Az Andrássy út - Budapesti Negyed 1. (1993. nyár)

A MILIŐ - FÁBRI ANNA írók, költők, törzshelyek

alkohol rabjainak testvéries szövetségébe természetesen kapcsolódott be a kávéházi közönség nagy része. Az irodalom elsősorban saját, önálló életét kívánta élni a kávéházakban: a maga módján, a maga törvényei szerint. Az írók itt olyan emberekkel találkozhattak, akiket a polgári élet kivetett magából vagy ők vonultak ki belőle; megismerhették az éjszaka fényes szereplőinek elkopott, halvány, hajnali énjét, elzüllött lányok tiszta érzelmeit, különc műkedvelők semmire nem használt, öncélúan gyűjtött hatalmas tudását; egy pillanatra sem maradtak magukra, s mégis: sehol sem lehettek sajátabb társaságban, mint a kávéházban, ahol egymás között voltak. Itt határozták meg a valós irodalmi értékrendet: egy-egy kávéházi vélemény többet nyomott a latban, mint a hivatalos társaságoké, kijelölt kritikusoké. Az írók tehát elsősorban az irodalomért, az írásért magáért jártak kávéházakba. Műhelyt, bíráló fórumot, kaszinót és kocsmát, némelykor pedig majdhogynem otthont találtak itt, és valami mást is, ami talán mindennél fontosabb volt számukra: ihletet és témát. Ady, aki inkább a kocsmai hangulatokat kedvelte, a szemtanúk szerint számos versét írta Három Holló-beli törzsasztalánál, ahogy Lechner Ödön nemegyszer rajzolta föl a Japán Kávéház márványlapos asztalára legújabb építészeti terveit. József Attila, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Nagy Lajos rendszeresen a Japánban dolgoztak, ez utóbbi a Menekülő ember című könyvében pontos leírást ad a hosszú, L-alakú teremről, a tulajdonosról és a felszolgált kávéról. Ő az, aki egész regényt szentelt a kávéháznak, mint egy légüres társadalmi térből kinövő világ -, de inkább életforma szimbólumnak: Budapest Nagykávéház címmel. E könyv valójában a nagyváros regénye, amely egy kávéház világában a modern élet zűrzavaros egészét ábrázolja. Andrássy úti kávéház, az Abbázia a színtere (s talán valamelyest igazi főszereplője is) Zsolt Béla Oktogon című színdarabjának. Noha egy fanyar, szkeptikus filozófus is van a szereplők között, mégsem a szellemi élet, hanem a kallódó pesti kispolgárok problémái töltik be a kávéházi teret. Az író, miközben néhány Molnár Ferenc és Szép Ernő által is megkedveltetett cselekmény-motívumra építi a történetet, szinte oktatói célzatossággal ismétli meg az előtte járó nemzedék néhány nagy írójának, Adynak, a Gholnoky fivéreknek, Krúdynak a gondolatait a való életen kívüli életszintérről, a kávéházról (a régebbiek még főként kocsmáról beszéltek), az alkalmazottakkal szembeni hatalmaskodás jóleső önelégültségéről, a hasztalan, de mámorító verbalizmusról. E regényeken és színdarabokon kívül memoárok, kisebb visszaemlékezések, rajzok, karikatúrák tucatjai örökítették meg az Andrássy úti irodalmi kávéházak, kocsmák és vendéglők életét s gondos kezek kötetbe gyűjtötték a nevezetes vajda Abbázia-beli törzsasztalának adomáit, s emléktáblákkal jelölték meg a nevezetesebb falakat. Ám nem véletlen, hogy az Andrássy út legmaradandóbb művészi