Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)
NEOLÓGIA ÉS ORTODOXIA - KARÁDY VIKTOR — PALÁSTI MÓNIKA Ecsetvonások a budapesti ortodoxiáról
csönnacionalizmusban" a vallásosság életközpontúságának meggyengülését és sajátos csoportazonosságának megkérdőjelezését látta. A 19. század nagy részében az ortodox rabbikar minden olyan újítást ellenzett - még azokat is, melyek látható gazdasági-társadalmi előnyt hozhattak csak a zsidó népesség számára, így sokáig az emancipációt is -, amely a hitközösség etnikai különállását csorbította volna. Az ortodoxia elvből semmiféle magyarító mozgalomban vagy a társadalmi integrációt elősegítő fellépésben nem vett részt, s a magyar államiságon belül az 1868-as zsidó kongresszus után ráoktrojált közjogi autonómiát is csak mint „kisebbik rosszat" fogadta el. A nyelvi-kulturális hasonulásnak és beilleszkedésnek egy fokát azonban az ortodoxia sem tudta elkerülni. Ez főképp a magyar etnikai határokon belül elhelyezkedő ortodox zsidó tömegekre vonatkozott. Ha a zömmel rutén- és románlakta Máramaros megyében csak az ottani zsidóság 15%-a nyilvánította magát magyar ajkúnak az 1910-es népszámlálás kérdőívein, Erdélyben ugyanakkor már 34% és a többi északkeleti megyében nem kevesebb, mint 53% volt a magyar „főnyelvű" zsidók aránya, igaz, szemben a budapesti 85%-kal. A nyelvi elmagyarosodás a század vége óta még magát az ortodox rabbikart is megérintette, hiszen egy korabeli statisztikai kimutatás értelmében 1912-re a hozzájuk tartozó zsinagógák 13 százalékában már magyarul (minden bizonnyal magyarul is) prédikáltak, ugyanakkor, amikor a neológia templomaiban persze már 16. lásd Karády Viktor, A magyar zsidóság rétegeződése, id. mű, 67. uralkodóvá vált (88%-ukban) a hivatalos magyarnyelvűség. 17 E bevezető talán indokolja, hogy pontosabban megnézzük, milyen jelzéseket szolgáltat felvételünk az pesti ortodoxia esetleges 20. századi magyarosodására nézve. Nem áll rendelkezésünkre anyanyelvi vagy a nyelvhasználatra vonatkozó adat, viszont a családnevek jellegére és a személynév-választásra vonatkozó jelzések ebben az összefüggésben értékes támpontul szolgálhatnak arra nézve, hogy a személyes önazonosítás milyen messzemenően őrizte meg hagyományait a világháborúk közti időkig. A következő táblázat azért fontos, mivel a névbesorolás etnikai kategorizálásának bizonytalanságai ellenére világosan kiolvasható belőle (s itt talán szabad kiemelni, hogy hasonló kísérleti eredmény eddig még egyáltalán nem állt rendelkezésre) a századelő pesti ortodox és neológ népessége két nemzedékének (a házasságkötőknek és szüleiknek) jelentősen eltérő családnév-megoszlása, mely az asszimilációs mozgalomban való különböző szintű részvételre enged következtetni. Igaz zömmel az összes megfigyelt idegen nevű még ebben a korban is, német nevet visel, illetve egytizednél kisebb részarányuk zsidós vagy más idegen nevet. De még a hagyományos családnevet megtartók között is feltűnő, hogy az ún. „zsidó" vagy „zsidós" nevűek százaléka az ortodox házasulok és felmenőik körében szignifikánsan nagyobb, mint a túlnyomóan neológ hátterű mintacsoportban. A kü17. lósd Magyar Statisztikai Évkönyv, 1912,458.
