek Szépe Második felvonás, első kép, hatodik jelenet DÖMÖTÖR: Megnyugtatom önöket, jó férjük leszek... Már tudniillik az egyiknek. Melyiknek? MANCI: Nem akarom felségedet rábeszélni... de én vagyok az idősebb, ha csak öt perccel is. DÖMÖTÖR (nagyotsóhajt): Ó... Ó! PANGJ: Felséged sóhajtani kegyeskedett? DÖMÖTÖR (a két lány között): Úgy van, kegyeskedtem... (Ének.) DÖMÖTÖR (Pancihoz) Fia magára nézek, ha magára nézek: Vágyakozásom, ah, egyre merészebb. (Mancihoz) S ha magára nézek, ha magára nézek, Szédülök, mint aki két hete részeg. [.••] (Pancihoz) Ha magára nézek, a szemem kimered.